AZ ÖREG SCHNELLERNÉ.

- Régi jó idők. -

Nem tudom, mit gondolnak önök e névről?

Akármit gondolnak is önök, a legderekabb magyar asszonyok egyikét fogom bemutatni, s ha bár még olyan német neve van is, szivesen adnék egy ilyen német nevűért ötven olyan asszonyt, kinek vezeték-nevében ugy ott van az Y betü, mintha határkőnek támasztották volna oda, hogy az is megbotoljék benne, a ki nem akar, mégis alig van benne több magyarság, mint a pesti boltokban "tokaji" néven árult lőrében tokaji; hanem a ki lassan issza, még a foga között is megsavanyodik.

Hálásan emlékszem a derék öreg asszonyra, ki nekem kis diákkoromban egy-egy kézcsókért rendesen két garast adott, meg egy hátbavágást, az elsőt azért, hogy nem hallott rám panaszt, az utóbbit pedig azért, hogy előljáróban arról is legyen fogalmam, a mit akkor kapnék, ha rossz hiremet hallaná; s én, három gyermeknek apja, ma is oly jó izün emlékszem e képre, hogy ma is szivesen lennék gyermek, és csókolnám Schnellerné asszonynéném kezét, kétgarasosokért, valamint hátbavágásokért.

Szegény asszonynéném, ha élne, vagy előre tudta volna, hogy én még valaha ujságba is kiteszem, nem tudom, a kétgarasosokat osztogatta volna-e bővebben, vagy a hátbavágásokat? de reménylem, fönn a magas mennyországban látja tiszta szándékomat, s talán még azt is megbánja, hogy néha nekem oly keserves prédikácziókat tartott.

- No, te, vásott diák, haza hozott apád vakáczióra?

- Igenis, haza hozott, kedves asszonynéném.

- Hát ha kezembe találom venni azt a "laczifikácziót" (értsd: classificatio) elől keresselek benne, vagy hátul?

- De csak előlről, kedves asszonynéném, felelém én, kihuzva zsebemből a tanodai osztályozást, s odanyujtván neki bővebb megtekintés végett, s midőn nevemet a jelesek között találta, megszelidült valamennyire; hanem azért talált ám mondanivalót, mint ime következik:

- Jaj, de drágában van ez a csipetnyi tudomány! - nyög egyet Schnellerné, tudod-e, te, kölyök, hogy szegény apád mikor a kabátodnak való posztót megvette itt az ireghi vásárban, olyan két esztendős csikót adott el a kakasdi sváboknak, hogy többet ért, mint te, meg ahány diák itt van az utolsótól az első eminensig. Megmondtam szegény apádnak, hogy tartogassa azt a csikót a tavaszig; mert hogy az én boldogult uram ménesmester volt, értek valamit a lóhoz, ... tudtam is, hogy tavaszig mennyire neki válik, száz forinttal is többet érő lesz; de hiába, téli ruhát kell küldeni a gyerek után, - mondá apád, ezt is eladom, csak haszna legyen! - mondja az öreg asszony addig beszélve, hogy maga magát megríkatta; hanem tudtam is ám, hogy csak végezze el a sirást, okvetlenül hátba üt; hanem Isten neki, a két garasért is majd csak benyul köténye zsebébe.

- No, te, kölyök, ... folytatja megint a beszédet, - ha te jól nem tanulsz, és apád a tenger sok pénzt hiába költi rád, nem várom, hogy apád vessen veled számot; hanem ahol érlek, majd az üstöködbe esem.

Ekkor aztán megigértem, hogy esztendőre még szorgalmasabb leszek, és kezet csókoltam, mely munka közben asszonynéném a hátbavágást majd kényelmesen elvégezhette, mikor pedig nyomtatott érdemsorozatomat visszaadta, a kétgarasos is mellette volt, s egyet igazitván nyakkendőmön, mintha valóságos édes anyám volna, eleresztett a bucsúba.

Lehetetlen, hogy eszébe ne jusson valakinek azt kérdezni:

- Mi köze volt Schnellernének önhöz?

