AZ UT MELLETTI KERESZT.

Ó, két lábu féreg! ... átkot mersz szórni az égre? azt gondolod, eléri nyelved azt a nagy magasságot, melyre mikor fel akarnál nézni: még a nézésben is megfájdul a nyakad?

Talán daczolni akarnál? mert összehordtál egy rakásnyi követ, melyre ráfogod, hogy örökre fennáll!

Hát nem ösmered azt a nagy hatalmat, melynek elég annyi, hogy rongy munkádon az időt rajt feledi, s egy pár száz esztendő mulva annak a kőhalmaznak maradékát sem lelnéd; hogy belőle emlékezet okáért egy kisebbet raknál.

Büszkén állsz! ne hidd, hogy birkózni akarjon veled az ég; nem láttad fúni azt a semmit, a láthatatlan szelet, melynek nincs annyi megfogni valója, hogy megláthasd, milyen? s ez a semmi a tölgyerdőt is gyökeréig hajtja: hát a te munkádat?

* * *

Ott állt a falu, a maga helyén, hivják akárhogy, az mindegy; a nádas tetejü házak nem kérőztek a városba, - a nap ide is besüt, s a komáromi kalendárium ide is megmondja, mikor legyen meleg, s lesz-e hó a télen?

Azt is mondhatnám én: igy hivták ezt a falut, vagy ugy; de hála istennek nem a rétemet keresem a határban, hanem embert, az pedig mindenütt egyforma, és hogy én se mondjak róla nagyobb rosszat, mint a többi; azt mondom, hogy az ember egytől egyig gyarló.

Hej! a legtöbbnek de kevés jó fér be a száján, van ugyan a kanalának dolga, mert hisz gondját viseli a szája izének; de ha elkésett az asszony a konyhán, mert a nyersfa mellett lassan melegedett a lé... uram bocsá, a helyett, hogy annak az istenáldott falatnak elébe egy jó szót küldene ki a száján, még inkább azt káromkodva várja.

Pál István szakasztott ilyen volt, akár őt fogjam elő példának okáért.

Ha a kése életlen volt, összevissza keritette magát az angyalt is, pedig ki hallotta valaha, hogy az még arra is ráérjen, hogy Pál Istvánnak, vagy akárkinek is a kését köszörülje.

Ha nedves volt a taplója; előkapta a Ponthiust, meg a Pilátust, pedig nem az ejtette a vászonkorsóba, hanem Pál István.

Meg mikor a kis borju belefordult a kutba, ... neki esett az apostoloknak, a helyett, hogy nagyobb kávát csinált volna a kutjára.

Elég az hozzá, hogy Pál István beszédében kevesebb volt a jó szó, mint a káromkodás, - s minthogy őt kaptam elő a hozzá hasonló ezer meg ezer közül; hadd mondom el az ő történetét.

Előkerül akkor ezen beszédben a felesége is, meg a lánya, meg egy szegény zsellérasszony fiastól, aztán ki is még? ... ugy... most jut eszembe az öreg Vincze, kinek az a kétkerekü leptikája van, melyben koldulni jár a szegény öreg. Hegedüje is van neki, azt hiszi a jámbor, hogy a hegedü még keservesebben szól, mint ő; pedig a ki azt a két talyiga kereket nyikorogni hallja, előbb gondolná, hogy az öreg hajat kér mint krajczárt.

No de kezdjük mindjárt Pál Istvánon magán.

Éppen hallom, mikor kikiált a konyhába: te asszony, verjen meg az az...!

Szinte tudtam, hogy ilyen beszéden kapjuk; im, most is valaki mást biztat, hogy verje meg a feleségét, ugyan miért?

- Nem tudod elhozni azt az ebédet, hogy ez meg amaz.

- Nincs még tizenkettő, - mentegetődzik az asszony.

