I.
Vámod helységben, a mint közszájon
forgott, lakott két gazdag ember egymás mellett, - talán maguk sem tudták,
mennyit birnak; mert a világ azt gondolja, ha ő meg nem számolhatja más
ember pénzét, ráfogja, hogy de maga sem tudja a számát.
Különbség annyi volt a két
gazdag közt, hogy az egyik posztóruhás úr volt, és cserépzsindelyes házban
lakott, fölül reá tekintetes úrnak hítták, sőt tán nagyságosnak, amaz
pedig megmaradt a szűrben és a hozzávaló ruházatban; pedig a mint mondják,
zsákszámra állt nála huszas, tallér, de még az arany is.
Elszomszédkodott a két
ember; bajt nem csináltak egymásnak, s a mint a nagyságos urat Vámodynak, a
másikat pedig Budainak hívták, akként kötekedtek egymással.
- Budai szomszéd könnyen
fütyül, még az egerek is szivesebben laknak nála; mert buzát rághatnak, míg
nálam, hitvány zabban vásik el a foguk, - mondja a nagyságos.
- Jól van jól! - felelt
Budai - de nem mondja nagyságos uram, hogy a bankószámlálásban a keze is
elfáradt, annyi eleséget adott el! hogy is ne? mikor ilyen egyenes földön is,
mint a mi helységünk, bár mekkorát ágaskodjék nagyságos Vámody szomszéduram, se
szélét, se hosszát nem látja a maga földjének.
Mondom, ilyenforma tréfákat
mondtak el egymásnak, a miben az a fődolog, hogy szóról-szóra igaz, mert
mit a fösvény és az irigy meglát, annak mértékét veszi; s nincs az a számtartó,
ki azt úgy apróra föladná, mint a ki a másét is a magáé mellé szeretné legelni
irigy szemeivel, de a magáét bármennyi, mégis keveselli.
- Haha! - mosolyga
nagyságos Vámody úr - én birok a magaméval, hanem Budai szomszéd! Ha nekem
olyan fölnőtt fiam volna, mint magának, lerugnám a gondot, úgy is özvegy
ember szomszéduram, - én azt a legény-gyereket embersorba fognám; házasodjék s
ne válogasson oly soká a lányok között.
- Ha nem talál magához valót, - mondja Budai.
- Azt tartom, talált már, csakhogy szomszéduram nem tudja.
- Nagyságos uram talán tudja? - kérdi kiváncsian Budai, mire amaz nem
egészen tréfával mondja.
- Tudom is, nem is! -
mondja Vámody úr.
- Gazdag-e? - kérdi szóba
kapva Budai olyan kapzsi képpel, mintha a bőrére alkudnék valaki.
- Miért kellene, hogy
gazdag legyen? - kötekedék Vámody úr, - nincsen magának elég?
- Azt elhiszem, hogy van;
de ha az enyémet megsegiti enni, hát annak leszen-e annyija, hogy én a részemet
azéból majd visszavehetem?
- Nem tudom, - felelt kurtán
Vámody.
- Nem-e? - bámult el Budai - no
hát én meg tudom, hogy az én kenyeremet meg nem szegi semmi koldus maradék.
- De hát a fiú mit mond, öreg? -
faggatá odább amaz.
- Nem kérdem én az ifiurat, hanem
ha megunta az én konyhámat, elmehet. - Elviheti, a mije van, egy cseréppipáját;
majd meglátom annak a parazsánál mennyit melegesznek?
- Ej, ej, Budai szomszéd, - a kit
az Isten igy megáldott!
- Úgy kell neki, - tréfálódzék
emez.
- Jól van jól, - de másra is
kellene ám nézni.
- Mire? - fordult oda a szomszéd.
- Hogy a mije annak a lánynak a
szépségén kivül van, fölér tán annyival, mit szomszéduram a fiának ad.
- S mi volna az?
- A becsület, - válaszolt
Vámody, átvévén egy levelet, mit a szolga hozott a mérnöktől.
Budaiban öklözködött a méreg,
hogy így megleczkézték, s gondolá magában, megszolgálom én még a kölcsönt.
- Ez csak tréfa! - mondja aztán
Vámody, másfelé kivánván ütni a dolgot, - már ez a mi sorsunk édes
szomszéduram, magának fia van, az csinál bajt, - nekem meg lányom van, a miatt pedig
én vakaródzom. Kérik
is, nem is néha, máskor pedig adná is az ember, nem is.
- Pedig már azt hallottam,
hogy elszalasztjuk a kisasszonyt, - mondja Budai engeszteltebb hangon, mikor
máséról volt a szó.
- Az biz elfutna, csak ne
fogná ez ember a kötényt, - mondja Vámody egész komolysággal - mit tud bele az
ilyen gyerek hova lép? azt gondolja sokszor, hogy a ki legelőször
hozzábotlik, mindjárt melléje kell állni.
- Hüm! - dörmögött magában
Budai, észrevevén, hogy a nagyságos szomszéd úr is éppen olyan bajban van, mint
ő maga, de csak hagyta tovább beszélni.
- Nem tudom én, mit
csinálna az ilyen gyerek, ha maga volna, - nem hogy egy kissé válogatná öregét
apraját, hanem még ríva fakad, hogy az apja is épen úgy bele nem bolondul, mint
ő, az inzsellér úrba.
- Abba-e? - kiáltott bele Budai.
- Itt van, ni! - mondja amaz, - szintén kikottyantottam a szót, hanem már
most mindegy, azt tartom Budai uram, valaminek úgy is vette szelét?
- Egy-két szót hallottam, de nem sokat; - válaszolt Budai - ámbátor
megvallom, hogy a napokban éppen a mérnök úrhoz kivántam elmenni, - dolgom van
vele, - vontatá odább a szót - föltettem magamban, minthogy tréfás ember, -
együtt előhozom ezt a dolgot, s kötekedtem vele; de már látom, jobb lesz
elhallgatnom.
- A mérnökhöz megyen szomszéduram? - kérdé Vámody.
- Épen oda.
- Ejnye, ejnye! - vakaródzék amaz. - Ugyan édes szomszéd uram, minthogy
ennyire van a dolog, tegyen meg nekem egy barátságot.
- Szivesen nagyságos uram; csak tudjam, mi legyen az?
- Tudja, mit?
- Még nem tudom.
- Maga egy szemmel is többet lát,
mint más kettővel, - mondja Vámody úr a mérnök levelét szorongatva - ha a
mérnökhöz megyen, - nézzen körül, mennyi a meglátni való?
- Meglesz, nagyságos
szomszéduram, - igéri Budai - de csak azt mondom, a mit látok.
- Elég lesz annyi - felel
amaz.
- No csak elég legyen, -
mondja Budai haza fordultában - minden jót kivánok.
- Szerencsés utat!
|