- Semmi! éppen semmi! ... mai napon nem is tudom, megtörténik-e az, hogy valaki rokonsági viszony nélkül szivből törődnék más ember gyermekével? mint Schnellerné velem és bármelyik fiúval a vidéken, mintha mind az ő fiai és unokái volnánk. Jobban féltünk az ő korholásától, mint saját szülőink komoly tekintetétől; és ha előmenetelünk sikerült, nem annak örültünk, hogy szülőink lesznek megelégedve; hanem hogy Schnellerné asszonynéni nem talál gáncsolni valót; mert a szokásos kétgarasos igen szerény jutalom lett volna a szörnyü szorgalomra.

Nagyon, igaz, nagyon előre haladt a világ huszonöt esztendő óta, csak a szeretet nem; mert azelőtt még csősz is kevesebb kellett és szőlőpásztor; mert minden ember sajnálta elnézni, hogy a kész haszon kárba megy; azért a burgonyalopót a szomszédjáén is megfogta, és ha seregélyeket látott valamely szőlőben, nem sajnált egy kurjantást, hogy az emberi szorgalomnak gyümölcsét a féreg ne legelje le az emberek elől.

Minden környék egy lelki atyafiság volt, a búcsúk, névnapok voltak azon nevezetes napok, melyen a jó barátok találkoztak, ezek kicsinyben gazdasági tanácskozmányok voltak, merre ment a jég? mikor lehetne már repczét kaszálni? a járványos szájfájást a marháknál mivel lehetne leginkább orvosolni? Ilyenről beszéltek a férfiak.

Az asszonyok is találtak közös tárgyat, korán érő káposztamagot ilyenkor igérgettek el egymásnak; eczetágy alá málnát, epret ilyenkor cseréltek; virágmagot, szárogatott vargányát kináltak; bubostyukot, gatyásgalambot, gyöngytyukot, pézsmaréczét kértek és adtak; hát még a kinek fogfájása, daganatja, tyukszeme volt, mennyi orvosságot komendáltak egymásnak; ennek is, annak is igy használt, ugy használt, és végtére mindenki tudta, Schnellerné pedig, mint a ki a mi vidékünkön legidősebb, de legszemesebb asszony is volt, mindezt legjobban tudta, s az ő szava olyan volt, mint a törvény.

- Schnellerné már elültette a tyukokat.

- Schnellerné káposztapalántája már kikelt.

- Már kiverte az anyja tolla Schnellerné libáit, május elején Ireghen már lesz libapecsenye.

- A hőgyészi czifra takács már a második véget szövi Schnellernének.

Igy beszélgettek maguk között az asszonyok s kivált a fiatalabb asszony kétségbeesetten kapott minden után, hogy minél előbb neki is legyen; mert ha Schnellerné asszonynéni eljön, pedig eljön, mert a mennyecskét is ő szerezte el férjének; tehát ki nem marad.

- No, leányom, hány tyukod ül? hány anyányi libád van? hát a káposztapalántád van-e két hetes? a hőgyészi czifra takácsot kérdeztem, mennyi vásznat vállalt el tőled? de bizony szálat sem mondott. Kezdi az asszonynéni a szép szót, ha a fiatal menyecske egyben vagy másban hátra maradt.

- Mi lesz belőletek, az Isten fiáért? szegény uradnak csak nem adhatsz mindig gombóczot; mert utóbb a vékonya is kidagad belé. Édes leányom, a férfiember a kenyérkereső, s olykor-olykor a pecsenyeszagot is eltürné! Hohó, kedves leányom, korábban keljél, korábban feküdjél; mert a cseléd a fejed alatt levő vánkosból is kilopja utoljára a tollat, aztán nem tudom a kényes tested, hogyan szokja meg a szalmazsákot?

Ilyen evangeliumai voltak Schnellernének, midőn egy kis körutat tett azok között, kik szárnyai alul szabadultak ki, hogy rokon volt vagy nem, csakhogy ő mégis tudta, mi köze van hozzá?

A menyecske nem kivánta másodszor végig hallgatni az ilyen beszédet; utánalátott, és utóbb ki félszből, ki meg belátott saját hasznáért megszokta az utánlátást, mire a friss menyecske, megszabadulván az anyai korda alól, nem mindig hajlandó.

