II.
- Jön az ánglius! - mondja minden
tolnai ember egymásnak, midőn híre futamodott 1812. esztendőben, hogy
a tamási erdőben nagy vadászat lesz, és herczeg Eszterházy Miklós, hajdani
gárdakapitány, összegyüjtvén néhány angolt, kik már azon időben is arról
voltak hiresek, hogy a mit más nagynak hitt, azt ők kicsinynek találták;
mondom, elhozott néhány angolt, fiának, Pálnak, az akkor már londoni követnek
jó ismerőseit, megmutatandó, hogy Magyarországban is van szarvas, mégpedig
annyit aligha látott valaha angol ember, kinek atyafiságából egy nagy képpel
mutatott Pál herczegnek egy három ezer darabból álló juhnyájat, mint
csudát; mire az ifjú herczeg nyugodtan mondá, hogy ő juhászaiból is
kiállitana akkora számot.
Az angolok nem igen szeretnek
csudálkozni, s ha egyben ki nem tudnak fogni, előállnak száz mással; tehát
a lefőzött angol lord juhain vallott szégyenét szarvasainak számán akarta
helyreütni, s meghivta a magyar herzeget szarvasvadászatra.
- Most sem bámul ön? - Kérdi az
angol elmondva, hogy neki háromszáz darab szarvasa van.
- Ma nem felelek, mondja a
herczeg; hanem nekem is legyen szerencsém hasonló mulatságra Magyarországban.
- Megyek! Felel az angol olyan
hideg vérrel, mintha engem az uri-utczából a váczi-utczába hivnának meg, és a
társaság egy része követi őket a tengeren, postakocsikon, száz meg száz
mérföldön, országokon keresztül Magyarországba, Ozorára, a herczeg
javadalmainak egyik legnevezetesebbikébe, melyben van a hires tamási
vadas-kert, melyben én, e sorok irója valamikor gyakran megfordultam, s tudom
az időt, hogy Pécsre menvén, szükségképen az erdőn keresztül,
édesapám a kocsison kivül még egy kis bérest is küldött velem kisérőnek,
hogy a vadaskertben a szarvasok le ne egyék a saraglyából a szénát, engem meg
le ne lökjenek a kocsiról, mint az másokon nem egyszer megtörtént. Gyere hát
ide, anglius, aztán ha háromszáz szarvasod olyan világcsuda, számitsd ki
hamarjában, hogy egy hajtásban 1800 darab szarvas milyen csuda lehet?
Ozorán jöttek össze a meghivott
vendégek, kik már itt is meggyőződhettek, mily nagyszerü látvány
várakozik rájuk, látva azon vászonkeritést, mely a nagy vadászatok alkalmával
használtatott körülbelől 600 holdnyi térségnek bekeritésére, mely körbe
tizennégy falunak határában fekvő erdőségből három nappal
előbb kergetik a vadat, melyből csak igen kevés szám engedi magát a
körbe fogatni; hanem üldöztetését megérezve, a hajtókon keresztül visszatör
szokott fekvésére.
Veszprém vármegyének alsó részén
kezdődik a dunántuli alföld, és roppant térségen huzódik le egész a baranyai
hegyekig, változatosságképen engedvén egy hosszú erdőséget, mely
szarvasoknak, vaddisznóknak kényelmes tanyája, s a mint egy részben a tömérdek
vad, átka volt a szomszédoknak, úgy lőnek a szomszédok átkai a herczegi
vadászoknak, kik folytonos csatározásban éltek a vadlopókkal, kik éppen a
vidékbeli leghatalmasabb urak voltak, velük vegyesen mások is, kik buja élvet
találtak azon regényes kalandban, hogy a nagy erdőséget különböző
irányban átszegő utakról letérve, hivatlanul gazdálkodjanak a rengetegben,
s néha nem csekély veszélylyel czipeljék el az elejtett vadat, melynek árával
beszámolni bizonyosan nem fognak, nagy boszuságára a folyton
leskelődő herczegi vadászoknak, kik a megzálogolások után csinos
jövödelmet húztak.
Ez évekig tartó csata volt, háboruüzenés
és békekötés nélkül. A vadászok tisztjükhöz képest örökös hálóvetésről
okoskodtak, hogy a szüntelen vadlopást mérsékelni birják, s éppen ezért,
miképen kerithetik meg legügyesebben a vadlopókat, kik önvédelmükre szintúgy
fegyvert emeltek, mint az iramló vadra, s ilyenkor a többség száma, vagy az
alkalmazott csel nagyon sokat határozott.
Ilyen rengetegben tökéletes
lehetetlenség minden útra őrvadászt állítani, annál kevésbbé az egyes
osztályokba, hol a tolvajvadászok hajnal óta húzzák meg magukat, s a reggel
lelőtt vadat estig is rejtegetik, és várják az alkalmat, hogy a
szerzeményt el is tudják vinni, mégpedig kocsin a nyilt uton keresztül.
Minden herczegi vadász igyekezett
kitudni, vajon a szomszédban van-e fogadott munka?
Ennek értelmére tudnunk kell,
hogy bizonyos árért mindenki kaphatott vadat, és az urasági vadászok
kiséretében a kiszemelt állatot maga lelőhette, ha tudniillik a lövésre
elesett; de ha a vad meg tudott volna szaladni, a kiséretben levő urasági
vadászoknak biztos fegyvere leteríté a vadat a vevő helyett, ki pénzért
kapott ugyan vadat; de nem azon öntudatos élvet, hogy a vadat folytonos üzésben
saját ügyessége verje le lábáról. Ezért volt annyi vadlopó.
