IV.
Holló Péter bevette az orvosságot, hanem föl is kevergette benne az epét,
dúlt, fúlt mérgében, jártatta az eszét mindenféle gonoszságon, mert az ilyen
ember nem azon törekszik, hogy a szégyenfoltra takarót teritsen; hanem eddigi
gazságainál még nagyobbon töri fejét, mert azt gondolja, ha ennyit is
megsokaltak, csinál ő még nagyobbat.
Megtiporta már az udvart, a szobában nem is találta már helyét, utóbb kiment
a kert alá, hol egy patak folydogált, s minden háztól egy átjáró volt, hogy a
másik soron levőkhöz átmehessenek; mert a falu úgy épült, hogy két házsor
közé esvén a patak, a kertek a folyóra dültek.
Még a kertajtót be sem tette egészen, midőn látta, hogy Galamb István
fiastul átmegyen a padlón, hihetőleg a leányos házhoz, mely a tulsó szeren
feküdt.
- Csak kitörnétek a nyakatokat, - dörmögte magában, - s mintha a szót, mit
maga magának mondott meghallotta volna, azt gondola, hogy az a legkönnyebb
munka, ha nem röstelli érette a fáradságot; mire egy kis gondolkodóba esett, és
hasonló gazemberek módjára nem is azon tünődött, hogy elbirja-e majd ezt a
lelki terhet, hanem mikor kezdjen a munkához; mert a gondolat már megvolt.
Az okát is megmondom, miért akarta Holló gazda, hogy a szomszéd fiastul
éppen a nyakát törje ki. Régen tudja már a világ, hogy valamint az egyszeri
embernek, ha előbb nem, negyven esztendős korában megjön az esze, -
úgy némely ember éppen akkor bolondul valami fiatal leányba, mikor már negyven
esztendős elmult.
Holló Péter éppen ilyenképpen járt, ... addig nézett Örzse után, hogy szinte
maga is megdöbbent, midőn észrevette, hogy kettévált, - ő maga
tudniillik az utczaajtóban állt szájtátva, - az esze pedig a másik utczaszeren
elment a leány után, - s csak úgy ébredt föl újra, ha nagy fehér kutyái közül
valamelyik a koldusszagra olyan igyekezettel rohant ki az utcza felé, hogy még
a gazdát is a kapufához verte. Márpedig ilyenkor úgy megütheti magát a keresztény
ember, hogy ész nélkül nem igen lehet el, tehát hetedhét országból is
hazaterelgeti.
Hanem jól tudta a vén bolond, hogy a vőlegényt a leányos háznál igen
megválogatják; aztán azt az ötven esztendőt nem is lehet ám láda-fiába
dugni, mint az öt forintos bankót, hogy azt még el is tagadhatja, ha kérik;
hanem éppen ezért, ha egyenesen nem mehetett, azt gondolta, nem rösteli a
fáradságát, egy kerülőt teszen.
Ez a kerülő pedig annyiból állt, miképpen a leánynak apja ha valamiben
megszorulna, hát ő körömközé kapja; s ha majd egyszer ott lesz, a többi az
ő gondja. Egy darab idő óta még a korcsmát is gyakrabban járta, s már
azért is hozatott egy meszely bort, hogy a leánynak apját megkinálja vele.
Az úristen tudja azt legjobban, mért kötötte a titoknak végét éppen az
embernek nyelvéhez, elég az hozzá, hogy a nyelvet ha egy kicsit megöntözik
azzal a négy garasos lével, egy-egy csomót csak megold a sok közül, a minek más
mindig hasznát veszi.
Örzsének az apja is addig kináltatta magát, végre is bevallá, hogy ő
annál szivesebben megköszöni a kinálást, mert azt az egy pár garast, a mi
bolondjába bevetődik hozzá, nem hordhatja korcsmáros kézre; mert a fia
váltságáért, kit katonának vittek volna, fele részben még mostan is adós, pedig
nagyon kérik.
Majdnem egyenesre ugrott a ravasz róka, hanem az ész megint leültette, s
addig beszélt maga is a szükségről, meg minden olyanról, a miért az ember
még vizbe is szokott ugrani; hogy mire aztán megigérte a panaszolkodónak, hogy
de ő mégis segit rajta, - már az majdnem kezet csókolt neki.