Jól tudta ezt az én asszonynéném, azért megvárta az időt, hogy valami nagyon korán vagy nagyon későn ne jöjjön, s éppen a kellő órában az udvaron termett, hol még az udvaron az ágason lógó tejesfazekakat is rendre nézte, aztán ha tiszta nem volt, a legelső cselédet előkapta, s úgy megmosta szóval, ha a leányasszony a tejes fazékra negyedrész annyi öblögetőt használ, bizony tisztább volna.

Schnellerné asszonynéni mindent meglátott, mindent megnézett, s ha ő megizente, hogy egy vagy két hét mulva el jő, nojsz, akkor meszeltek, sikáltak, tisztogattak szobát, kertet, udvart, mintha katonák volnának, kik a kitüzött határnapra nem várnak kisebb vendéget, mint a generálist.

Ilyen asszony volt Schnellerné nagynéni, most már álljon melléje, a kinek van bátorsága.

De most már azt is elmondom, hogyan lett ő Schnellerné asszonnyá?

Megfoghatatlanok a végzésnek utai; a legderekabb magyar leányok egyikének számára nem találkozott férj széles e hazában; egy hosszu német ménesmester szakadt hozzánk más országból, s alig volt Ireghen néhány hónapig, anélkül, hogy egyetlenegyszer beszélt volna a tüzről pattant magyar leánynyal, - azaz nem is beszélhetett volna vele a legjobb szándék mellett is, mert a ménesmester egy drága szót nem tudott magyarul, a leány pedig hasonlóképen egy szót sem tudott németül, ... mégis megkérte a leányt.

Közbenjáróval végezték el a dolgot.

- Én hisz hozzá megyek, - mondja a leány a kérőnek; hanem mondja meg annak az urnak, hogy én meg nem tanulom a nyelvét; mert utoljára is ő csak egymaga lesz, kivel én azt a nyelvet beszélhetném; hanem tanuljon ő meg magyarul, az is az ő haszna lesz.

- Erre már ugy is rászánta magát, ... mondja a kérő.

- Azt is tessék neki megmondani, hogy én itt nem az ő módja szerint eszem, hanem ő eszi azt, a mit én főzök; s ha a töltött káposztától csömört kap egy párszor, majd tudom én azt, hogy mivel gyógyitják azt nálunk. Ha igy tetszem, felesége leszek; különben pedig menjen Isten hirével, ő is kap mást, én sem vénülök meg itthon!

Ez őszinteség majdnem hihetetlen a mai világban, midőn a magyar leányok között elég akad, ki valami nagyságos eszmét talál abban, hogy édes anyai nyelvét nem beszéli; hanem a mit két-három nyelvből a nevelőintézetben fölszedett, csinál egy kis kotyvalékot, aztán olyan tarka nyelvet beszél, mintha mindenik nyelvnek foltjából férczelt volna össze egyet.

Példának okáért nem épen legalkalmatlanabb időben hoztam elő Schnellerné asszonynéném példáját, mi annál inkább példa; mert Schneller úrnak addig nem adott enni, mig meg nem tudta mondani, a mi a tálban elébe van téve, s midőn időnek folytával Schneller olyan magyar lett, mint én; nagy dicsekedéssel mondá asszonynéni férjére mutatva, kit ő a maga "németjének" nevezett.

- Itt van az én németem, nézze meg akárki, milyen magyar embert faragtam belőle!

Ezen kis dicsekedést Schneller ur szivesen türte, felesége a vidéknek legderekabb asszonya volt, és hogy őt magát is az egész vidék kiválón szerette, azon gyakori figyelmeztetéseknek köszönhette, miket az asszonytól kapott négy szem között, megtanitván azon apróságokra, mik a magyar embernek gyöngéi, igy azokhoz gyöngédtelenül sohasem nyult; tehát Schnellerné asszonyom németje derék magyar emberré vált; hanem unokái is azok ám.

A fáradhatatlan szorgalmu asszony az anyagi jólétet nem hagyta kifogyni a háztól; ha valami előnyös dolognak hirét hallá, nem röstelt a hatodik faluba is elmenni, azért neki mindene volt, és tőle ágazott ki tömérdek jó: a ki kérte, ezer örömmel adta, a ki nem kérte, végre is megkapta, nem tűrhetvén környezetében semmi hátramaradást.

