III.
Ozorán gyültek össze a vendégek, kiknek meglepő látványul szolgált az
itteni roppant ménesistálló, közönségesen bevett elnevezés szerint
"Kula", melyben a század elején körülbelül nyolczszáz darab
különböző évbeli ló volt, s a gyönyörü telep 1821-ben a tűznek
lőn áldozata.
Roppant égi háboru huzódott el a vidéken, s éjjel a villám az istállóba
csapott, mi annál veszedelmesebb volt, minthogy az istállók nagy udvarközökkel
voltak ellátva, de mint a létra hágcsófogai szélről egy tartalékban
futottak össze, s a nagyértékü épületek sora hirtelen egy lángfolyammá
lőn.
Szemtanuk előadása szerint borzalmas volt látni az egyes szárnyakból
kivert lovakat tömegestől, és szilaj kanyargásokkal nyargalászni a
tűz körül, és végre is megint a tömegek újra az istállókba rohantak, és
szörnyü hűséggel a megriadt állat saját helyére verekedett, és a nagy
életveszedelemmel közibük rohanó lovászok karikásainak csapásával mit sem
törődve, reszketegen álltak meg helyeiken, míg a tetőzet parazsa és
lángja rájuk nem szakadt, vagy a betóduló füst meg nem fojtá.
Az egész vidék borzadva nézte az égen azt a nagy tűzfoltot, melyet az
ozorai Kulának égése vert föl, és a legtávolabb ponton levők is tisztán
tájékozták magukat, hogy a hosszan tartó vörös folt az égen az ozorai
ménesistállók tűzfoltja.
Reggelre minden irányban tódult Ozorára a kiváncsi népség, és valóban
szokatlan valami volt annyi lovat megégve, megfulva és mégis rendben találva,
mintha e szörnyü enyészetre sorba rakták volna le őket.
Az egész ménesből kilenczvenkilencz darab maradt meg, köztük a legjava ménekből
öt darab, melyeket a lovászok vezetéken is csak nagy erőszakkal tudtak
kiterelni, - és hogy komikuma is legyen a dolognak, századiknak egy ázsiai
zebra (Onager) vadszamár maradt meg, mely a mint leszabadult a kötélről, a
világnak ezredek óta fönnálló rut rágalmának megczáfolásául, szörnyü
előrelátással és minden kergetés nélkül rohant a megmenekülésre.
A megmaradt telep az öt mén után ismét növekedett később; de már oly
nagy számra soha, mint előbb, és Bécsben, hol az ozorai nagy állatok igen
keresettek voltak, kivált az akkori iszonyu batárokhoz, sok évig nagyon érezék
az ozorai tüzet.
A veszteséget nagyobbitá még az alábbi fejezetekben előkerülendő
alkalmakkor használt vadászkészlet, a nagy háló, vagy inkább vászonfal, mely a
nagy vadászatok alkalmával mindig a legbensőbb kört foglalá el, s eleinte
meghagyott tág nyilásain beszoriták a vadat, aztán pedig egészen összehuzták,
hogy a vad mulhatatlanul prédára kerüljön.
A vászonfal zöldre kifestett szinfalnak lenne mondható, s a vadat átalában
visszatartóztatá a kirohanástól; mert a vad keritést képzelvén, igen
kivételesen merte megrohanni, áttörni pedig még kevésbé merte; mert a vászonfal
körül levő őrök nagy botokkal várták, ha a vászonfal kinyomatik,
rögtön odarohantak, és a vászonra verve, a vadat visszarezzentették.
E készülettel nyolczszáz holdnyi térséget is be lehetett fogni, tehát
elképzelhető, hogy szép összeget érhetett, s a herczeg meghallván az
ozorai szomoru esetet, ámbár a lovakat is sokáig sajnálta, de a vadászkészletet
legtovább.
Azon tűz óta az istállók mégis némileg elkülönittettek, ámbár a régi
sort megtarták, és a tűz ellen erős boltozatok védik a belsőt,
kivül pedig villámháritókat alkalmaztak; hanem ez egyszer a multra nagyon
későn.
A lovarda ma is remeke a magyarországi ritkább épületeknek, és azonkivül,
hogy szörnyü hosszú, egyszersmind nevezetes, hogy egész nagy szélességében egy
szál hosszú szlavóniai gerendák képezik a padlásozatot. A szélesség tizenegy
öl, megegyezvén, hogy ugyancsak erős legyen az a fa, mely mindkét végén
oly izmos, hogy középen mestergerenda nélkül biztos legyen.
Az anyák és mének főtelepül Ozorán vannak, mig a csikók a szomszéd
pusztákra vannak fölosztva.
Ez alkalommal szabadjon elmondanom egy kis történetet, mely apám és az
ozorai ménesmester között történt körülbelül 1820-ban.
Szintén nagy vadászat volt, vendég temérdek, következésképen angol is elég,
s ezek mindig legtovább maradtak Ozorán.
Tisinger nevezetü ménesmester gyakran kijárt édesapámhoz Fürgédre, herczeg
Batthyányi birtokára, hol atyám akkor gazdatiszt volt már, és a ménesmesterrel
igen jó ismeretségben volt.
Atyám hivatalánál fogva előtte való évben Tokajban járván, nyert két
átalag bort, s otthon palaczkokra huzván, jó barátainak olykor megkinálta a jó
kortyot.
Ezenkivül egy pengő forintjával hordták is mindenfelé, a többi között
Tisinger úr is néhány palaczkot vett, s midőn az égés előtti nagy
vadászat volt, egy angol csavarogván a ménesnél, Tisinger megkinálta a hideg
vérü angolt, ki a finom bort kinálatlanul is már édesdeden nyelte.
- Van önnek e fajta bora?
- Néhány palaczk, igen;
hanem egy helyen többet is tudok!
- Adok egy aranyat minden
palaczkért, ha száz lesz is, - mondja az angol, - s én nagyon megköszönöm, ha
megkapom.
- Majd utána nézek! -
mondja Tisinger, s a mint az angol elment, hirtelen lóra ült és kinyargalt
Fürgédre.
- Szomszéduram! - szólítja
meg apámat; van-e még tokaji bora eladó?
- Igen, - válaszolt apám, -
még van száz palaczk.
- Hogy ad egy palaczkot?
- Mint eddig, egy forintért
egyet.
- Tudja mit, szomszéd, -
mondja Tisinger, én megadok minden palaczkért három forintot egy föltétellel.
- Hadd hallom.
- Ha kérdeni találja
valaki, hogy vettem a bort, azt fogja mondani, hogy négy forintért!
- Kész az alku! - mondja
apám elütve az alkut, és délután bevitte Ozorára, hol a háromszáz forint készen
várta.
Apámnak megmondta a
ménesmester a dolgot, s apám csak azt mondá:
- Ha megint lesz borom,
olcsóbbért is odaadom.
Ilyen kereskedést is ritkán
hall az ember; de már ez is megtörtént, és tán máskor is megtörténhetik, ha csakugyan
igaz, a mit mondanak, hogy: beszokik hozzánk az anglius.
|