IV.

A lakodalom napján, már az esketés után, Vámody úr kimenvén a pitvar elejére, meglátja Budait, - magához intette.

- Itt a jó példa, szomszéd.

- Debiz itt vigan vannak, - mondja Budai.

- Ha az isten így rendelte, szomszéduram - akár mennyit okoskodjék az ember, végre is másképp lesz. No már ki hitte volna?

- Aztán mégis meglett úgy-e? - mosolyga ravaszul Budai.

- Hát mit csináljon az ember? arra való a lány, hogy másé legyen, az ember becsületes.

- De azt már én is mondhatom, - mondja komolyan Budai.

- Na, úgy-e? Budai szomszéd!

- Csak én mondhatom azt leginkább, nagyságos szomszéduram.

- Na aztán szép keresete is van.

- De még milyen, - szörnyülködék Budai.

- Aztán a meglevője is megér valamit.

- Biz az is szép summa lenne készpénzben, - mondja Budai lelki örömére Vámodynak, ki a multkori találkozás óta nem beszélt ezen dologról, és most azt kérdi.

- Mennyit is érhet az a jószág?

- Húsz huszonötezret, ... magam is megadnék érte.

- Egy részéért? - kérdi Vámody.

- De valamennyiért!

- Hisz a multkor azt mondta Budai szomszéd, - okoskodék Vámody - hogy alkudott vele, ... legalább én igy emlékszem.

- Jól emlékszik nagyságos szomszéduram.

- És ő nem engedett?

- De nem ám!

- S azt mondta, hogy nem adja százezer forintért.

- Szóról szóra azt mondá, hogy: még százezer forintért sem adja.

- Mit?

- A - - - becsületét, nagyságos uram.

Vámody majd szörnyet halt, midőn a becsületet igy föltaksálták neki, eszébe sem jutván, hogy multkori leczkéjében, Budainak ő kelme is éppen ilyen drágára szabta föl.

Nincs mit tenni, ... csak az maradt neki vigasztalásul, hogy ezt még Budainak visszaszolgáltatja.