Maga körül napról napra látta fölszaporodni azok számát, kik atyafiság, komaság, sógorság és egyéb barátságnál fogva befolyása alatt voltak; mint a tyuk csibéi fölött, ugy őrködött szeretteinek sorsán, és akárhogy is megtudta mindeniknek viszonyát, azután az ireghi bucsún és vásáron néha előkapta a férjeket.

- Te, Pista! ... szólitja meg az egyiket, ... búsul ez a te asszonyod? hallom, még jóravaló szolgálót sem tartasz neki! mi a patvar, ha csak szolgáló kellett a háznál, mi ördögnek vettél feleséget?

- Kedves asszonynéném, - szabódik a férfi, ... tetszik tudni...

- Tudok én mindent, azért jobb lesz öcsém, ha hallgatsz! nem mai asszony vagyok én, tudom én, mi egy jóravaló asszonynak kötelessége, ha kell magam is megfejek, be is hordom néha a tejeskannát; de csak jó kedvemből; hanem ha az én németem azt akarná, hogy ezt rendes foglalatosságképen tegyem meg, Schneller uramat ugy megfüröszteném tejjel, hogy még a túrós lepényre sem öntök egyszerre annyi levet.

- Csak egy szót engedjen, kedves...

- Egyetlenegy szót sem! ... tiltja meg asszonynéni reggel óta készülvén a pirongatásra, s mindaddig csavargott a sátorok között, mig a férfit egyedül kapta. - Te, Pista! ... folytatja odább, ... nem mondom, hogy kanapét hordj feleséged után, jóravaló gazdasszony ha kimegy a kukoriczaföldre, megül a csutás kukoriczán is; - azt sem mondom, hogy minden haszontalan módit megvégy a feleségednek; mert ma már nagyon sokféle csecsebecsét árulnak és bolond volnál, ha keresményedet abba ölnéd; hanem azt meg aztán nagyon is mondom, hogy ünneplőruhára is kerüljön; mert ebből a nagy tajtpipából, mi a szádban van, azt tartom került volna egy kisebb tajtpipa, feleségednek meg husvétra egy új szoknya. Édes öcsém, igy kell gondolkodnod.

És féltek tőle? kérdik önök.

Rettegtek, tisztelt olvasóim; mert a mit mondott:

1-ször: Tiszta igazság volt, azt pedig mindig igen nehéz eltagadni.

2-szor: Annak legtöbbet használt, a kinek mondta; azért is bajos lenne haragudni.

3-szor: A legjobb akaratból mondta négy szem közt, igy rágalom nem keletkezhetett belőle.

Ezek voltak a patriarkhális életnek erkölcsei, melyekre én annyiszor visszaszomjazom, és nem a két garasokra - mit Schnellerné asszonynéni a hátbavágás mellé adott.

Istenfélő jámbor asszony lévén, hüségesen eljárt az Isten házába, végig hallgatta nem csak a misét, hanem a prédikácziót is, mi elől gyakran megszaladtak az emberek.

Ezt is megvigyázta, és ha jókor reggel megtudta a tisztelendő urtól, hogy miről lészen a prédikáczió, ha valaki közelében el akart menni előbb, azonnal belekapaszkodott.

- Hová mégysz?

- Haza, nagyasszonyom.

- Még ráérsz, otthon még a káposztát sem rántották be, - ne félj, jókor érsz haza enni, várd meg, mit beszél a tisztelendő ur, éppen rád illik; mert azokról beszél, kik a jó szót nem hallják; hanem inkább mennek a malom alá becsületet rágni.

Uralkodó volt ő, meglévén az ő kis országa és kormánypálczája; de jaj volt, kinek e pálczát éreznie kellett; mástól négy szem közt a furkós botot szivesebben elállna, mint a pirongatást.

Még a parasztok közé is bekeveredett valami divatos eszeveszettség.

- Te Panni! ... fösvény asszony a te anyád!

- Miért gondolja, nagyasszonyom?

