URAMBÁTYÁM ÉS ÉN.

I.

Öcsém! - mondá urambátyám - huszonnégy éves ifjunak magának is lehet elegendő esze - t. i.: nekem; - holnapután Pozsonyba mégysz országgyülésre, van ott okos ember elég; vigyázz, hallgass, tanulj; azt mondják: a ki a malomba jár, maga is ellisztesedik; valami csak ragad reád; vedd hasznát, ne feledd: utolsó sarjadéka vagy családunknak, korán volna e dicső fonalra csomót kötni; kedvem volna még életemben boldog házasságodból látni egy pár Kelment; - értetted?

Igy okoskodék nagybátyám, bölcs szokása lévén, helyettem is gondolkozni; igy volt aztán, hogy ő a Gellért hegyet, én meg a rajta mászó legyet nem láttam. - Ő édes apámnak testvére volt, segédtiszt az inszurrekcziónál, - bal vállában kardszúrást kapott; a mint t. i. a szaladó nemességnek sorait megállitandó, a nemes atyafiak után rúgtatott, paripája véletlenül alóla kiszaladt, urambátyám pedig lepottyantában egy kiálló kardba esett. Már a francziák is majd a nyakára jöttek; urambátyám nem volt rest: a kisbaráti kukoriczába lopta magát, lesvén az ellenség mozdulatait. Itt csinálta ama híres haditervet: miként ha a nemesség a kukoriczából előrúgtatna, a francziát mind a Dunába kergethetné.

Huszonnégy éves kor, csinos arcz, diploma, gazdag örökség, a számitó világban megütik a tizenhárom próbát; s igy én a Kelmen-családnak utolsó sarjadékaként bátran nézheték magam körül, midőn az egykor terebélyes ágon, kivülem, bácsikám volt az egyetlen gyümölcs, és annyira érett, hogy, mint a lotyogókörtvély, verőpózna nélkül is leszakad.

- Csak több kurázsi volna e haszontalan kölyökben; - zsémbelgett az öreg - nincs benne tűz; - a tűz hiányzik! - kiálta fel, tenyerébe vervén pipájából a hamut - még csak nem is dohányzik! - mondá; mire én egykedvűen felelék:

- Hisz urambátyám sem ért reá - szüntelen dohányozni. - Ez bizonyos faja volt a házi czélzásoknak, melyekkel boldogult édes apám szokott urambátyámra puskázni, amúgy féloldalról megemlitvén, hogy a kisbaráti kukoriczában nem volt vele a dohányvágó, mikor a francziák a kukoriczaszárt rá gyújtották.

Némely részben igazat adok urambátyámnak: bátorságomnak fokozatait tekintve, gyenge lábon álltam; verekedni általában nem szerettem; megszólitás nélkül ajkaim zárvák valának, megszólittatván pedig, igen kurtán: "igen" és "nem"-mel feleltem. Innét származnak öregemnek zsörtölődései, s bennem helyezett reményei nem bokrosulának.

Pozsonyba érkeztem; a város, tudomás szerint, hazánknak szélén van; hogy úgy szóljak: ez Magyarhonnak füle: melybe az idegen elem függőként csimpaszkodott.

Hallgattam az országos beszédeket; Hollinger te-poharas vendégei engem is körüldongának. De szivesebben töltém napjaimat lakásomon, egész napokon keresztül szomszédomnak átellenes ablakaiba merülve. Angyalarcz lebegett felém, arcz, melyre az ifjuló évek kellemei lehelvék, miket én ügyetlen csak nézni tudtam; s ha családunknak szilajkodó vére bennem csakugyan lohadásnak nem indul, érzelmeimmel féléves itt-tartózkodásom óta boldogabb számvetést tehetek.

Mi tagadás benne: a nő nekem kimondhatatlanul tetszett; barna szemeinek átható tüze, szőke fürtös fejének bútlan homlokáról szerte lövelének; - feselt mint bimbó, melyre ha harmat csepje szállt, vagy árnyadó bokra felett a fülmile csattogott; szendén voná kelyhébe magát, saját keble zavartalan mennyének vágytársnélküli boldogságába.

