VII.
A vadászatnak harmadik napja következett, és hogy változatosság legyen, egy
kis szerencsétlenség is történt, daczára a szigoru rendnek, mely szerint
állomását senki sem hagyta el, nehogy egymásra süssék el a fegyvert.
Dámvadakra mentünk ki harmadnapon, a különben is vidám állat üzőbe
vétetvén, szüntelen lótott-futott. Anderson lordra kerülvén egy dámvad,
fegyverét elsüti, de a vad helyett gróf Eszterházy Rhédéről esik hanyatt,
fejéből bugyog a vér, mire a vadászok összeszaladtak, s a herczeg
főorvosával ápolás alá véteté a megsebesültet.
Szerencsére a borok behűtése miatt elég jégről rendelkezheténk,
így a vérnek folyása meg lőn akadályozva; de e napon a vadászat ily
kellemetlenség következtében félbeszakadt.
A herczeg rokonát a miklósvári kastélyba kisérte.
- Veszedelmes a seb? - kérdi a herczeg.
- Éppen nem. - Nyugtatja meg az orvos.
- De hát siessen, hogy a golyót minél előbb kivegye, hol vannak
műszerei?
- Egy tollkés is megteszi mondja az orvos, elővévén egy kis finom élü
tollkést, s azzal a fejbőrön keresztvágást tevén, a bőr alatt krajczárnyira
laposodott golyót kivette.
A gyanítás bebizonyult, az tudniillik, hogy Andersonnak golyója fához
csapódván, a tőle harmadiknak álló Eszterházy fejének repült.
A veszedelem elhárítva levén, valamint Andersonnak nyugtalansága is,
vidámabb lőn a társaság, s a mai vadászat elmaradása után a kastély
termeiben kerestek szórakozást; azonban a zene mégis néma maradt.
A beteg észrevette a szörnyü csendességet, mi az előbbi napokéhoz
képest igen föltünő volt, bekötött fővel és a legnagyobb derültséggel
lépett a csöndesen mulatókhoz.
Mindenki elejbe rohant, s a
beteg nevetve mondja a herczegnek:
- No, Miklós, nem hiszem,
hogy a tamási erdőben valaha olyan kemény fejü bakot lőttetek volna,
mint ma Anderson.
Erre hangos kaczaj tört ki,
a herczeg az ablakhoz szaladt, s lekiálta, hogy a bengáli tüzet gyujtsák meg, a
zene hadd szóljon, s mindenki vigadjon.
Erre aztán lőn zaj, a
hajtók közé tele boroshordók hajtatának, fönn pedig Biharynak hegedüje
szólamlott meg, s az örvendező vendégek újra a vadászat élveivel
kecsegteték egymást.
Öt nap alatt nyolczszáz
darab szarvas, dámvad és disznó esett el. A herczeg ezuttal egy mocsári
szarvast is lőtt, mely mindenestől nyomott 593 fontot, - ennek rajza
a fraknói várban ma is látható.
Itt volt aztán temérdek
vadhús, melyből a vendégek, tisztek, körüleső helységek és hajtók
bőven kaptak, a többit pedig a kiséretben levő mészárosok fölszelvén,
Veszprém, Fehérvár, Pápa, Győr, Pest, Pécs, Sopron, Bécs és Gráczból
idesereglett kereskedőknek bepáczolták, mi mellett türhető nyereségük
lehetett, miután egy font nem került többe két váltó garasnál.
Ilyen volt az 1812-diki
hires nagy vadászat, melyhez hasonló nem igen volt Európában; de még Tamásiban
sem, hol kisebb-nagyobb mértékben gyakran ismételtetett a mulatság, s az is
megtörtént, hogy a lelőtt vadaknak fölöslegére nem találkozván vevő,
a vadhúst el kelle ásni.
Ilyen volt az 1812-ik évi
vadászat, melyen herczeg Razumovszky is jelen volt, s éppen az ő
kérdezkedése adott alkalmat a következőre.
A herczeg nagy figyelemmel
volt a vidékbeli birtokosok iránt, s őket a vadászatra jó előre
meghivatta. Főleg gondja volt arra, hogy lengyeltóti Kiss Ignácz, derék
magyar gazda, mindig meg legyen hiva, mert neki is volt vadaskertje.
Kiss Ignácz élénk eszü,
derült társalgó, azonkivül szókimondó ember volt, s éppen ezért nagyon
kedvelték az idegen urak.
Herczeg Razumovszky beszéd
közben kérdi a herczeget:
- Miklós, mennyi jövedelmed
lehet alsó uradalmaidból? - Ezalatt érté: Ozora, Dombóvár, Sz.-Lőrincz és
Kaposvárról nevezett uradalmakat.
A herczeg hasonló
alkalmakkor ezen javadalmakról jegyzéket hordozván magánál, megmutatá, hogy az
összes jövedelem tészen nyolczszázezer váltó forintot.
Kiss Ignácz mit sem
törődve, hogy a herczegi főkormányzó Szentgály úr jelen van, minden tartózkodás
nélkül mondja:
- Ha herczegségednek ezen
uradalmait kormányozhatnám, legalább is még egyszer annyi jövedelmet teremtenék
elő.
- Legyen! - mondja a
herczeg örömmel.
- De fizetés nélkül! -
Teszi hozzá Kiss Ignácz.
A mint e kurta párbeszéd
tanusitja, Kiss Ignácz átvette a kormányzást, és legelőször is az
uradalmakat végig járta. Kiss a haszontalan irkafirkának rögtön véget vetett, -
mindenkinek tudott dolgot adni, a kaposvári uradalmat két hétig vizsgálván, az
ottani roppant erdőségekben a léha vadászok bámultára czélszerü rendet
hozott be, és hogy az erdőnek is vegye valami hasznát, a nagy fabőség
daczára, egyszerü tervet csinált.
- Tiszttartó úr, mire
használják e temérdek fát?
- Semmire, tekintetes uram,
- mondja a tiszttartó, ki Laudon alatt huszárhadnagy lévén, nem igen
csűrte-csavarta a dolgot, vevő nincs; tehát a mit el nem égetünk, itt
rohad.
Kiss megparancsolta, hogy
négy helyen halmokat vettessenek föl, miket czövekekkel maga kijelölt.
- Tiszttartó barátom, most
menjünk haza, vágasson dohányt; mert mi két napon folyvást pipázunk, pipaszó
mellett pedig arról tanácskozunk, mit tegyünk, hogy a nagy erdőségnek
mégis valami hasznát vegyük?
|