VII.
Még a rongyot is néha nehéz
szivvel veti el az ember, mert rágondol a jobb időre, mikor azt egy-egy
ünnepnapon minő gonddal és szeretettel ölté magára az ember. Mint a hazajáró
lélek, az embernek emlékezetében föltámad az elmult idők története, a sok
jó nap, jó barátok, minden fölelevenedik; tehát hogyan dobja el az ember azt a
rongyot, - nem tud tőle megválni, hanem valamely fiókban még egyszer
eldugja.
Hát az apai ház küszöbétől,
annyi boldog órának emlékétől hogyan váljék meg az ember? Amott a kályha
mellett kapaszkodott föl legelőször lábra, - a kályha mellett bújt el,
mikor a megérkezett apa kisfiával bujóst játszott, s a kisdedet sarokról
sarokra kereste, mig a kis ártatlan alig várta, hogy már elkiálthassa magát,
hogy hol van. Az ajtóküszöbről hányszor lógatta le lábát, és ugyanazon
helyütt ülve, hányszor szoritá ölbe a fatányért, melybe a szerető anya
egy-két szál metéltet vetett, s a gyermek a kismacskákkal, s egy kis borzas
kutyával oly szépen megosztozkodott minden szál metélten, mintha csak édes
testvérek volnának.
No, de még mennyit
mondhatnék el a mai napig, hanem ebből is elhiszik olvasóim, hogy mikor az
a megszomorodott fiú kilépett a házküszöbön, kicsinybe mult, hogy földre nem
rogyott.
Elment ugyan Örzséékhez,
hanem egész alkonyatig nem birták szavát venni, úgy elszomorodott.
Vacsora után a kertbe ment
ki egész a folyópartig, honnét az apai házat nézte, s nehéz szivvel kereste
azt, kinek parancsoló hangja az udvart úgy megelevenitette; de most már csak a
képzelődés rajzolja ki az alakot, és csak a fiúi szeretet képzeli oly
élénken, mintha mégis látná.
Midőn a kertbe kiment,
önkénytelenül kezébe vette örökségét, a kapát, mintha saját ereje kivül az
volna, a mire legbiztosabban támaszkodhatik; de minthogy a nyelet is édesapja
faragta, jól esett azon helyet fogni, hova édesapja értette a kezét.
Amint a kerités mellett
átnézett a házra, nagy későn csakugyan észrevett egy alakot, mely az apai
ház szomszédságában levő háztól, azaz Holló Péter kertjéből indult
ki, s a mint az esteli homályban később kiveheté, éppen Holló Péter vala
maga.
Később Örzsének az
apja keresvén a fiút, az egyik cseléd nyomra igazítá, mondván, hogy a legény
fogván a kapáját, a kertbe ment el éppen valamivel előbb.
Az öreget a jó indulat
küldte a legény után, s éppen midőn az Hollót lesé, akkor ért a kert
keritéséhez.
A legény korán észrevette
leendő ipát, s intett neki, hogy csöndesen legyen; mutatván neki, hogy
Holló Péter bizonyosan valami gazságon töri most fejét.
Az öreg jóváhagyta a
dolgot, nem is mondván a fiúnak, hogy őt is éppen ma fogta kézen Holló, és
az adott pénz fejében most már Örzse kezét kérte; hanem az öreg azt felelte,
hogy nem.
Tehát az öreg maga is
zúdult állapotban vala, és szivesen vett részt a kémlő állapotban. Holló
Péter nem gyanitva, hogy valaki lesi, munkájához látott, s mivel ő azt már
régóta cselekszi, az újon vett teleknél a határkövet kezdé ásni, hogy majd egy
vagy két lépéssel a szomszédnak telkén odább teszi, s ennyivel is nagyobb lesz
az övé.
A két leselkedő
legjobbnak vélte szép csöndesen átmenni a vizen, illetőleg a padlón, s egy
fűzfa mellől alig néhány lépésnyire nézték a jó munkát.