Hasztalan volt minden ábránd; szerelmemet megmondani nem volt bátorságom. Hasonnemü dolgokkal nem bibelődtem; s a nőkkel való találkozás csak keserü emléke volt egy botrányos multnak. Tanulókoromban egy kis leányba szerettem: barátim vallomásra késztetének, mi a farsangi vigalmakban keringő alkalmával szép módjával megtörténhetnék. A keringővel ugy valék, mint az egyszeri ficzkó a hegedüvel: tudta, de nem próbálta. - Mit nekem? gondolám, ezerszer láttam e nyomoru tánczot, megkezdem, bizonyosan sikerülni fog. Választottamat felkérem: kézben kéz, szem szemen valának, remegő jobbom karcsu derekára fonódott, - megindulánk: a dolog várakozásomon tul ütött ki; párommal a bámuló csoportba tévedtem azon egyszerü okból, mert ő jámbusban, én trochaeusban jártam a tánczot, azaz: ő "zwei"- és én "drei"-schrittben. - Belesültem a nagy mulatságba. Itt bukott meg minden bátorságom.

Szobám ablakaiból imádottamat minden perczben láthatám; ő himzett, én olvasék.

Inasom figyelmeztetett, olvasnék az utcza felőli világosabb teremben, be nem látván fontos okaimat az ellenkezőre. Jancsi az inasom csupa következetességből imádottamnak szobalányába szeretett. Észrevehettem zavartságát pelyhes ruháimon, mióta kefe helyett kellemesebb ölelkezéssel foglalkozhatott keze.

Bátortalanságomat nevetségesnek találtam. Jó katona sehogy sem válandott belőlem, s hogy az ellenség ágyujával mégis szemközt nézzek, minden esetre a hátam mögé kellett volna állitani a másikat. - Egyetlen egy ürügy alatt mehettem át, minden hónapban egyszer, midőn szállásbért fizeték. Ilyenkor megesküdtem minden szentre, égre, földre, hogy részemre valami okosan megkezdem, a dolgot; - bementem... kijöttem, ott voltam a réginél, - egy kukkot sem szóltam.

Ha szobámból átnézhettem ablakára, szemeink sűrűen találkozának; a nézést bátrabban kitűrtük, mi észrevétlen elvitt a néma bizalomig; ennek értelmezhetlen kéjét élveztük.

Terveket csináltam, inditványoztam, elfogadtam, minden készen volt, de midőn az egereknek a macskára kellett volna kötni a kolompot:

Előttem álldogált Komáromnak vára,
Melynek török tatár nem lépett falára.

Az atyus gazdag osztrák kereskedő volt, Pozsonyban házat, kereskedést tartott; osztrákországi készitményeit árulá. Neje már rég meghalálozván, házi gondjait távol rokonságból egy özvegyasszony vitte. Boltjában sűrűen találkozánk; ilyenkor megelőzőleg fogadott az özvegy ur, ki körülményeimet terjedelmesen ismerni látszaték. Igen természetes: inasom Lizivel mindent közölhetett; Jancsi a konyhába pipára gyujtani járt, mint mondani szokta; Lizinek is a téglázó vasa elégszer kihült, s hogy Lizinek a szive lágyabb volt keményitett szoknyáinál, inasomnak legkevésbé vethetem szemére. Egyébiránt ilyes apróságok is haszonnal járnak, sőt némely esetben mulhatlanul szükségesek az emelkedéshez, mint a lépcső - földszintről az emeletbe.

Jó magyar szokásként, a mi ma nem lehet, holnapra marad. Napról napra huzódott szivügyem is; panaszaimat a falaknak nyögém, sóhajtásimat inasom értelmezgeté.

- Teins urfi - megkérem - magának valami baja van?

- A fogam fáj; felelém rögtön a kérdezőnek.

- Tüstént hivok doktort a teins urfinak.

- Hagyd el; mit tudna az is segiteni!

- Mit ám! legjobb lesz valami házi orvosság!