- Kevés matériát vett a szoknyádhoz, ugyan kurtán adta ki a hosszát.

- Ugy a módi most, kedves nagyasszonyom.

- Módi? édes lányom, módi? ... mondja Schnellerné meglebbentve a kurta szoknyát, hátha még egy tenyérnyivel kisebbre vennéd, mit gondolsz, tán szebb lenne ugy?

- Az már talán nem illenék, kedves nagyasszonyom.

- De, kedves lányom, elkezdted már ezt a dolgot, nem tudom megköszönöd-e, ha az embereknek hosszu nyelve éppen annyit rágalmaz le becsületedből, mennyivel a szoknyád kurtább. No, no! ezt most még csak tőlem hallod, siess, meg ne lássanak többször ebben a ruhában; mert majd többet is meghallasz!

Ezért lőn nevezetes asszony az én kedves asszonynéném.

- Talán már elég is volt ennyi?

- Nem, nem! mondja néhány régi ember, kiknek kedves ez; tehát folytassuk ezt a beszélgetést.

- A mint parancsolják, beszélek még mást is. Ireghen, hol a ménesmester foglalkozásánál fogva lakott, valóban igen becsületes, derék nép lakott már hajdanában is; de annyi ember között rossz is akad néha; igy történt tehát, hogy valamely szegény asszonynak harmincz kéve áztatott kenderét ellopták.

Annyi vagyonért ugyan kár volna kétségbeesni; hanem a szegény asszony mégis nagy siránkozással ment be a nagyasszonyhoz, hogy a harmincz kéve kenderért elpanaszolkodhassék.

- Kire gyanakszik kend, Sára?

- Mit használ az, nagyasszonyom, azért ugy sem vallja meg?

- No, csak mondja meg, Sára, kire gyanakszik, a többi az én gondom!

- A negyedik szomszédban van egy vályogvetőné, - mondja a kárvallott, ... az vitte el, más nem is, nagyasszonyom; mert a fészerbe raktam a kendert az eső elől, s alig voltam el a háztól egy óráig, már nem volt kender, a friss sárban pedig láttam tiz-tizenkét nyomot, egyik nyom egész volt, a másik csak olyan féltalpu; mert a gonosz jószág aratás óta sántit, s a bal sarkára nem lép.

Schnellerné asszonynéni kendertiprókat hivatott, s rakosgatni a gyanus asszonyt is elhivatta.

Szóba jött a kenderlopás, a gyanus személy azonban nem árulta el magát; hanem azért kifogott rajta a nagyasszony, mert tréfaképen mondá, hogy ő meg tudná mondani, ki lopta el, ha a harmincz jelenlevő kendertipró között volna az, a ki ellopta.

Tetszett a tréfának látszó dolog mindenkinek, nagyasszonyunk tehát bement a szobába, egy nagy cseréptálat a gyertya lángjával megfüstözött, s az éléstárba - sötét helyre egy asztalra tette.

Ekkor meghagyta a jelenlevőknek, hogy egyenként menjenek be, és az ajtóhoz közel levő asztalon a tálba mutatóujjukkal huzzanak egy vonást, abból aztán megtudja, vajon az ittlevők között van a kenderlopó, vagy nem?

Sorra ment a munka, a nagyasszony legutoljára hagyta a gyanust, s a mint kijött, egyik ujját megnézte, s ugy találta, hogy mindenkinek ujja fekete volt, mert a tálba megtette a huzást; csak a gyanusé volt fehér.

- Te vagy a kenderlopó! - Támad rá Schnellerné. - Bele huztál a tálba?

- Bele, igenis! ... nyögi a reszkető nő.

- Nem igaz, ... mondja Schnellerné, ... mert ha belehuztál volna, a te ujjad is olyan fekete volna, mint a többié; de minthogy te nem tetted, azaz, hogy nem merted: elárultad magad.

A harmincz kéve kender meglőn; de még inkább növekedett a tekintély, melylyel Schnellerné a nép között is hatni tudott, alkalmazkodván annak eszéhez és tevén jót annyiszor, mennyiszer alkalma volt reá.

Láttam elég férfit és nőt, ki saját körében tekintélyre vergődött; de hasonlót nem igen, és hálás érzelem hat meg irás közben is, ha eszembe jut a temérdek eredetiség, melynek összege őt hatalmassá tette egész életében, és feledhetetlenné holta után azon vidéken, hol életének legjavát elélte.

De sokszor beszélgetett velem későbbi idejében, mikor már én is jobban kilátszottam a földből, el-elkérdeztem, hogy Schneller bácsit szerette-e?

- Hogyne szerettem volna?

- Igen, de ha eleinte beszélni sem tudtak egymással, hogyan szerethették egymást?

- Bolond Istók, te, ... megöleltük, megcsókoltuk egymást, és addig van.

Hol van mai napon az az asszony, ki ennyi ép erővel, határozott észszel még annyira szeretni tudna minden embert személyválogatás nélkül.

Haladnunk kell a korral; beösmerem; hanem kérdezlek benneteket, haladás-e az, midőn egy egészséges falusi leánykát bevisznek a nagyvárosi nevelőbe, hol legelőször is franziául kell beszélnie, aztán addig gyötrik zene, ének, varrás, rajz, táncz és sovány eledellel, hogy mire haza kerül, mindenből csak harmadrészt tud; hanem a mire nem akarták tanitani, megtanitották alattomosság és torkosságra; a rettenetes rendben, és undoritó mértékletességben kényszeritve volt a gyermek eszét azon jártatni, hogy az étvágyat valami harapnivalóval miként lehetne egyensulyba hozni.

Van aztán finomság, s a szegény fiatalember a szent házasság első napján kap egy nőt, kivel egyszersmind orvost szegődtethet a házhoz, mert a legjava növési időben örökös ülésre, lehajolásra szokott testben összeszorul tüdő és máj, miből lesz életuntság és kora halál.

Schnellerné asszonynéném élt nyolczvankét esztendőt, megérte unokájának felnőtt gyermekét, teljes életében jó gazdasszony volt; mert csak azt tanultatták meg vele, mire egy magyar gazdasszonynak és derék feleségnek szüksége van.

Mai napon már azt is megértük, hogy javabeli (értsd negyvenesztendős) hajadonok hirdettetik magukat ujságban, hogy ilyen meg olyan tulajdonságokkal biró férjet szeretnének, találkozhatni itt vagy ott az utczának sarkán.

Ez is haladás; hanem Schnellerné asszonynéném aligha azt nem mondaná, hogy inkább menjünk lassabban, hogy jó későn érjünk odáig; mert mégis undoritó, mikor egy nő piaczra áll ki az ujsághirdetések között.

Hát máskor?

Máskor a leány rátartósabb volt, ámbár a tulság itt is megrovandó volt, s én tudom, mikor asszonynéném egy válogatós kis lánynak azt mondá:

- Hallod-e, te leány? nagyon válogatsz, majd megbánod, ... azért, hogy két orczád olyan gömbölyü és piros, ne bizd el magadat, egyszer megkap egy kis hideglelés, ugy kisoványkodol legszükebb ruhádból, hogy az is megijed tőled, ki valaha legjobban bolondult utánad. Ne kezd az alkut olyan nagy fönn, ... tudom, nem szeretnél koplalni, jól van, tudd meg, lesz-e ennivaló? s ha olyan férfi jön érted, ki nem sánta, nem béna, (a férfi mindig elég szép, ha valamivel szebb, mint az ördög), becsületes ember, csapj a markába; mert otthon maradsz a magad ijedségére!

Igy adta férjhez a lányt.

- Hát, te, vén kamasz! szólitja meg az olyan nőtelent, ki a huszonnégy esztendőn túl, és kenyere is van már, - apádnak bizonyosan volt annyi esze, mint neked; annak pedig volt felesége, hát te mit félsz? az kellene, hogy körülsétáld a világot, s majd vénségedre keress egy fiatal lányt, ki vén csontjaidnak meleg levest főzzön, s agyongyötörd féltéssel. Jobb lesz bizony, ha megbánod eddigi büneidet, megkérsz egy jóravaló lányt, ki borzas fejedtől meg nem ijed; aztán ha szépen könyörögsz, nem mondom meg neki, hogy magadnak való, fösvény, irigy, kaján vagy, és sajnálod egy asszonytól az ételt.

Ekkor aztán mindenik elszégyellte magát, midőn egyik-másikat gyönge oldaláért megkorholta, a kevély valamivel alábbhagyott, a fösvény adakozóbb lőn, aztán régi közmondásként: minden zsáknak megkerült a maga foltja.

Vásár, leányvásár, emberkereskedés, idáig jöttünk már.

- Tovább is megyünk még?

- Nem lehet, lehetetlenség, legyen hála a franczia regényeknek, melyek már annyi szerencsétlenséget tálaltak be, hogy a lélek megundorodott tőle, visszafelé kezdünk menni az egyszerüségig; de nem az együgyüségig, mely magyar nőben föltalálhatlan; mert előbb találunk egy nemes asszonyt, ki az esküdtre seprüt fogott, mint a ki háza körül szájtátó lett volna.

Mutatta nekem szegény asszonynéném menyasszonyi ruhájának maradékát, fekete selyemanyag, violaszin virágszövésekkel, ugy őrizte, mint szeme fényét.

- Más világ volt akkor, kedves öcsém, násznagyomnak és a kérőnek selyemzsebkendőt adtunk ajándékba, s ezen tisztességjelet a menyegző napján mentéjének zsinórjába akasztotta mindenik, arról ösmerték meg őket, hogy ők minő tisztet viseltek menyegzőnkön, mely napon nálunk voltak a gárdonyi czigányok, huzták eleinte a szép lassut, hogy az öregek is belekeveredhessenek a fiatalok mulatságába, s én ma is megkönnyezem, ha rágondolok, hogy násznagyuram, később meg a kérő milyen módjával rakta sarkantyus csizmáját, sőt még a figurájából is mutatott, hol erre, hol arra forgatván lábait, mintha mondani akarná, hogy hajdan ilyen formán ment az, csakhogy sebesebben!

Én is azt mondom, a mit aztán ő mondott folytatásképen, hogy az ilyennek se hire, se hamva most, az öregek elő se mernek jőni, még a háta mögött meghallhatná, ha valami tejes száju gyermek "vén bolond"-nak nevezné a sokkal öregebbet.

Mikor elbucsúztatták a leányt, az anya, mintha utoljára látná szeretett magzatját, elmondta neki öregéből mindazt, mit valaha apródonkint százszor is elmondott:

- Csak módjával eleinte, édes lányom, apád is azt mondja: bocskorban keresni, csizmában költeni, délbe egy kis valami, estére meg a maradéka, el ne feledd, lányom! Itt egy kis szünet állt be; de megint jutott eszébe valami.

- Az uradnak fejhajtó légy, az parancsol a háznál; mert ha kiürül a láda fia, megint attól kéred a belevalót; de meg egy kis turó, egy kis aludttej vagy tojás, hoz valamit a házra, körömre szedd édes lányom, igy aztán lesz belőletek valami, különösen pedig könyökig nyulhatsz a kapczaszárba (régi magyar asszonyok erszénye) mégis alig lesz egy filléred!

- Ezen tanácsokkal eresztettek el engem, - mondja Schnellerné, - hanem én is ilyent adogatok másnak, sőt még azt is hozzá teszem, hogy: az Isten megadta párodat, édes lányom, már most ballagj urad után; ne tereld, ne biztasd ok nélkül, az asszony keveset mondjon az urának, elég annyit beszélni, hogy tudja, hogy utána mégysz; ha pedig meglódul, akkor is ne rántsd vissza erőszakkal, hogy a mente is kiszakadjon a nyakából; hanem csititsd a legszebb szóval. Furcsa portéka ez a férfi, némelyiknek kard is van az oldalán, azt gondolnád, minden lépten üt, vág; pedig egy fegyvertelen nő előtt térden állva is könyörög gyakran.

Régi leczkék ezek; hanem azért most is megjárják még, olyanok ezek, mint a régi tallérok, ötven esztendeig legyenek elásva a földben, mégis mindjárt kelendők, ha emberek közé keverednek.

