III.
Az öreg Budai a mérnök felé járt, taszigálódván benne mindenféle gondolat, s
valamennyi arra menvén ki, hogy az a tagosztály miképpen lenne legjobb? hogy
ő kapjon-e mindent? vagy másnak ne jusson semmi? mert ha ő reá biznák
azt a "makfa" csinálást, hamarább kilegelné ő szemmel a
határt, mint a mérnök a lánczczal méregeti.
Harmadmagával ment, - mindhárman olyan összebeszélt emberek voltak, s
mindhárman azt a szentet tarták patrónusoknak, a melyiket úgy rajzolnak, hogy
maga felé hajlik a keze.
Épen abba törték a fejüket, hogy a mérnök úr tán megérti a jó szót s
míg a többi otthon a napon melegíti a hasát, addig ők tesznek egy
fordulót.
Lassabban hajt az öreg, - elől ketten ülnek egymás mellett, a harmadik
pedig a hátulsó ülésből most huzódik előre; mert a két ember egymás
közt helyet hagyott, oda aztán Budai szűrének egyik szárát kiteríté, s
most mind hárman azon főzik ki a tervet.
Lassan mentek a lovak, néha szinte visszanézett egyik-egyik, megbámulván azt
a fontos dolgot, mit a hátulsók kitálaltak a szűrre.
- Kend megy be elől, -
mondja Budainak a szomszéd.
- Jól van, - hát én megyek
be elől, kendtek meg utánam.
- Ott leszünk - mondja a
harmadik; - ha már idáig eljöttünk, oda is bemegyünk.
- Jól van! - mondja Budai -
most már bementünk a mérnökhöz, hát aztán?
Itt mind a hárman
összenéztek; mert tudták ugyan, hogy mit akarnak; hanem a gondolat nem olyan,
mint a tojás, ha sokáig a tűzbe hagyják, magától is kidurranik, ... tehát
mikor Budai azt mondta: Hát aztán? mint mikor a kereket megkötik,
egyszerre elállt az eszük.
Hosszú volt a várakozás, és
hogy sokáig ne tartson a csöndesség, Budai lovai közé csapott, azonban meghuzá
a gyeplőt, mintegy azért, hogy nem akar ugyan sebesebben menni, hanem
eszén legyen a ló.
Budai talán elfelejtette,
hogy a lovak helyett jobb lett volna a bennülők közé durrantani; mert
azokat álló egész nap csettegetheti, most már egyik sem tud a dologhoz szólni.
Időnyerés végett a
szürön kiböködték, hogy miként állnak a mérnök előtt? s mikor azon is
megalkudtak, megint ott kezdi Budai:
- Hát aztán?
- Mit kérdez engem Budai
szomszéd? - mondja a legközelebb ülő - hát én mondjam meg? hisz kend is
úgy tudja, mint én, hogy mit akarunk?
- Értem én azt, - mondja
Budai - kendnek én is megmondom mit akarok? - hanem fránya szer ám ez az úri
nép, nem kap ám ez a kinálás után olyan mohón, mint kend a vászonkorsónak. -
Aztán ha az ajtónál mindjárt kitálaljuk a szót, szerencse ha nyitva lesz az
ajtó; mert úgy is járhatnánk, hogy a kilincset sem találjuk; azért keresem én
azt a szót, a melyik ütni nem üt, találni pedig talál.
- Akkor bizony jobb lesz,
ha megetetünk ezen helyen - mondja a másik - mert én odáig ki nem találom.
- De majd én agyalom
magamat? - szólt a harmadik - hanem ha kocsira rakott bennünket Budai komám,
találjon is ki bennünket, s ha valami okosat gondolt, nekünk ne is mondja,
miránk ne vigyázzon, mink úgy is mellette állunk, csak a mérnöknek tudjon a
nyelve alá szólni.
- No hát majd jut eszembe
valami! - mondja Budai lovait meginditván, - úgy is csak azt várta, hogy a közbizodalom
kiáltsa el magát, hogy kénytelenek legyenek az ő eszéhez dülleszkedni mind
a ketten.
Hagyjuk őket, s
menjünk a mérnökhöz.
Mérnök barátunk azon eleven
vérü fiatalemberek egyike, kiket az isten úgy szólván a jég hátára teremtett,
nem ugyan azért, hogy jeget kóstolgassanak; de kik nem rettennek meg, ha
legeslegelől kell elkezdeni azt a pályát, melyet a ruganyos párnák
hőse ásitozva regényekből olvas ki.
És ez a faj, melyet az
idő úgy megviselt, egyik nyomor a másiknak kézen adott, - a tél fagyon kapott,
a nyár az égető sugarak alá kergetett; a jónak egy falatját sem látta, a
rosszban torkig uszott, a fát azon vágták, az eldült seprű ő utána
kiabált, - azt hinnéd, hogy megtört lelkét ötven darabban hozza el, - hogy egy
pamlagon aszott méltóságos nyomorék, azt mondhassa rá: minő rongyos!