- Házi orvosság? ... gondolod?

- De az ám... piritott vöröshagymával kell borogatni; nekem is azt rekomendálták odaát a konyhában.

Alig tudám kiterelni fejéből orvosi eszméit; állitám, hogy fájdalmaim megszüntek már, s igy terveivel ő is felhagyott.

* * *

Zajlott az országgyülési élet: termekben, gyülhelyeken, nyilt tereken különböző kitörések követék a különböző gondolkozást. Fáklyás zene, pasquil, lekiáltozás, pisszegés, megszokott változatai valának Pozsony napi eseményeinek.

A "kék golyó"-nak rendes esti vendége valék; körében a pajzán fiúknak nevettem a készet; a vig pohárnak sem valék ellensége, ha csörömpölésig nem tévedett. Történt egyszer: rokonfeleimet szokott időben nem lelém a tanyán; estebédemet elköltvén, czéltalan jártam át a még mindig élénk utczákat. A népet szokatlan zajlásban látván, ugyanazon egy irányban előre tódulni, mentem a sokaság után; végére kiváncsi voltam e tolongásnak, de mellőzve a kérdezkedést, vártam a történendőket.

Tágasabb térre érkezénk, a szájtáltogatók ezereihez zajongó csapat érkezett; közepettök sipláda volt, itt-ott kanászkürt, vagy konyhából csent bádogedény látszaték. Mellettem éppen kőpad volt, arról tartám a ritka szemlét.

A sipláda megszólamlott; az ördög ha kérdezné a pokoltól, mit határoz egy elkárhozott lélekről? nem lehetne orditóbb lárma, mint a minő zaj fogadá a sipládának epedő kinjait. Tanuja valék, mikor a karádi biró macskáját elevenen akarták bőréből kifejteni, hallottam leforrázott kuvaszoknak pusztitó hangját; ez mind semmi e hangzagyvához. Nem volt karmester, de volt serege a botnak: nem volt méla hangja az árva fuvolának, de volt kinyikkanó hangja egy repedt klarinétnak, kisértetve egy nyekegő dudának megkinzott accordjaitól. Bőgött a nép, lármázott; mit? kinek? miért? annak isten a megmondhatója.

A zajra következett tolongásból menekülni akartam, átugorván, két bérkocsi közé szorultam; a szilajkodó lovak közé új tömeg dült, s az egyik ló alól még jókor rántottam ki egy gazdag öltözékű hölgyet, de magam a kőpadhoz csapatván, eszméletemet vesztve kapu alá vonszoltattam: balkarom csuklójából kifordult. A veszedelemből távozni akarék, s ekkor ismerém meg a megmentettben imádottamat, ki atyjával együtt tévedt e térre. Bérkocsiban értünk lakunkhoz mind a hárman.

Nekem a macskazene sok fájdalmat okozott; de hiszem, éltem boldogságát is annak köszönhetem. - Lám, e macskazenének is lehet sok jó oldala.

Ügyes orvosom karomat helyreigazitá. - Pár nap mulva balom felköltötten hanyatlott mellemre; ágyamnál Ninám ült, jobbommal kezét tartám, melyet most szoritottam meg legelőször. Nem tudom meghatározni, mikor valék vitézebb: ez utóbbi pillanatban, vagy mikor karomat helyre rántották? mind a két pillanat kisértő vala, egyikben több a fájdalom, másikban több az elhatározás. Ekkor tudám, mily erős a harcz, melyet önmagunk ellen vivunk.

Szomszéd szobában az atyus orvosságaimat, tapaszaimat rendezgeté az orvossal; Ninával együtt valánk, és szótlanok. A kéz-illetésnek minden mozdulatában érthető értelmezés élt visszaemlékezés a multra, boldogság a jelenben, és biztositása a jövő reményeinek.

Karom ujra bekötözteték; minden illetés küzdésembe került; ajkaimat beharapám, szemüregeimben tűz égett, midőn a szenvedésnek kitöréseit elnyomni akarám, a szelid nőtől arczom nem rejtheté el a belvihart, a védnek megosztott szenvedései könyeiben patakzának.