- Üssön beléd, nem mondtam előbb, hogy éhes vagyok, ugy-e? - zugott odább a másik, bizonyságomul, hogy Pál István még az ételt is káromkodva várja, nem is emlitvén azt, hogy most mindaddig istentelenkedik, mig az asszony eleibe nem teszi a tálat.

- Hát az a lány hol van, nem tudja behozni az ördög? - lármázott az ember ujra, mire a lányt a konyhában majd a nyavalya törte ki, majd megmondom miért?

Megbomlott ezen házban a jó rend, ha a gazda honn volt; a ki kaszált, azt kapálni hajszolta, a mely cseléd vasaltatni akart, annak azt mondta: fogj be, ... a ki vizet mert, rárivallt: nincs más dolgod? cselédet, asszonyt, gyereket össze-vissza zavart, csakhogy káromkodni valója legyen.

Néhány hét óta a leányra került a sor, ... - nem eszed a kenyeremet - azt mondja Pál István nagy mérgesen - férjhez adlak, erre-arra... a mint szokása volt őkelmének, hogy toldalékul mindig hozzá vetett egy-egy kanász imádságot.

Ritkán ijedne meg lány az ilyen fenyegetéstől, de Pál István azt is megmondá, hogy kihez adja; 50 esztendős szomszédjához, pedig az ilyen vőlegény aligha kell annak, a kinek ugy is van egy szeretője, pedig szép.

Maga is az volt; ugy kell neki.

Mintha csak összeválogatták volna őket. Mikor az itatónál egymás mellett álltak, s az elmenőnek a szeme rajtuk akadt, ha leány volt, nem a legényt, ha legény volt, nem a leányt irigyelte; ha már az isten ilyeténkép megteremte őket, azt gondolák, összevalók: igy párosan nézni is szebb őket.

Nem adták, vették ők a szót, beszélt helyettük a falu; néha, azaz akárhányszor, saját fülök hallatára mondták még a vének is: gyermekeim, összevalók vagytok.

Ilyenkor ők is összenéztek, szót sem szóltak egymásnak, azaz, hogy nem is kérdezősködtek; de még mit a bámulók mondtak, arra sem mondták, hogy nem igaz.

A mezei munka után, alkonyat felé, mintha valaki hivogatta volna őket a gyalog utra, mindig együtt jöttek haza; néha szó nélkül is megtörtént ez a kis utazás; hej pedig jobban esett ez a szótlanság, mint mikor az urfi meg a kisasszony órahosszat cseveg a kanapén, csakhogy olyan czifrán esik ki a sok rózsa, liliom, csillag, bársony, márvány, a melyikből tudniillik az urfi mondásaként, a kisasszonynak a képe, szeme, szája, keze, lába, meg a nyaka van... mondom ebből a sok czifraságból azt sem hiszi az ember, a mi talán igaz.

Soha sem mondja a paraszt legény, hogy az Örzse képe olyan, mint a rózsa; de nem pingálja ám magát Örzse; azt sem mondja, hogy a válla márvány; mert még hála istennek faluban nem ment ki a módiból a nyakkendő! Azt sem mondja Pista, milyen a leány szeme, beéri vele, ha látja; de meg nem is keresgél ott csillagot, inkább keresné a csillagok között Örzse szemét, csakhogy az olyankor alszik, azaz, ha tud.

Még itt a falun nem szorultak czifránál-czifrább hazugságra a legények, valamint városon is jobb volna, ha a szerelmem szép kisasszony ajtót mutatna az olyan urfinak, a ki mindent ugy darabszámra eldicsér, a kezéről, a lábáról, a fogáról... orczájáról, a nyakáról mondván el valamit; mert elhihetik nekem, hogy a gyönyörű lepkéről is lemarad az aranyos por, ha az ember a kezébe veszi!

Szerelem, szerelem, néma a te nyelved, ... de jó az a meg nem mondott titok! nem azért, mintha nem szeretné kimondani az ember, de majd máskor mondja, - akkor is csak ugy sugva.

Hohó! hová keveredtem? Pál Istvánt az asztalnál felejtettem, s a szeretőkről is akarok mondani valamit.

Addig járták ők a gyalogutat, hogy a szomszéd, az az 50 esztendős ember, kit fösvénységből, kit mi, megsokalta, hogy a mint az ő fundusán át megy a gyalogút, napról-napra szélesebb lesz, s az ő nagy fejével nem volt rosszul gondolva, hogy a kik azt járják, nem annyira egymás után, mint egymás mellett mennek.

Rájuk leskelődött, s a lány apjának jól megtoldva mondta el a dolgot.

Ezóta fenyegeti erre, arra, hogy a leányt férjhez adja a szomszédjához, a legénynek pedig ment olyan izenet, hogy ilyen, olyan, meg amolyan, szedtevedte koldus kutyája, gyüttment, szemétenhányt, zsellérmaradék... és a többi... rá ne merj az én lányomra nézni, nem koldusnak neveltem én azt fel.

Tehát gyanitotta a gazda, hogy Pistának nem ő tetszik, hanem a leány.

Valamint azért is dörmögött és káromkodott Pál István, hogy a lánynak meg nem a szomszédja tetszik, hanem Pista.

- Kimenjek érted te! ... bőgött egy nagyot elkeritve az apa - majd behozlak eszed nélkül, tudom! végzé be egy másik káromlással, melyre szentül hitte, hogy a lánynak az esze is megjön.

- Mit akar apámuram? kérdé siró szemmel a leány.

- Ne bőgj! ... azt a Pontius Pilátusodat, ... ne bőgj, azt mondom, holnap reggel átjönnek a kérők.

* * *

Maga maradt a gazda... erre az ételét kényelmesen turkálván a tálban, senkinek sem volt utjában, akár a közepéről kanalazgatta a megtetszett falatot.

A mi belevaló, sava, borsa, - belefőzte az asszony, csak az istenáldás hiányzott belőle; mert azt nem fazékban főzik.

Elfakadt riva Vincze bácsinak a hegedüje az ablak alatt, s a mint kifért a száján az öregnek, énekelt egy egetverő éneket, hogy Pál Istvánnak ijedtében a kanál kiesett a markából.

Pénzért én sem igen hallgatnám el, mikor az öreg Vincze hegedül; de mégsem tudnám elnevetni magamat, - tudja az ég, mi lehet az oka, mikor ő huzta a hegedüt, minden pénzem kikészült a zsebből.

Még az eb sem ugatta meg; mintha tudta volna, hogy annak elég a baja, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a falusi kutyákat bosszantani kivánná; de Pál István tul tett a kutyáin; pedig ha jól tudom, hat volt az udvarán.

- Asszony! - kiabált a feleségének - elverd azt a vén kötni valót az ablak alól, mit ordit a számba?

- Már miért nem maradhatna kinn, ha az isten nevében jött? szólt az asszony annyi bátorsággal, a mennyit az uristen rovására mert csak elmondani.

- Mit kiabál?

- Hadd kiabáljon - mondja az asszony - a kend részét is ez imádkozza le, van neki miért feltáltani a száját.

- Elverd azt a mennyországba verbuváló dicsőségét a vén üdvösségének...!

- Uram ne vigy a kisértetbe! rémült el az asszony, szavába kapván a dühbe jött gazdának.

- De csak hadd vigyen, akár odább is, - morgott rá Pál István - vigye veled azt a koldus kutyát is.

- Igy bánik kend azzal a szegénynyel, a ki szegénységében is az istent dicséri.

- No csak dicsérje tovább is; a mint látom a tavalyi dicsérete nem sok hasznot hozott neki; megevő kenyere sincs talán.

- De van neki, a mi kendnek nincs... nyugodt lelkiismerete.

- Kinálja meg vele a csizmadiát, ha varrna érte neki egy uj sarut, mert a mostaniból kilátszik a lábujja.

- Hadd lássék... válaszolt pártfogólag az asszony - az apostolok is mezitláb jártak, mégis oda jutottak, ahova kend nem megy.