A mint egy nem várt lövést
hallott a vadász, rögtön sietett azon irányba, honnét a puskazaj hallatszék, s
ekkor társaival épen úgy vadászott a vadlopóra, mint az a vadra, s így nem
egyszer körömre került, lőfegyvere zálogul esett, és fizetett, a mennyit
fizetett; hanem annyi bizonyos, hogy drága volt a szarvas, pedig nem is evett
belőle; hanem azért az inger marad, és míg szarvasok lesznek az
erdőben, lesznek vadlopók is.
A vadász egyedül kergetvén a
vadlopót, néha egy helyett hármat is lel, s ilyenkor nem mindig tanácsos a
megtámadás; mert, fájdalom, ezredek óta hirdetik a jogot, s annak megtámadói
mindig akadnak; tehát akad olyan is, ki negyedmagával nem adja meg magát
egynek, legkevésbé adandja a fegyvert, melylyel vadat csipni jött el!
Hasonlóul járt egy uradalmi
vadász, ki alkonyat felé hallván a be nem jelentett lövést, még pedig igen
közelről, rögtön a hang iránya felé szaladt, s a mint a közbeeső
kocsiútra érne, három orvadászt lát, midőn a lelőtt szarvast a
kocsinak kényelmes hátuljába helyezék, reá pedig takarónak pokróczot és szénát.
Jól ismerte a hivatlanokat, kik a
vidék legjobb módu urai voltak, s a vadász személyesen ismeri őket; de
miként fogjon meg egyetlenegy ember hármat?
A vadász bátran kilépett az útra,
és minden félelem nélkül az orvadászok felé megyen elhatározott szándékkal,
hogy elfogja őket.
- De ha nem adják meg magukat?
Ezen esetre készen volt a vadász, s nehogy elszalaszsza ő is a drága
zsákmányt, cselhez folyamodott.
- Jó estét, uraim.
- Hasonlóképpen! - kivánják vissza amazok is; hanem azt is hozzá kivánták,
hogy az ördög bizvást elvihetné az ismerős vadászt, ki előtt
röstelték a dolgot.
- Az Istenért, - mondja a vadászlegény, - mily gondatlanok önök, az út
mellől lelőni a vadat? hisz nem kerül bele négy-öt percz, minden
irányból erre törnek a körvadászok, s önöket egész kényelemmel keríthetik
kézbe.
A szemrehányás hangja meglepé az orvadászokat, és gyaníttatá velük, hogy ez
ember javukra akarna lenni.
- De mit csináljunk most már? - kérdi a meglepettek közül egyik.
- Csak hamar üljünk kocsira, azután az erdőbe megyünk s én itt egy nem messze
kezdődő fahordó uton egy kis kerülés után kivezetem az urakat a
biztosabb útra.
- Nagyon jó lesz! - Örvendenek a vadlopók a kocsira rakodva, s velük a
vadász is, mutogatván a kocsisnak, hogy az erdőben merre haladjon a
kijelölt utra, mit nem sokára meglelének, s a csintalan vadászok jóizüt
nevettek, hogy az ostromból ily szerencsésen kimenekülnek.
Egy órai hajtás után éppen Tamásiba érnek, s a mi több, a fő vadász
háza előtt jőnek a nagy utra, hol a vadász leszáll; de mielőtt
amazok megköszönhetnék a szives szolgálatot, a vadász megfogja a lovak
zabláját, ezen szóval figyelmeztetve a bámuló urakat:
- Uraim! ... itt lakik a fővadász, tessék besétálni.
Hasonló körülmények között faluhelyen lármát ütni, czivakodni nagyon
röstellették volna a kocsiban ülő urak; azért békén hagyák lovaikat a
fővadász udvarára vezettetni, hol tárczájuk tartalma tetemesen
megkönnyebbült, azonkivül pedig fegyvereik is ott maradtak.
Az utmutató a szarvast is leoldatá, s még bucsuzóul jó éjszakát is kivánt az
uraknak, kik elég józanok voltak önmagukat kinevetni, hogy egy emberrel hagyták
magukat elcsipetni.
Hajdani vadászati törvényeink értelme ugyan elég határozott volt; hanem
midőn a lőfegyver oly közös dolog volt, s a tamási vadas kertnek szép
vadjai sokszor épen a legalkalmasabb czélpontnak álltak ki, nem annyira vétkes
a vadász, midőn ingerlékeny szenvedélyét föllármázza a kihivó állás, és
dicső jutalomkép vakmerőn áll ki egy szarvashim, daczosan szánván el
magát szemközt nézni az erdőn keresztüljárókkal.
Nagyon csöndes vérü ember lehetne, ki eltagadni merné, hogy szomjat érez a
vadnak vérét látni és mindenkorra kimondván a tulajdon szentségét, az orvadász
vétkét mégis legalább a bocsátandók közé ne sorolná.
Ezen eszmével tehát, midőn őrizetre volnék kiállítva, a vadlopót
megfognám; azonban ha magam járnék a tilosban, a büszke kihivó vadat, ha le nem
lőném is... bizonyosan; de legalább rámérném a fegyvert, és futni
engedném a vadat - nagylelküségből.
Csordaszámra volt a vad a tamási vadászkerületben. Őz, dámvad, szarvas,
vaddisznó széles erdőségekben alkalmas helyen tanyázott, s a ki nem látta
üzőbe vétetni e sajátszerü népességet, azt a következő fejezetek
elolvasására utasitom.
|