Alig mulának el fárasztó szenvedéseim, lelkem erőt vett, s mig a férfiak a mellékterembe távozának, megkezdem a nyilatkozatot.

Legelőször is egy nagyot sikoltottam, mi tán kurjantásnak is beillett volna.

- Az istenért, mi baja van? kérdé megijedve Nina.

- Szivem megreped! - mondám kezét keblemre kapva.

- Mint dobog? - mondá aggodalommal a kis meglepett.

- Önért dobog mindhalálig! - mondám én, keblemen feledt kezét szoritva, - az utószónál már a bejövök léptei hangzanak; szemeimet behunyván, nyugodtságot szinlék, az orvos kiáltásom okát kérdezé Ninától.

- Már semmi baj, - felelé zavarodtan, - egészen megkönnyebbült.

- Az orvosság kissé erősen hat reá; tán gondolatait is megzavará? tünődék az orvos.

- Nem, ő egészen nyugodt lélekkel van! felelé habozva Nina.

- Kérem a kisasszonyt, ne hagyja őt még néhány pillanatig magára.

- Soha...! nem, ... itt maradok... - felelé a legnagyobb zavarral, - mely engemet örökre boldoggá tett.

A fentebbi szavakat úgy hiszem megértették önök; valamint én is megértettem. Mindketten tudtuk, hányadán vagyunk, legkevésbé sem volt okunk félni attól, hogy szivünk megreped.

Felépültem; napjaim változatosabbakká váltak, látogatásaim Ninánál egymást érék; repült az idő, kószált a gondolat, végre ott lelők magunkat, hogy ha öregeink nem ellenzik, rövid időn férj és feleség leszünk.

* * *

- Benőtt-e már a fejed lágya, Andris? igy ir urambátyám a többek közt - örömmel hallanám, hogy kinyilott a szemed. Tapogasd körül a világot; hát neked se szived, se tüdőd, érezni, szólni? mi lesz belőled? azt gondolod, én holtig bolondod leszek idehaza? - vén gazdaasszonyom is elhurczolkodott a másvilágra, - most itt az ideje, házasodjál; mert én szent háromság úgy segéljen, nem vigyázok se tyúkra, sem szapuló-sajtárra. - Jancsi helyett küldök egy jóravaló legényt, amazt küld haza, ő tud a cselédek nyelvén beszélni; házasodjék meg, felesége vigyázzon a házra, mit veszendőbe, amugy pőrén - asszony nélkül nem hagyhatok! Hát te miért nem irsz gyakrabban? - kell-e pénz, vagy valami manó? vagy tán te nem eszel, nem iszol? - házasodni sem akarsz; talán a bőrödet is a fiskusnak hagyod?

S több efféle gyászos gondolatokat olvasék urambátyám leveléből. E közben Jancsi toppant be; tüstént megmondám neki a határozatot.

- Én el nem hagyom a teins úrfit.

- Hát ha Lizi is veled menne?

- Ugyis tudom, hogy teins úrfi kötekedik velem...

- Miattam akár tüstént elveheted, aztán menjetek Isten hirével haza; a szükségesekről gondoskodom én, egy hónap alatt végezheted dolgodat.

Ezt boldoggá tettem volna, gondolám, most magamon a sor; befejezésül urambátyám levelét olvasám végig.

- Ha merem kérdezni: védegyleti tag vagy-e? remélem volt annyi lélek benned, hogy erre magad eszétől is rá nyavalodtál; - bezzeg a mi lányaink tettek ám ki a hazáért; semmi külföldi! ez a jelszó, ezt mondom én is; be nem hoznak házamba csak egy matring czérnát a külföldről, mig én élek. Ha tudnám, hogy nemzetségemnek ivadéka, vagy akár te - külföldi után sóvárog, vagy, a mi több, sváb leányt akarna hozni a házhoz: legyen az ég irgalmas, kegyelmes az ő lelkének. Nekem nem kell a külföldnek se portékája, se maga, se fia, se leánya; én testestől, lelkestől védegyleti tag vagyok, punktum!

Szerető bátyád
Kelmen Dömötör m. p. táblabiró.

Következésképpen czélomat nem érhetem el; - majd meglássuk, kedves urambátyám!

* * *

Jancsi megházasodott, Lizijével teljes örömben hagyá el Pozsonyt; szorosan meghagyván nekik, viszonyomról hallgatni, mielőtt arra engedelmet adnék; bátyámnak mozdulatairól rendes tudósitásra adék utasitást.

Az országgyülésnek berekesztése minden perczben váraték; a feszült kedélyeket újabb mozgásba hozá a védegyletnek jótékony eszméje: bennem az érzelem, testem, lelkem, szavam, ruhám, mindenem hazai volt, csak szűm leánya volt idegen hazának gyermeke.

Nem akarék érzelmem és az értelem közt hosszas vitát ereszteni: röviden határoztam, azonnal elvenni Ninát, ha az öreg, gyermeke boldogságáért osztrákországi javait eladni s velünk együtt Pestre költözködni kész leend. Maga idejében urambátyámnak bokros feje ez által kijózanul, nőm nyelvünkben nagyobb gyakorlatot nyer; mert ha urambátyámat németül szólitaná meg, azonnal megütné a guta.

Az országgyűlés november tizenkettedikén végződik, huszadikán mi is megesküvénk; az öreg atyus, áldásával tervembe egyezvén, deczember végére javait eladá, gépeit Pestre szállíttatá, hol nyakra-főre női kelméket készítteténk a közeledő farsangra. A magyar nyelvgyakorlat szinte gyorsan haladott, csak az időt vártuk nehezen, midőn a titkot bátyánk előtt szerencsésen felfödhetjük.

Apai örökségemről ugyan szabadon rendelkezhettem; de sajnálám, a bátyám utáni vagyont csupa szeszélyért elveszteni, arról pedig meggyőző okaim valának, hogy urambátyám, jó órájában is kitagadhatna. Mindég irtóztam nyers, egyenes szavaitól, nyársként szaladának ezek keresztül félénk idegzetemen; meglehet, előitéletes is valék, irtóztam átkától, vallásos eszméim rajongása könnyen foganatossá teheték előttem a mennykőcsapást.

Megirtam az öregnek Pesten létemet, elhallgatván nagyszerü lépésemet. Lakomat eszélyesen rendezem, számitva bátyámnak eljövetelére, és hogy meg ne lepjen, két szobát legényesen rendeztem, minden gyanu eltávoztatására.

Egy időben számiték halálára, mely nem kárkivánásra, mint lehetőségre volt épitve; később látám csalódásomat: mert ember, ki reggelenkint fél font szalonnát megeszik, ki évenkint egy káposztás tungot maga kiürit, eszik, iszik jóizüen, rendes mozgáson kivül vadászni is jár, azt ugyan megjárja a szél, de meg nem üti! Ide járul az: családunk tagjainak évszámait tekintve, urambátyámnak közel tiz évvel tartozott még az élet, ily körülmények közt okos ember mást gondol, vagy magyaros esetben istenre bizza magát.

Néha felülemelkedtem aggodalmimon; kedves nőm körében tiszta boldogságot találtam. Kereskedési viszonyokba avatkoztam, ez volt csendes véremnek medre; végre, mit valaha nem hittem, repczével is kereskedtem. Nőm megelőző volt kivánataim teljesitésében; kölcsönös kedveskedések válták fel egymást. Nyelvünket alaposan érté, magyar szinházba jártunk; és tanulási szorgalmát bizonyára nem az öröklés reményeért, hanem a béke malasztjául hozta áldozatnak a békülés napjaihoz.

Érett a remény, közös volt a családöröm, közeledtével a pillanatnak, melyben ég akaratával egy Kelmennel többet hozandott a házhoz. Alig hajlánk házasságunk második évébe: egy ép tüdejü fiu rikogatott bölcsőjéből, s a fiu nemcsak névvel, apám emlékéül Mihálynak kereszteltetvén, hanem vérével is öregapjára ütött - inasom állitásaként. Ezen gyermek leend harczias vérü urambátyámnak kibékitője az idegen nyelvü anyával.

