FÁCZÁNPECSENYE
VAGY
ÖRDÖG JÁR A FALUBAN.
Ott, hol a czitrom terem...
- Hohó! ... kiált e szóba
valaki, tán Debreczenről akar beszélni, hol a hatrőfös kalba...
- Kérem, ne tessék szavamba
vágni, - én egyenesen Olaszországba megyek, még pedig Milánóba, s ha tetszik
velem utazni, szivesen elviszem. (Magam is gyalog megyek), s ha messzelli
kegyed az utat, maradjon itthon.
Tehát ott, ahol a czitrom terem,
s a fügét nem csak mutatják, hanem ugy eszik az emberek, mint mi a
pattogatott kukoriczát; mondom, ott van egy nevezetes falu, avagy helység, azaz
város, voltaképpen pedig főváros, Milánonak hivják, hol nincsenek civisek,
mint vannak Debreczenben, de vannak szenátorok, csakhogy nincsenek oly nagy
becsületben, mint a debreczeniek, hol a civis rendesen megemeli a kalapot, ha a
szenátor neve a nyelvére kerül.
Sötét volt az éjszaka,
Milano város sáros útczáin végig nyujtózkodának padlók, s egy-egy lámpásos
fiú...
- Hol jár az ön esze? ...
kiált megint valaki, hát Milánót Debreczennek nézi, hogy sötét éjszakáról
beszél, sáros utczáról, alföldi padlóról?
- Már uram, azt véltem, így
is jó lesz, hisz ha kedves irótársaim a franczia életből vesznek tárgyat,
a nélkül hogy úgyszólván eleven francziát is láttak volna, - én is leirhatok
egy olaszországi várost, és ha az véletlenül Debreczenhez hasonlit, legalább
meglesz a jó tulajdonsága, hogy valamihez hasonlit, míg kedves kollegáim
tárgyai olyanok, mint a talált gyerekek, sem apjukat, sem anyjukat nem ismeri
az ember.
Na, de hát ne irjuk le a várost,
hanem mondjuk el egyszerüen:
Este volt, egy roppant palotának
fényesen világított termeiben udvari tánczvigalom volt, s míg ott fönn a
zenehang izgatá a forró vérü népet, alant két alak beszélgetett.
- Marczi! - szól az egyik, - de
jó volna egy tál töltött káposzta.
- Vagy egy tál pörkölt hús! -
jegyzi meg a másik.
..............................................................................
- Ugyan az isten áldja meg önt, -
hallom az újabb kérdést - hát ezt a párbeszédet olasz emberekkel mondatja ön?
- Nem uram! ... ezt már csakugyan
két izmos magyar gránátos beszélgeti a palota alatti fő őrhelyen, s
ezen beszédből könnyű kitalálni, hogy Olaszország annyiban mégis hasonlit
Magyarországhoz, hogy ott is megehül az ember, és a sült veréb nem röpül az
ember fiának szájába.
Harsogott azonban a zene, - a
vendégraj álarczozottan hullámzá körül a termet, s minthogy már idáig czipeltem
olvasóimat, nézzünk körül a tömegben, hol a legfeltünőbb egy majdnem hat
láb magasságú fekete domino.
Ezt kisérjük körül, lépteit
nyomon követjük az étterembe, hol egy fáczánt eszik meg nagy sietséggel, utána
ugyan egy üveg pezsgőt kergetvén le, kimegyen a teremből, le a
lépcsőzeten, s egyenesen az őrszobába, hol az őrtisztet oldalt
inti, s körülnézvén néhány perczig sugdosott neki.
Az egész dolgot csak ablakon át
látjuk, igy a szavak után hasztalan fülelünk, csak azt tudjuk, hogy az álarczos
megint fölnyargal a lépcsőzeten, hol időkiméletből egyszerre a
hat láb magasságú domino, s az előbbi teremben a lótófutó cselédtől
fáczánt kér és pezsgőt.
Az izes falat néhány percz alatt
már előtte állt, s mire jóformán körültekintenénk, már a domino befalta a
fáczánt, egy palaczk pezsgővel be is áztatta, s ismét eltünt alá a
lépcsőzeten.
Jó étvágya volt a jó embernek,
csak az a furcsa, hogy később jutott eszébe, hogy még éhes; de ime az ajtó
megint megnyilik, a hat láb magas domino már ismét itt van, s mielőtt mi
azt vélhetnők, hogy tán valamit itt felejtett, ő már elő is
kéri:
- Egy adag fáczánt és
pezsgőt! - mondja mély hangon az udvari cselédnek, ki meglehetős
nagyot bámult a ritka étvágyon, de harmadszor is meghozá a fáczánadagot, mely
szintoly kevés tartózkodással, és ugyanazon sietséggel sietett le, mint a
többi.
Körülnézünk a teremben, s
legtisztább látás után meggyőződénk, hogy hat láb magas álarczos
nincsen több ez egynél, s midőn visszafordulnánk, már az étkező
elment, de néhány percz mulva újra fölpattan az ajtókilincs, s a domino a legvastagabb
hangon, mi az ember és medve közti különbségben még elfér, - szólítja meg az
előbbeni cselédet:
- Fáczánt és pezsgőt.
A cseléd elrohant a megparancsolt
ételért, de már azon föltett szándokkal, hogy a csodaállatnak minden mozdulatát
meglesi, tán nem is a szájába dugja a falatot, hanem a domino alá.
A cseléd szemei merőre
kidagadnak, és meggyőződik, hogy a fáczán egy falatig az álarcz leple
alatt a szájba ment, - a pezsgős poharak nedve ugyan oda folyt; de
minő pokoli gyomor lehet, mely ennyit és ily étvágygyal befalni bir.
Az inas dörgölni kezdi szemeit,
mert már az is eszébe jutott, hogy ő bizonyosan álmodik, hisz ilyen
szörnyeteg az élő világban nincsen; de mire kidörgölt szemei a tisztább
látásra alkalmazkodnának, a fáczán elfogyott, a domino elment, csak a borzadó
inas maradt egy helyben, hogy hátha visszajő az ördög, hisz mi lehetne
más; mert éppen megint benyit s megint dörmögi:
- Fáczánt és pezsgőt!
Az inas elment a fáczánért, mit
ugyan meghozott, hanem jött vele egy cseléd, kinek hihetőleg elbeszélte a
dolgot, s az is jött bámulni az ördögöt, - a mint ők elnevezik; annál
inkább, mert az ördög a másik inasnak is már vagy négyszer megjelent.
Tovább nem lehete titkolni a
dolgot, a cseléd a felügyelőnek, az pedig az udvarmesternek tőn
jelentést; mert már féltek, hogy az ördög minden fáczánt megeszik, s más -
úgylátszik - épen nem izlik neki.
Az udvarmester helyet foglalt az
étteremben, - nem akarta a bolond tréfát elhinni; de íme, megnyilik az ajtó,
jő a hat láb magas domino, s azon hang, mely előbb, semmivel sem
mondá vékonyabban:
- Fáczánt és pezsgőt!
Az udvarmester nem rémült meg
ugyan, hanem e szokatlan látványt föltárni eltökélte magát.
A domino másodszor is megjelent,
de sőt harmadszor is; azért midőn harmadszor távoznék, az udvarmester
utána ment azon elhatározással, hogy a pokolig is elkiséri.
Mielőtt leérnének, az
őrház előtt megint megszólamlik a két gránátos:
- Marczi te! ... de jó volt az a
fáczán.
- Meg az a pezsgő! - jegyzi meg a másik.
- Ide kellene járni kosztra! - véli Marczi, hanem az utolsó szóval már
elhallgattak, mert a fekete domino jött, s néhány lépésről kiáltá:
- Hej, ... pajtás, de jó volt a fáczán! - mondja, nem is gondolván, hogy az
udvarmester utána lesett, és bekisérte az őrszobáig, hol a dominoból egy
magyar gránátos húzta ki magát.
Az udvarmester az őrtiszt szobájába ment, s elmondá a furcsa
történetet, mégpedig nevetve, mire aztán a hadnagy azon fölvilágositást adá,
hogy egy hadnagy barátja lejövén a vendégségből, átadá dominóját, mit
ő vacsorázásig használván, azon gondolatra jött, hogy a káplárnak is jól
esnék valami, tehát neki adta a dominót, s minthogy az utasitást kért, mondám
neki.
- Ne teketóriázzon sokat, hanem kérjen fáczánt és pezsgőt.
Könnyü volt aztán kibonyolitani a dolgot; mert a dominó a tizenkét gránátos
közt kézről-kézre járt.
Most már kedves olvasóim, - a fáczánpecsenye elfogyott, s ahogy elmentünk
Milánóba, azonképen gyerünk vissza.
|