Menj! küzdjél meg vele, -
vágd földhöz azt a lelket, ... üsd le...
Mondd, hogy te czimeres úr vagy,
ha nem hiszik, nézzék meg inasod kabátját, elől, hátul, ahova csak fért a
jámbor állatra, felvarrattad szabóddal; ez nem elég, lovaidnak is csináltattál
egy pár kabátot, hogy ott is meg legyen irva a te méltóságod.
Mondd: fia vagy a nagyvilágnak, ... ah az
a nagyvilág!!! ... ti és a denevérek! ti és a baglyok! ... tietek az éj.
Gyönyörü társaság! Magasabbak a ti érdemeitek, minthogy az elég volna pusztán,
hogy a nap rátok süssön. - Nem, nem! jól látja a nap termeitek
függönyeit, - nem fog betolakodni hozzátok, ... ti természettagadók, kik
megvetitek a nyarat gyümölcseivel, hogy a csikorgó fagy alatt üvegházakból
faljatok oly éretlen szilvát, minőt annak idejében potyadékul egészséges
ember a Dunába dobál. Oh, te egészséges faj, melyről nem tudja az ember,
hogy a dér csipte-e meg, vagy mikor szárogatni kitették, tán a napon
felejtették?
Mondd: hogy őseid vannak: hazudtold meg
az Istent, vagy a teremtés könyvét, ... mondd, hogy Ádám ő nagysága Éva
ő méltóságával faséba jött a teremtővel, hogy az ökröt, lovat,
szamarat előbb teremtette, ... kevert lévén a társaság, kimentek a
paradicsomból. Azonban én úgy emlékszem, hogy Ádám ő nagysága igen
passzionatus kapás volt, ő méltósága Éva asszony pedig valamely vizio
alkalmával azon gondolatra jött, hogy a vizet mozgás kedvéért maga hordja,
sőt Ádám ő nagyságát annyira meglepte, hogy kedvencz ételét, a hajas
burgonyát mindig maga sütötte, s ilyenkor nagy urias könnyüséggel leheveredtek
a gyepre, s elbeszélték, hogy minő kedves fiúk lesznek azok, kik 6000 év
mulva bebizonyitják, hogy notre chér papa, Ádám, ... méltóságos úr volt.
Szórd el pénzedet, - szórd
el, - dicsekedjél, hogy te az erényt megveszed! úr vagy, nem alkuszol;
oh mi szép egy olyan bukott erény, melynek árával pajtásaidnak dicsekszel.
Minő költészet, ... előmutatni egy elhervadt virágot, melyet ágastól
letörtél, hogy dicsekedhessél épen akkor, a midőn erdőkerülőd
megzálogol egy koldust, hogy egy pár ágdarabot fölvett, hogy egy éjen
átmelegedhessék.
Mid van még, mondd el?
Hited? tán azért, hogy tizenkét órakor
misére mégysz, hogy mint a kötéltánczosok körutja, - bámulókra találj, s az
inas vigye utánad az imádságos könyvet, mit ha az a jámbor otthon felejtene,
tán egy látogatójegyet hozna az úristennek, kit nem leltél otthon?
Mid van még?
Reményed? Ne bántsd, ... ne nyúlj a szegény
ember orvosságához; - mert ha még azt is megrablod, nem érdemled, hogy
megviseljen a föld.
Szereteted? ösmerem kedvencz agaraidat...
Tán hazád van? ...
nem, az nincs, ... neked csak kastélyod van, ... neked csak emeletes házad van,
melynek ajtajában ijesztők állnak medvebőrben, hogy jámbor lélek be
ne mehessen; a haza szegény ember fogalma, s ezen fogalomnak
odaadta testét lelkét; mert egyebe nem volt. Ez is elég. Azt mondám, küzdjél!
Eleven váz, rád nézni borzalom, ... menjünk odább.
Mérnök barátunk papirosai
közt ült, segédei hosszú asztalokra nyujtózkodának el térképezni, mig ő
gondolataival a kedves lányra gondolt, kit apja fösvénysége nem birt lakat alá
tenni.
Két évi folytonos
találkozás elegendő volt arra, hogy a fiatalember megnyisson egy ajtót,
mely a bizalom benső osztályába vezet.
Higgyétek, nem olyan
mindennapi dolog egy olyan fiatalember, ki az élet küzdéseiből testre
fiatalon, lélekben öregen tudjon kijőni? valamint igen természetes, hogy
egy ilyen ember még a vénnel is könnyen süvegeltet, annál simulóbb tehát egy
fiatal nő, midőn megközeliti egy lelki erő, nem azért, hogy
gyengeségeit árnyékába tolja, de hogy azt fölemelje azon egy szócskáért, hogy: szeret.