1846-ik évnek tavaszát értük; Pest hemzsegett a vidéki néptől: műkiállitás, védegyleti gyülés, iparmükiállitás, ezereit csalá fel hazánkfiainak. Ez időtájban egy ebéd után a kereveten nőmmel és dadogó gyermekemmel valék együtt; szokatlan kopogatás riaszta fel ugy, hogy önkénytelen felkiálték:

- Ez vagy Jancsi, vagy - urambátyám!

- Szabad!

- Dicsértessék az úr Jézus! köszönte be Jancsi, nagy könnyebbségére szorulni kezdett lelkemnek.

- Magad jöttél, Jancsi?

- Most magam, de holnap itt lesz az öreg teins ur is; kvártélyt csináltam a lovaknak.

- Hova szállottál kocsiddal?

- A "fehér hattyu"-ba; tüstént leugrottam és ide szaladtam ifju teins uramhoz, megmondani, hányadán vagyunk? mert az öreg ur valami galibába hozhatná ifju teins urat.

- Nagyon jól van! ülj le oda a székre; beszéld el, hogy élitek azt az istenadta falut?

- Csak megélünk, hála isten; feleségem gazdasszonykodik, az öreg teins ur pedig jár, kel, tib, láb, tesz, vesz, a mint kedve kerekedik; néha nevet, néha meg ugy neki jön a bubánatnak, hogy az ember alig igazodik ki vele.

- Gyanitja-e, hogy feleségem van?

- Azt ugyan nem, de beszéli, hogy furcsa álmai vannak; - hisz tudja az ifju teins ur, hogy az álmoskönyvre sokat ad - tehát, mint mondám, beszéli: hogy álmában már háromszor is poczakos nyulat lőtt, és ez azt jelenti - aszongya - hogy gyerek áll a házhoz.

- Mit szól ilyenkor?

- Egyet elkeriti jó módjával; - aszongya: ideje volna a házhoz asszonyt venni.

- Öregszik-e már?

- Nem igen a, erős most is, azt gondolná az ember, hogy kapával se lehetne belőle kiverni a lelket. Maga ugyanazt hiszi, hogy nem soká él; mert a mint elgondolkodik, tudja teins uram, nem vigyáz a szóra, rosszul ért valamit, azt hiszi, hogy nagyot hall, ez pedig a vénségnek az oka.

- Szegény urambátyám!

- Csak még ifju teins uram szaporaságát látná, - aszongya - nem bánná aztán, ha tüstént ki menne a lelke; de már ehhez az egy örömhöz nincsen reménysége; pedig ha tudná, milyen közel van hozzá... hát még ha látná ifju teins uram, mink is egygyel megszaporodtunk ám; Lizinek is fia van, az öreg teins ur volt a keresztapja, meg a csegedi molnárné. Most már minden jól van, teins uram, csak az öreg urnak találjuk meg a nyelét, lesz akkor öröm Palánkon.

Ekként beszélgetve, Jancsinak utasitást adtam a titkolózásra, mig a dolgot magam elintézném; kérni ugysem akartam, de mindent csak jó módjával kell bevárni.

Az emlitettem két szobámban tartózkodtam most többnyire; harmadnapra kelve, sarkantyupengés kelte fel ábrándozásomból; sieték az ajtóhoz, melyen kedves urambátyám benyitott.

- Szervusz, édes Andris öcsém!

- Isten hozta kedves drága urambátyámat!

- Ha te nem jössz, istenadta rossz fia, hát eljövök én, gondolám, - mondá urambátyám - és eljöttem Pestre; a nagy kocsit nekipuczoltattam, eleibe négy szürkét, és most itt vagyok.

- Nagyon bölcsen tette kedves bátyám; már szinte magam is vártam; a mult hetekben mindig urambátyámról álmodoztam.

