V.
Megereszkedett a baj az
országon, addig óbégattak az emberek, hogy sok az ember, nem ártana egy
csöndes háború; hogy aztán az úristen meghallgatta őket.
A háború olyan furcsa
portéka, hogy az emberek nem férnek meg az országúton, hanem a szántóföldeken
is verekesznek, és még azt sem kérdik a gazdától, buza van a földjében vagy
árpa? Az még hagyján, hanem ott lehet az utczavégben a tilalomfa, hogy tilos a
lövöldözés; hanem még az a legderekabb gyerek, ki legelőször fölpörköli a
falut.
A jó isten úgy akarta, hogy
a zivatarból ennek a tájnak is jusson, s egy napon estefelé megjött a pöcsétes
levél biróuramhoz, s az otthon nem lévén, Galamb Istvánhoz, a falu gazdájához,
hogy a falu határában jó verekedés esnék, azért takarodjék mindenki, a merre
tud; mert ugyan az ágyugolyót katonákért találták ki, hanem azért azt is agyonüti,
a ki nem katona.
Galamb István nem igen
sokat okoskodott, hanem alkonyattájban fölfogta a falu ládáját minden kincsével
és a kert végén levő luczernásnak sarkán a határkő alá ásta.
Hanem előbb még egy
kerülőt tegyünk.
Holló Péter már a multkor
elszánta magát, hogy elteszi láb alól a legényt, s minthogy mindig leselkedett,
tudta, hogy esteli harangszókor a vizen át elmegyen Örzséékhez s néhány óráig
ott tölti az időt.
Igy ment ez a dolog, s
minthogy a gyalogpósta a háborút kikurrentálta már, sőt még azt is, hogy a
hidakat mindenfelől el kell bontogatni, - Holló uram a kurrensből azt
is kiértette, a mi nem is volt benne, azaz, hogy az átjáró padlókat is el kell
pusztítani, azért a mint besötétedett, kapott egy fűrészt, és a szomszédék
átjáróját egy jó arasznyira befűrészelte.
Mikor készen volt, a kert végében
elállt.
Ezalatt Galamb István elásta a
luczernásnak végén a ládát, s megindult, hogy Örzse apjának megmondja, hova
tette, - hogy mig a biró megjő, legalább egy biztos ember tudja; mert
veszendő az ember, pedig ez a titok olyan, hogy az is baj, ha sokan
tudják; de még nagyobb, ha senki sem tudja.
A patakon meglátszék, hogy
valahol már megeresztették a gátot; mert a viz erősen tódult, azért a
beleesés éppen legrosszabbkor esnék, ahogy úgy is esett ki; mert Galamb István
alig lépett kettőt a gerendán, a harmadik lépéssel már a vizbe bukott.
Csakhamar összecsapódék fölötte a
hab és egy becsületes emberrel kevesebb van már a földön, mert az öregember nem
birt megbirkózni a folyóval, sirját találá ott.
Azonban volt rémülés a faluban,
mindenki holmija után kapkodott, s iparkodott elfutni a veszedelem elől.
De minthogy semmi sem tart örökké
a földön, ennek is vége lőn, - a háború nem ért el a faluig, hazamentek a
megriadt emberek, csak egyetlen egy halottat kelle megsiratni, az öreg Galamb
Istvánt, kinek holttestét a rétre önté ki a patak.
Az apátlan fiúnak fejét mellére
horgasztá a nagy fájdalom, - nagyon megérezte, hogy apjában legjobb emberét veszté
el. Mindenféleképen igyekeztek megmagyarázni a dolgot, de a nagy zavarban senki
sem látván más dolgát, nem is emlékezett senki, hogy itt, vagy amott látta
volna szegényt.
A nagy baj megvolt, hanem hogy
maga ne legyen, jött utána a másik; mert hisz a baj kéretlenül eljő, nem
szükség vendéghivót küldeni utána.
A falu előljárósága
bekopogatott az ajtón, hanem az egykori megszokott erős hang helyett, a
megszomorodott fiúnak lassu hangját hallák.
Benyitának az előljárók, és
elmondván annyi vigasztaló szót, mennyit jó szivvel elmondhattak, -
emlékezteték a fiút, hogy a falu ládáját adná nekik elő.
Tudta a fiú, hol szokott állni a
láda, hanem midőn ide-oda tekint, sehol sem leli, végre a gyanuból
ijedelem válik, s nagy bámulásul a többinek, hogy nincs meg!
Annyit kiokoskodtak, hogy a zavar
alatt tévedett el valahová, de bár fölforgatták az egész házat, sehol sem
akadtak nyomára.
Hány ilyen pillanat van az
életben, a baj úgy megüli az ember lelkét, hogy bizony nem lehet csudálni, ha
elfárad bele. A megszomorodott fiú tán legkevésbé volt megijedve, mintha
megadná magát a sorsnak, mely ugy látszik fogadott munkába vállalta el, hogy
erről a fiúról minden boldogságot leszedjen, s mintha már még ujabb
fájdalmat is várna, neki készült, hogy azt is elviseli.
Megszaladta a hir a falut, s
Örzse apjával rémülten nyitottak be az ajtón, mikor az előljárók
eltávoztak, - s a jó fiú nem tudott egyebet mondani, mint hogy a hir igaz, és
ő nem tud segiteni a dolgon.
- Már most mit csináljunk? Kérdi
az öreg önkéntelenül, mire a legény, azt gondolva, hogy az utolsó fonal is
elszakad már, - nyugodtan mondja:
- Édes bátyám, azt csinálja, a
mit most gondol magában, - én nem vádolom szómmal az uristent.
- Nem értelek öcsém?
- Azt gondolom, hogy Örzsét
akarja kend leszakitani rólam.
- Édes fiam, - szólamlik meg az
öreg - ha az isten neked szánta Örzsét, én nyomorult féreg nem állok az
úristennek utjába, hanem az én szómmal mindig a tied lesz.
Azt mondják, hogy a hol
legnagyobb a baj, legközelebb van ott az úristen; s minthogy ezt a fiút a jó
barátok nem akarják végképen elhagyni, úgy az úr isten közeledését gyarló
szemmel is látom már, s toldalékul még csak annyit mondok, hogy várjuk el az
időt, még közelebb is eljő.
|