De kár, hogy a hajdani életnek embereit mind elfeledjük már, itt-ott beszélnek még egyről, de napról-napra fogy belőle valami, és utóbb annyi sem marad életükből, hogy példának okáért állhassunk ki vele.

Voltak akkor is gyöngeségek, még pletyka is volt elég, valamint irigység, s a nyelv temérdeket ártott; hanem mégis jobban vigyáztak arra is, mint ma.

Én még tudok egy közmondást, mit azóta a gyüjtemények között nem olvastam, hajdan pedig ugyan használgatták; mert Schnellernétől igen gyakran hallám, ha fiatalasszonyok ilyen nagy lányos anyákról beszélvén, a lányokra beszéltek egyet-mást.

- Nono, - mondja asszonynéném, - mindig hallottam: Kis lányos asszony soha se beszéljen valamit a nagy lányos anyára; mert majd megnő az ő lánya is, akkor pedig visszabeszélik azt, a mit ő mondott el másról.

Jaj be kár volna elfeledni, azért irtam ide le, hogy több kézen megfordulván, jobban elterjedhet, és ha nem használ is valami nagyot; de nem is fog ártani, hahogy megtanulják.

Mást is szokott ő mondani, ha tudniillik észrevette, hogy valami torkos asszony valamelyik ismerősnek konyhájára rászokott, s az ilyent nehéz volt kinézni a háztól, mindig biztatta a másikat.

- Mért nem adod ki neki az utat jó módjával, ... én legalább megmondanám az ilyen tolakodónak, hogy minden ember otthon főzzön, én meg itthon tálalok.

Biz ez magyarán volna megmondva; hanem a ki már ennyit vár, nagyon megérdemli, hogy igy bánjanak vele; s az én kedves asszonynéném tudta, mikor mit kell alkalmas időben mondani:

- Hány éves, kedves asszonynéném?!

- Ostoba, nem illik azt nőktől megkérdezni; hanem neked én mégis megmondom, ma holnap nyolczvan éves leszek; persze meg is untam ám már ezt a világot.

- Hisz, még csak most kezdődik az igazi mulatság; hallotta már asszonynéni, hogy vasuton is járnak az emberek valahol Angliában.

- No, hadd járjanak, - én sohasem jártam rajt, az igaz, kocsin is szép keveset; hanem azért ballagva is elértem a nyolczvanat, hát te hány esztendős vagy már?

- Husz vagyok, mondám neki ezelőtt tizenöt esztendővel.

- No, akkor lódulj innét a férfiakhoz, ... mondja nevetgélve, még azt gondolná valaki, hogy tacskóba bolondultam késő vénségemre, azért ülsz itt mellettem annyi ideig.

Ez volt vele utolsó beszédem, lehullott, mint a csillag az égről, körutját derekasan futotta meg; asszony, igen derék magyar asszony volt, bár csak példája után akadna még ilyen.

Nem érte meg a vasutat, gőzhajót: hanem a kik aztán megérték, szóljanak, ha nyolczvanadik évüket elérik, miként töltötték el életüket, marad-e utánuk akkora nyom, hogy megmondhassuk, hogy azok emberi nyomok?

Midőn meghalt, nem kellett siratókat fogadni, ott volt az egész vidék, és nekem igen tetszett, midőn a férfiak ugy sirtak fölötte, mint valami gyermek, pedig nem támad föl többet, hogy olykor hátba ütögessen bennünket, pedig nem ártana.

Persze, ez most tréfából sem szokás, most nem törődnek egymással az emberek, hadd törje ki a nyakát, hisz ma már a "Miatyánk"-ot is ugy magyarázzák, hogy az orvosnak a "mindennapi kenyér" alatt hideglelést kell érteni és lábtörést, vagy a mit drágábbért gyógyitanak. Ügyvédeink czivakodást kivánnak az emberek között, kőmüvesek, ácsok nagy tüzi veszedelmet, üvegesek jégesőt.

De már nagyon megokosodunk, hisz most már tudjuk mit gondol orvos barátunk, mikor velünk találkozik.

Kedves asszonynéném, támadjon föl még egyszer, nem is kell, hogy két garasosokat hozzon magával, ezeknek az nem elegendő; hanem szánja rá magát, verje őket hátba.