- Ha hinának sem mennék, istentelenkedék a férfi.

- A szájával veri kend az istent.

- Ezzel a somfával meg téged, ha el nem lódulsz, hogy a jég verjen el valahol.

- Kimegyek, kimegyek... mondá elkeseredetten az asszony, - az ajtót is beteszem, hogy a szavát se halljam kendnek, - toldá végről, sürü könyhullatások közt menvén a konyhára.

Az öreg Vincze mindegyre hegedült, melynek a nótája csak akkor hallatszott, mikor maga Vincze nem hallatszott, s mig a tüdejébe bele szedte a szuszt.

Alig hogy készen volt az egyik verssel, megint ujra kezdte a másikat, két annyi erővel... Még a talyigás szamár is egyet csapott a fülével, a mint az erős hang az agyába tolult, - valamint Pál István is ujból elejtette a gombóczos kanalát.

- Gyere be te Örzse! - riadt a konyha felé, mire belépett a lány.

- Mid vagyok én neked? - kérdé nyersen az apa.

- Édes apám kend nekem! - mondá a lány, csakhogy azt az édest vajmi keserüen mondá.

- Parancsolok-e én neked?

- Soha sem tagadtam én azt apám uramnak, - mondja a lány, elhagyván az édest, és meguramozván az apját, minthogy éppen olyan nagyon ráérett a parancsolás.

- Van-e piszkafa ott kinn?

- Nem tom'... apám uram... hebegé a leány, azt gondolván, hogy az engedelmesség, parancsolás és a piszkafa, mind az ő számára lesz, - egyet gondolt tehát időnyerésért, s azt mondá még... majd keresek egyet apámuram, ha találok.

- Találj is, mert akkor én keresek egyet, néked találom azt, a mit megtalálok, magyarázkodék az apa.

- Hát mit csináljak azzal a piszkavassal? okoskodik a lány, eligazodni kivánván a dologban.

- Verd el azt a vén gazembert az ablak alól! ... legalább máskor megemlékszik és nem hozza ide az ördög... erre arra! és a többi.

- Megyek édes apám, - felele a leány, s a konyhában meglelvén a piszkafát, azt egyik kezébe, s egy tányér lisztet a másik kezével a köténye alá fogván, mind a hat kutya kiséretében az utcza felé indult.

Vincze meghallván az utczaajtó nyikorgását, abbahagyta az éneket, és alamizsnát várván, jó előre rákezdé:

- A mit nekem szánt kigyelmetek!...

(Szegény ördög, ha tudná kend, mit szánt kigyelmednek Pál István.)

- Fizesse meg az ur isten, - folytatá még odább - és adjon ezer annyit helyette.

(De jól esnék Pál István ő kigyelmének.)

- Ha ezen nem, hát a másvilágon, - folytatá jó szivvel az öreg Vincze.

- Maradjon a tied, dörmögé magában Pál István, a mint hallotta a viszonzást, és alig várta, hogy a puffanásokat hallhassa.

Hallotta is, mert Örzse a láb alá keveredett ebeknek osztá ki a piszkafát, a lisztet pedig a talyigából kihajoló Vinczének nyakából lelógó tarisznyába üritette.

Zupp, ... zug, ... zupp, hangzanak a gyorsan kiosztott ütlegek.

- Ugy kell neki! - mormogá Pál István azon jó hiszemben, hogy a lánya bezzeg engedelmeskedik.

Ugyancsak mindjárt hallotta a kutyalármát, melyről igen könnyen eltalálhatta, hogy nem a kutyák bántanak valakit, hanem megforditva, a kutyákat bántja valaki.

Mérgesen fordult az ablak felé, éppen akkor üritette a lány a lisztes tálat apja urának szeme láttára, Vincze pedig sugva kezdett beszélni a lánynak.

Csak az a baj, hogy némely ember mikor sug, éppen olyan zörejjel teszi, mintha kiabálna, azért nyitotta ki Pál István félig az ablakot.

- Mekkorát orditottam! - mondja a lánynak - hallhattad, hogy én vagyok idekinn.

- Nem mertem kijönni - válaszolt Örzse - mig aztán apám nem küldött, - sugá tovább, nem mondván, hogy az apja piszkafával küldötte.

- Mindjárt gondoltam, hogy itthon van, - folytatá Vincze, mert máskor hamarább kijöttél... azért csak kurtán mondom édes gyermekem, hogy Pista szeretne veled beszélni.

Az volt ám nagy csoda, hogy Pál Istvánt meg nem ütötte a guta, az az jobban mondva, hogy ő maga ki nem szaladt végig verni a postát.

- Megmondhatja kend neki, - beszélé a leány - hogy édes apám férjhez akar adni.

Kevés hija volt, hogy Pál István ki nem kiáltott az ablakon, tudniillik először azt, hogy igaz, másodszor még a tetejébe valamit, az ő saját módja szerént. Ugy segitett magán Pál István, hogy ha nem mondta is, de legalább eldörmögte.

- Rossz hirnek elég lesz - mondja Vincze, - hanem azért ne essünk kétségbe, a tisztelendő ur ugy is szelét vette a dolognak, s azt mondta, majd annak a vén szomszédnak megmondja, hogy ötven esztendős korában nemhogy uj bolondságon törné a jóravaló ember az eszét, hanem azt is megbánja, a mit eddig tett.

Pál István eltartotta a szót, hanem a tisztelendő ur tudom elborzadt, ha megálmodta, ahogy Pál István elkeritette. Valamint Örzsének sem esett nagy vigasztalódására a tisztelendő ur közbenjárása, minthogy édes apja nem igen járt arra, a merre az urnak a nyáját a tisztelendő ur vezette; azt is jól tudta, hogy a mely vénember asszony után bolondul, csak ugy marad veszteg, ha megkötik.

- Ne sirj gyermekem, - vigasztalá Vincze a könnyező lányt, - még nincs itt az esküvő napja, - addig gondolunk valamit. Estére, mikor apád a korcsmába megyen, jer le az út melletti kereszthez, ott vár reád Pista.

- Ott leszek, - mondá a leány - s bement a házba.

- Meg én is, ilyen olyan, meg amolyan, gondolá, de csak gondolá, Pál István, talán még czifrábban is, ... csakhogy nem mondom el.

* * *

Emberséges embertől is sok volna, hogy ennyi békességes türése legyen, mint volt Pál Istvánnak, csakhogy a ki nagyot akar ütni, előbb hátrafelé nyujtja ki a kezét. Pál Istvánnak tehát, én mondom, elhihetik, ilyen forma dolgon járt az esze, azért hallgatott ugy.

Mult az idő, Pál Istvánnak ott járt az esze, ahova Örzse lánya akart menni. Nem sokat gondolt ő azzal, hogy őtet nem is hivták oda, talán jobban készült, mint lánya, mert minduntalan körülnézett, vajon nem feled-e el valamit? s mikor az ajtó sarkához került a szeme, mindig azt mondá, hogy: megvan!

Pedig ki nem tudná, hogy a falusi ember az ajtó sarkában szokta tartani a - botját.

Alkonyat felé szüntelen dörmögött, mint a kakukkos óra, mielőtt ütne, őt perczczel előbb egyet kerrenteni szokott.

Kinosan várta a lány, hogy az apja a korcsmába téved, de csak nem akart lódulni. Kétszer hozatta tele a zöld korsót vizzel, mindig ivott. Tudta a lány, hogy az ilyentől el nem veszti szomját az öreg, ... de hát mért nem megyen a korcsmába?

- Add ide a pinczekulcsokat, lány! szólamlék meg végre.

- No valahára! - gondolá a lány - akár hova, még is elveri a szomja.

- Fogjon be a szolga a szánba, parancsolá odább. Az is megtörtént olyan hamar, ahogy csak lehetett két ember keze után; mert a lány is segitett.

- Be van fogva, apámuram! jelenté Örzse.

Kiment az öreg, felült a szánba; a két csikó ló nyughatatlanul várta, hogy már meginditsák.

- Csett né! hallék a biztató szó, s az öreg a kapu felé hajtott.

- Hála Istennek! mondá vagy háromszor a lány, s alig várta, hogy a kaput betehesse, mikor az öreg nagy zajjal mondja:

- Hohó, azaz, hogy megállj! A minthogy meg is állt.

- Itthon feledtem valamit.

- Nem lesz szerencséje apámnak! bátorkodék szólni a lány.

- Valakinek nem lesz, az bizonyos - dörmögé Pál István, - hozd ki a botomat az ajtó mellől... eredj!

Kihozta a lány.

- Minek ez apám uram, ha szánon megyen?

- Annak lesz, - mondja a kérdett - a ki gyalog megyen.

- Ilyen hóval, há menne valaki?

- Tudom én há - mondja az öreg - a keresztfához! hallottad... hanem oda ne jöjj, azt megmondom, a ki, ... és a többi.

A leányt majdnem a nyavalya törte ki, gyanitván, hogy az apja az ablakon leste.

Mig a leány ekképpen gyötrődött, addig Pál István ment a maga utján, minduntalan a bot után tapintván, nehogy elmaradjon. Ilyenkor mindig azzal vigasztalta magát, hogy: megvan!

A falun kivül néhány százlépésnyire az árok széléből emelkedett ki egy keresztfa, ... korhadt fája nagyon engedvén az időnek, tul a rendén egy oldalra hajlott.

Elvásott az a jó ember, a ki ezt az ut szélére tette, a mostani fajtának pedig nincs rávaló pénze. - Ilyen világ van most.

Pál István oda ért, megállt, és leszállt a szánról, nem is emlitvén, hogy a botot azonnal kereste, ekkor is azt mondván, hogy: megvan!

Jó darabig várt ott hasztalan, és a fagyos idő nem hagyott várakozni valót, utóbb azt gondolta, hátha Örzse megizente Pistának, hogy ott várja az apja!

Kitellett a pogánytól, - mérgében a dülőfélben levő keresztet az ut középre lökte.

Megijedt a két csikó, s mielőtt a gazda az ülésbe kapott volna, bármint huzta is Pál István a gyeplőt, ment, ahogy csak tudott.

Eleresztette volna szivesen a gyeplőt, csakhogy most már a sok vergődésben a gyeplő fogta meg a gazdát, s ekképpen csuszott hason olyan formán, hogy a mint a karja elfáradt, a képével is járt ott, ahova azelőtt csak csizmatalpát tette...

- Mondta kend Vincze bácsi annak a leánynak, hogy itt várom? - kérdé Pista Vinczét, nagy erőlködve emelvén fel a kidőlt keresztet.

- Hogy ne mondtam volna? - válaszolt az öreg, - s ha máskor eljött, most is eljön, hiszem.

- Én meg nem hiszem - mondja Pista, akkor támasztván helyre a keresztet, mely éppen a hitnek az ő jele.

- De pedig elhiheted - bizonyozá az öreg a busuló legénynek, a ki maga legjobban szerette volna, hogy Vincze csakugyan elhitesse vele, hogy a leány eljön.

Mig ezek igy egymással czivódtak, Pál Istvánnal tettek a csikók egy fordulót, s utközben ismét megrezzenvén valamitől, visszafelé jöttek nagy nyargalva, s ezen robajra a várók is kiálltak az utra.

Pistának az esze most is inkább a leányra volt, de Vincze vénebb fejjel lévén, még azt is elfeledte, hogy a hirhordásért milyen alamizsnákat kapott Örzsétől... készen várta a rohanó lovakat, és Pál Istvánnak a keresztfánál maradt botjával hadonászni kezdett.

- