III.
Fönt röpködött már a pacsirta a
levegőben egyedül, s oly boldogan csicsergett a magasban, hogy szinte
példát vehetne róla az ember, hogy a jó lelkiismeret mellett magában is boldog
lehet, és nem szükséges a korcsmába menni.
A kikelet megnyilt, a virágok
illata megjárta a levegőt, s ha már a fűszálat is kicsalta az áldott
természet, mért ne örüljön a fiatal saját fiatalságának.
Megleli a szem a szemet, s az a
nem mondott titok végre is úgy kiül a fiatalnak két orczájára, hogy a ki azt
nem röstelli nézni, bizony kitalálja.
Hányszor mondja azt egyik-másik
néném asszony, hogy a fiatalság ilyen bolond, amolyan bolond; hanem ha már az
igazat meg kell mondani, néném asszony azt a vasárnapi fekete selyemkendő
fejtakaróját aligha el nem cserélné azért a kis piros pántlikáért, mely annak a
szép leánynak hajába van fonva; mert hisz hej, nem feledte ám őkelme sem,
hogy mikor még ő is leány volt, jól esett ám, ha a háta mögött meglépték a
nyomát.
Ebben az időben, ebben az
órában haza felé takarodott már a népség, s minden irányban a falu felé
tartottak, a többi közt pedig legelől ment egy gyönyörű szép leány,
messze elhagyván a többit, kivévén egyetlen egy legényt, ki a lépést nem igen
röstelte.
Gyanitotta a leány, hogy ki jön
utána, de a világért vissza nem fordulna, a legény pedig fél órája nem tud egy
kezdő szót találni.
Végre a legény körültekintvén
magát, s látva, hogy egy jó fertályig oda nem ér senki, hogy mégis meg legyen
kezdve a beszéd, hangosan mondja:
- Ejnye, ... majd
elfelejtettem... mire a leány meglepetve nézett vissza, s talán már ő sem
bánta, hogy a legény megszólamlik, - tehát azt kérdi:
- Mit felejtett el kend?
- Te bizony nem szólnál az
embernek, - mondja a legény közelebb érve, - hát mit is mondtam reggel, mikor a
keresztútnál elváltunk?
- Azt, hogy majd mond kend
valamit, ha megint összetalálkozunk.
- Jaj! ha én azt neked
megmondanám - fohászkodik a legény - de miért is mondanám meg? mit törődöl
te az én mondásommal, jobb, ha a más világra viszem a szót.
- Jaj! ijed meg a leány, - ne
mondjon kend olyant, hátha a más világon nem találna a kend lelke nyugtot,
aztán ezer esztendeig sem akadna olyan, ki megváltsa a kend lelkét.
- Hát szóljak, Örzse? - kérdi a
legény.
- Inkább, mint elkárhozzék,
gyónja be a papnak.
- Meggyónnám ám, - de hiába
gyónnám meg a papnak, nincsen annak arravaló penitencziája.
- Uram Jézus, könyörülj
rajta! - mondja a leány ijedten nézve a legényt.
- No, - lásd, már most mi
lesz belőlem?
- Csak el ne kárhozzék
kend?
- Magam is azt gondoltam,
hogy igy már elvisz engem az ördög.
- Tud-e kend imádkozni?
kérdi a leány a legrésztvevőbb jó akarattal.
- Talán valami kurtát majd
csak tudok, mondja félvállról a legény, mire a leány azt mondja:
- Inkább majd én is
imádkozom, - van anyámnak egy nagy imádságos könyve, minden nap végig
imádkozom, csak haszna legyen.
- Ne vesződjél, édes
hugom.
- Hát miért ne, hisz kend
nem rossz ember. Igazán mondom, hogy nem.
- Az igaz, nem bántottam
senkit, kárt se okoztam.
- Ugy semmi baj, most már
nem kárhozik el kend, pedig úgy féltem, hogy majd a más világon sem látjuk
egymást, pedig az hosszabb, mint ez.
- Bizony pedig, édes
Örzsém, azt tartom, hogy ezen a világon sem látsz te engem soká.
- Aztán ezt csak most
mondja meg kend?
- Azt tartom, most is jókor
van.
- Istenem, hát mi baja
lehet kendnek? - mondja a leány, rimánkodó hangon.
- De majd elfutsz, ha megmondom.
- Itt a kezem, hát nem futok el. Mire csakugyan kezét is odanyujtá.
- Lásd Örzse, ... nyögé a legény... igen szeretlek! mondja aztán,
mire a leány hirtelen elereszté a legény kezét.
- Tudtam, hogy igy járok! - szólal föl a legény, - hanem hisz, ha
eleresztetted a kezemet, hát még csak most tudom, hogy elvisz engem az ördög.
- Az istenért! ... - mondja Örzse a legény kezét újra megfogva, - ne mondjon
kend olyant, ha már engem szeret.
- Hát ne vigyen el az ördög?
- Ne, ... a világért se! - feleli esedezve a lány.
- Aztán elereszted-e a kezemet?
- Soha, de soha! - feleli Örzse oda gondolva az életnek hosszát, mire a
legény teljes boldogságában talán meg is csókolta volna a piruló leányt, ha
körülnézvén, észre nem veszi, hogy édes apja majdnem a sarkukban van már, vele
pedig Holló Péter fehérre szapulva, mert a képében nem látszik egy akkora piros
hely, hogy egy gombostű foka eltérne; hanem ne is gondolja senki, hogy tán
a lelkiismeret meszelte volna be, hanem a méreg.
- Engem ugyan megleczkéztetett Galamb István uram, - majd meglátom,
hagyott-e valamit a nagy prédikáczióból a fiának is, hogy itt a gyalogúton
bolonditja más szegény ember gyerekét.
- A prédikáczió megvolt már, Holló gazda, - hanem ha kedve telik benne;
megmutatom, hogy a prédikáczió után mi következik. Ezen szónál már elérték a
fiatalokat, kik meglepetten még most is egy helyben álltak.
- Édes fiam, - kezdi rá az apa, mert a fiú Galamb István fia volt - szereted
ezt a leányt?
- Hiába tagadnám, édes apám, most mondtam meg neki! - mire a leány
elvörösödve fordult el a beszélgetők elől.
- Kedves leányom, - beszél újra az apa - talán még sem oly ijesztő a
fiam, hogy úgy elfordulsz tőle - s ezen szónál megfogá a kezét, - mire a
leány is az öregre tekintett, - az öreg pedig a fiúhoz szólt: - Fiam, - nékem
mindegy, akárkit választasz, de ha a szót kimondád, azt emberül megtartsd.
- Megtartom, édes apám! - mondja a fiú ünnepélyesen, - ránézve a leányra,
kinek szemében a könyük csillogának.
- No hát, édes fiam, édes leányom, - ha szeretitek egymást, - az én áldásom
mellé áldjon meg benneteket az Isten! ... most már együtt mehettek haza.
Holló nagyot nézett; mire Galamb István a bámulót ekképp szólitá meg.
- A prédikáczió után, - Holló uram! - esküdtetni szoktak.
|