Szja, Holló Péter kitanult ember volt, azt gondolta, hogy a borbély néha a
fájós fogu embert két óráig is elhuzkodja a földön, mert ha mindjárt kirántaná,
keveselné az egy forintot egy szempillantatnyi munkáért, azért tehát ő is
előbb arról beszélt, hogy a más világban a pénzt még nem is mutatják meg ingyen,
- tehát a ki most kap, legalább is a lelkét igérje el félig.
Hanem hogy ki ne szalassza a kötélnek végét, kikérdezte az öreget, mikor
lesz a fizető nap? S kezet adott reá, hogy ő kiteremti a pénzt csupa
emberségért.
Midőn tehát eddig jöttünk, megmondhatjuk, hogy a kiszabott
időből három nap volt még hátra, s most bánta meg először
életében, hogy a feneket ily nagyra kerité.
A rókának is savanyú volt a szőlő, mikor el nem érte, hanem
Holló uram sem bánta volna, ha most két Hollóvá válnék, s aztán az egyiket jól
eldöngethetné azon ostobaságért, hogy a konczot hosszú madzagra kötötte, s egy
fiatal ficzkó kapja el az orra elől; mert abban nem is kételkedett, hogy
ha már a leánynak tetszik a fiú, az apja oly örömmel adja, ha ráadásul az
anyját kérné, még azt is bealkudná.
- Adjon Isten! - szólt be Galamb István magyaros emberséggel Örzsének
apjához, mire amazok elbámulva látták maguknál szokatlan időben a még
szokatlanabb vendéget.
- Talán baj van? kérdi még mindig bámulva a házi gazda.
- Bizony baj ám, mikor leány kellene az embernek, aztán fia van, - mondja
Galamb uram, tréfálva a fiára mutatva.
- Olyan bajom nekem is van - mondja vissza nevetve amaz, - csakhogy nekem
azt leány formában adta az úristen.
- Nohát, tudja mit, Ferencz barátom - szól a másik, - csináljunk vásárt,
nekem egy asszony kell.
- Kedves Galamb István uram, csak már a feleségemet ne kérje!
- De a leányát odaadja a fiamnak?
- Három van, kell-e mind a
három? neveti a gazda.
- Én nem tréfálok ám,
gazda!
- Isten úgy segéljen, magam
se! - mondja amaz is jobban neki egyenesedve.
- Mink Örzséért jöttünk, s
ha a fiamon nincs kivetni valójuk, Ferencz gazda, - ha apja vagyok, kérő is
lehetek; addig egy tapodtat sem megyek, mig beljebb nem hi kend egy jó szóval,
vagy ki nem kosaraz a házból.
- Ha nem tréfa a dolog,
Galamb István uram, egy pár szót hadd kérdek?
- Meghallgatom!
- Csak leány kell?
- Egyebünk magunknak is
van, s ha felesége volna a fiamnak, csak nem jönnék ide leányért?
- Szeretem, ha megértjük
egymást, mert a mint mondám, leányt hármat is tudok adni, hanem pénzt, bizony
jó lélekkel mondom, hogy egy garast sem; mert az apró elfogyott, öreg pedig, mi
tagadás benne, rég nem volt a háznál.
- Már mondtam, hogy mit
keresünk, - ha ládát akartunk volna lopni, Ferencz gazda, akkor az ablakon
másztunk volna be; de az ajtónak kerültünk, s már az a kérdés, kapunk-e leányt?
- Én iszen odaadom, meg az
anyja is, hanem hát a fiatalok maguk?
- Későn okoskodunk mi
már, tudja Ferencz, mi sem voltunk jobbak, én sem a feleségem anyjának szóltam,
hanem a leányának; hát ezek is úgy tettek.
- Itt a kezem! - szólt a
leány apja.
- Ez meg az enyim! - neveté
Galamb István, megfogván az odanyujtott jobbot, s végül azt mondván: - Egy
hónap alatt elrúgjuk a lakodalom porát!
Szegény öreg, nem is
gondolta meg, hogy egy hónap alatt a jó úristen szó nélkül is megmondja, hogy debzon
nem úgy lesz!
|