Repkény ilyenkor a
szerelem, mely körülfutja az erőteljes törzset, míg amaz szétterjesztett
ágaival hajlik alá minden védelemre.
De soká küzdött egyetlen
gondolatért; mert hogy egy indulatot rezzentsen föl, mely fészkiben
háboritatlan ül, hogy berontson egy család életébe, szétszaggatni talán a
gyengéd érzelmeket: ezt lelkiismeretesnek tartotta.
Ment, ment az idő, ...
a szemek el-elfeledkezének, ... egy-egy szóval mindig megszaporodott a beszéd,
... a gondolatok súlya többször jelentkezék. Egy, kettő, három, ... nem
lehet többé visszalépni, ... az eszme meg van érve, ... mondjátok ki: szeretlek.
De nem itt végződik el
a dolog, a teremnek még egy ajtaja van, - melyet éjjel-nappal megnyithat az - apa;
s ha az egyik teremben elfogadtatnánk, a másik ajtón okvetlenül kopogtatni
kell.
Az apák rendesen még
egyszer annyi idősek, mint gyermekeik! ők oly komolyan veszik a
dolgot, mint a gyóntató pap; nem akarom mondani, hogy a zsebekben vájkáljanak,
de ők birnak annyi nyugalommal, hogy megkérdezzék: mi van benn?
Egy zaklató hitelező
előtt bölcs nyugalommal kiforditja őket az ember, s ha ezt szinpadon
adják, bizonyos lehet a szinész a karzat egetverő tapsairól: de az apák
nem sokat adnak a karzat tapsaira, ... hanem: a zsebet! a zsebet!
Elég a bevezetésre
gondolnunk, hogy kitaláljuk, miként Vámody úr, talán a zsebeket is szivesen
megnézte volna, ha Budai véletlenül útba nem vetődik, hogy a mérnöknél,
hogy úgy mondjam: mértéket vegyen.
A fösvény ember nagyon
ügyesen hazudik, ha pénzt kérnek tőle; de midőn lányát kérik, s a
kérő olyan elösmert szorgalmu ember, mint a mérnök, - a közönséges házi
szótár nem a legalkalmasabb kisegitő kézikönyv.
Aztán meg az a lány
mindjárt ríva fakad, a mint az apa ott kezdi, hogy: lányom, legyen eszed!
A lány szeretetéről beszél, elmondja, hogy véghetetlenül szereti, éppen
úgy, mint az apa tallérait; mert ő ezt bizonyosan a legtisztább
szeretetnek véli; s elválásról beszélni, annyi mintha viszont az öreget arra
biztatnák, hogy erszényének mondjon istenhozzádot.
Az öreg kiváncsi volt, -
hasztalan! saját nyugalmának meg kelle adni a tudomást, hogy a mérnöknek
valamije van. Az ellenkezőt egy fösvény el nem viselheti, akár Vámodynak
hivják, akár Budainak.
Tudjuk, hogy minő három
ember megyen a mérnökhöz, ki Irmájának levelén andalog, mely azzal
végződik: Édes Imrém, bárha, mi szegények volnánk!
És legyen annak a jó
úristennek elegendő béketürése meghallgatni az emberek kérését. Hányszor orditanának,
ha megadná azt, mit esenkedve kérnek?
Azonban oda értek az
utasok, beszéltek, végeztek, s Budainak utasitására gondolva, halljuk a
végszót:
- Tudja édes Budaim, mennyi
százezer forint?
- Tudom.
- Tehát még százezer
forintért sem adom.
- Talán mégis,
megalkudhatnánk, tekintetes uram.
- Lehetetlen, - válaszolt a
mérnök.
- Ez az utolsó szó?
- Én a magamét megmondtam,
végzé be a mérnök.
- Jó egészséget.
- Szerencsés utat.
Hazamentek az utasok, Budai
még az utczavégen lerakta embereit, és a lovakat egy szolgagyereknek adván,
Vámody felé ment.
- Nos! ... megjöttünk? -
kérdi Vámody.
- Éppen most.
- Láttuk a mérnököt?
- Szinről szinre,
nagyságos szomszéduram.
- Hát mennyit ér az a mérnök?
- Szerettem volna, ha nagyságos
uram maga alkudott volna vele, - mondja Budai lassabban, Irma ott közelben
foglalván helyet.
- Kópé maga édes Budaim, ...
denique csak ügyes ember, még alkuba áll vele. Hát ugyan mire tartja a mérnök
minden portékáját?
- Nem mindent, csak egyet
nagyságos uram, már az is elég drága.
- No ugyan mennyi?
- Biz uram, azt mondja, hogy
százezer forintért sem adja.
- Neki is adom a lányt, - mondja
sietve, - mert utóbb a nyakamra töri a nyavalya.
Két hét mulva meglett a
menyekző.
|