- Rólam álmodtál? - ejnye no... te, öcsém, én is mindig olyan furcsákat össze-vissza álmodoztam... de a fránya álma, az se teljesedik be mindig... az is hazudik... haszontalanság az egész. De beszéljünk, öcsém, okosabbat! - Lám lám, hogy megnőttél, mióta nem láttalak.

- Vénülök, kedves urambátyám, rájár az idő az emberre.

- Igazad van; most kijössz falura lakni; ember kell, szép öcsém a gátra, meg egy asszony, a ki lát, hall, parancsol. Hidd meg, kedves öcsém, mióta édes anyádat eltemettük, az isten nyugosztalja meg, csak úgy kong a ház; persze - katonás asszony volt, elkommandirozott volna egy ármádiát.

- Üljön le, kedves urambátyám, falusi ember könnyen elfárad a kövezeten.

- Szót beszélsz öcsém; de ez a Pest megviseli az embert; - de ni, ni! Deák, Wesselényi arczképeik vannak a falon; ennek már nagyon örülök, helyesen van. - Lánczhordtát, öcsém, majd kiugrik az ember a bőréből itt Pesten, milyen szép hazai kelméket kap az ember az iparműtárban; ide alatt van, öcsém, egy boltos, derék úri ember, azt mondja Pozsonyban lakott, gyára volt Ausztriában, a védegylet óta pedig Pestre tette át, vettem tőle holmi jószágot; de szót ne vétsek, öcsém, ez a czifra mellény honi-e?

- Az bizony; ipám gyárából való!

- Mi... Micsoda? - ipád gyárából?

Bezzeg elszóltam magamat; rögtön javitani kezdem:

- Ipám gyárából? dehogy mondám én azt: az iparműtárból, kedves urambátyám!

- Ihol ni! megint rosszul hallottam; mondtam Jancsinak, hogy rosszul hallok, de nem hiszi; ez is az öregségnek csalhatatlan jele.

- Ne aggódjék urambátyám! félreértés, nem süketség.

- Hasztalan okoskodol; a multkor is szecskavágó helyett deszkavágót hozattam, pedig Jancsi mondá, hogy rosszul értettem. Öregszünk, nem lehet eltagadni; de se baj, csak egészség legyen, öcsém Andris... aztán biz lakodalomba is szivesen elmennék... mondd meg igazán, öcsém: kell-e feleség?

- Nincs rá szükségem, kedves urambátyám!

- Nem úgy verik a czigányt, házasodnod kell még ebben a hónapban!

- Kár volna elhamarkodnunk a dolgot.

- Elhamarkodni? azt gondolod, pulykapásztorod leszek koporsóm bezártáig?

- Lizi gondját viseli mindennek.

- Hát te remete akarsz maradni, vagy a barátoknak testálsz mindent? teremtett ugyse, inkább felgyújtok mindent, mint a fiskusra maradjon; ha akarod, ha nem, választasz még ma!

Ez annyit jelent, hogy urambátyám sugárágyú nélkül nem tágit.

- Voltál-e már a műkiállitásban? Kérdé urambátyám.

- Még nem, mi városiak utolsók vagyunk.

- Most velem oda jössz. Voltam ugyan már ott, mondhatom, pompás képek vannak egy magyar legénytől... izé! hogy is hivják no, segéld kimondani, bizony nem jut eszembe, olyan furcsa neve van, nem találok rá.

- Markó?

- Nem az!

- Zichy?

- Az sem az; na látod, vénségemre már az eszem is elhagy, te mégsem hajolsz a jó szóra. Már csak eszembe jutna annak a piktornak a neve.

- Barabás?

- Az az: Barabás; - te öcsém; olyan gyöngy két asszonyképet pingált, hogy csak helyre. Gondold: majd beleszerettem az egyikbe. Kérdezkedtem Barabás után; éppen a harmadik teremben volt, hozzá utasitanak; tőle tudám meg, hogy az egyik - Rákfay földesúr leányának arczképe. A mennykőbe, gondolám, ez hajdani jó pajtásom volt; kaptam kalapom, az utasitás szerént, nem is kérdezem a másik arczkép tulajdonosát - siettem Rákfayhoz. Otthon volt éppen; örült, nyakamba borult, hogy is ne? tizenegy esztendeje nem láttuk egymást; akkor is úgy futtában a fehérvári lóvásárban; a simontornyai barátoknak adott el egy pár konyhalovat. - Az asszony se találta helyemet; őt is még leánykorában ismertem, tűzről pattant barna leány volt; a leányuk nem volt honn: annál jobb, gondolám, békén beszélhetek. Röviden előugrattam szándékommal, a leány szép is, gazdag is, minden teketória nélkül megkértem...

- Megkérte?

- Meg hát! mit remegsz? gondolod, kosarat kaptam? micsoda! hat vármegyében nem volt különb kérő nálamnál.

- S oda adták a leányt?

- Biz oda ám - két kézzel... de te azt gondolod, nekem; ne félj, gyerek, nem állok én utadba; neked kértem meg! De ne fecsegjük el a szép időt, menjünk a képet megnézni, az úton is elmondhatom a többit.

Sátorfánkat felszedtük, s mentünk a redoute-épület felé.

- Ugy-e, eszed ágában sem volt, a mit hallottál?

- De nem ám!

- Tudtam én, hogy megleplek; hát még ha meglátod!

A redoutenak nagy lépcsőzetén felhaladván, a rendezett termeken keresztül Barabásnak arczképeihez értünk; fáztam, égtem, késsel sem lehetett volna vért ereszteni remegő testemből.

- Itt volnánk, öcsém! nézd azon arczképet, mily gyönyörü a lelkemadta; ha tiz évvel fiatalabb volnék, magamért sem állanék jót. - Miként mosolyg felénk az a szélső, mintha tudná, kire kell jó szemmel nézni.

- Melyik az? - kérdezem.

- Ez a kilenczvennyolczadik; szólj: hogy tetszik?

- Látta ezen arczképnek eredetijét?

- Nem én; de ha ilyen szép, mint pingálva van, a torony tetejére mászhatnál érette.

- Eltökéllett szándoka urambátyámnak engem ez arczkép eredetijével egyesíteni?

- A mint mondtam, megmondtam; apád sem választhatott volna jobban; nem vagy vak, magad is átláthatod.

- Jól van urambátyám; én nem láttam Rákfay leányát, nem is törődöm vele akárki lánya legyen, kész vagyok ennek eredetijét nőül venni.

- Isten áldása legyen rajtad; ez tán az első öröm, mit általad nyerek; másik és legnagyobb, ha egykor ennek gyermekét láthatnám.

- Igérje meg, urambátyám, hogy soha ezenkivül máshoz nem kényszeríted.

- Isten engem ugy segéljen, nem kényszeritlek, csak ezt vedd el.

- Még egyet, urambátyám: - Tegyük föl, ha e nőnek már választottja volna?

- Az nem lehet.

- És tegyük fel: gyermeke is volna?

- Elment az eszed?

- És az apa én volnék?

- Andris? ... bolondot akarsz belőlem üzni, te és férj? és fiad volna?

- Igen, urambátyám: én férj vagyok, atyja egy vidám fiúnak.

- S nőd?

- A kilenczvennyolczadik szám alatti arczképnek eredetije.

- Rákfay nem is szólt erről az örömről.

- Urambátyám Barabástól nem kérdezé a másik arczkép tulajdonosát; hihetőleg eltévedt, és tán a kilenczvenhetedik szám alatti lesz Rákfay leánya.

- Hát ipád?

- Az a gyáros, a kinél urambátyám vásárlást tett!

- Hát mégis jól hallottam, mikor ipádról beszéltél?

- Igenis, kedves jó urambátyám.

- Ergo, mégsem romlik az én hallásom, megbocsátok mindent, vezess gyermekedhez.

* * *

Szent a béke, urambátyám nem győzi kiörülni magát. Jancsinak mondá: Látod, mondtam, hogy gyerek áll a házhoz!