Egy gödör volt már készen,
ahova a határkövet akarta helyezni, csak az volt hátra, hogy a határkövet is
szépen kiemelje.
Az is megvolt, sőt a
másik lyukba már behelyezte, ekkor előlép a legény.
- Jó munkát adjon isten!
Mondja Hollónak, mire az egy szót tudott szólni.
- Ne segéljünk? kérdi újra
a legény, - mert látom nagyon erős munkába kapott kend, hárman könnyebben
végezzük.
- Kendtek leskelődtek
ugy-e? mondja gúnynyal amaz Örzse apjára szólva.
- Csakhogy itt vagyunk, -
felel ez is kurtán.
- Mit akarnak velem?
- Az is megmondom, mondja a
fiú - nem volt kendben ma egy garasárú irgalom, tehát én bennem sem lesz, hanem
ezt a lyukat, honnét a határkövet kiásta kend, kiásom jó mélyre, aztán
beleállitom kendet nyakig, aztán lássa meg igy kendet a falu, - mondja a fiú
kapájával elkezdvén az ásást.
Holló nem mert megmozdulni,
mert tudta, hogy a legény úgy is nyakon csipi, azért várta az időt, hogy
most hogyan szabadulhat.
Alig tett a fiú néhány
kapavágást, keményre akadt, azért utána nyúlván, megérzi, hogy egy láda van
leásva.
Addig feszegeti, mig nagy
csudálkozásra a helység ládája kerül elő isten csudájával azon kapával,
melyet Holló uram ma reggel kezébe adott azon szóval: még ha jól
megkapaszkodol benne, öcsém, emberré lehetsz utána.
- De már látom, Holló
gazda, - mondja a legény, - ért kend a jövendőmondáshoz, alig kapaszkodtam
meg a kapában, megint emberré lettem utána.
Hollót kiverte a
halálveriték, és a furfangos ész nem súgott neki egy ártatlan szót, hogy
mentségére szóljon.
- Most már, látom, vallatni
kell kendet - szól a fiú, azért induljon kend, elkisérjük a falu házára!
- Irgalmazzanak! kezdett
nyöszörögni Holló.
- Ne fárassza kend magát! -
mondja a fiú - annyi embert megrikatott már kend, hogy a sok sirást, rivást,
nyöszörgést az egész falu megszokta, és most a kendével sem törődik az
ember, - tehát iziben mozduljunk!
Mit volt tenni, Hollót
előre tolta a fiatal, azért magát megadva ballagott, csak akkor állapodott
meg, mikor az átjáróhoz értek.
- Na, ne támolyogjon kend,
hanem lépjen a padlóra! de Holló uram reszketett, mint a megkezdett kocsonya, s
nem akart rálépni; mert a lelkiismeret besugta neki rettentő gazságát.
- Kend megyen elől, mi
meg utána! parancsolá neki a fiú újra.
- Édes fiam! - rogyott
térdre a gonosz - leszakad alattam a padló.
- Az meglehet, - hogy ilyen
gazembert nem bir meg, azért is jobb lesz, ha kend megyen elől, legalább
mi biztosan megyünk!
- Be van fürészelve úgy-e?
orditott belőle a lelkiismeret.
A fiúban rettenetes gyanú
támadt; s a bünösre nézve mondja kérdőleg.
- Én fürészeltem be, hallja
kend?
- Nem te, fiam, én fürészeltem
be, s édes apád igy esett a folyóba.
- Az isten legyen irgalmas
kendnek, az az igaz biró!
Midőn a bünöst a törvény
holtig tartó fogságra itélte, s a jó fiú apjának emlékét a gyanú foltjától
megtisztitá, kérdi tőle az Örzsének apja.
- Hát most mi tévők
leszünk?
- Ha a jó isten úgy akarja,
most már esküvőre menjünk.
|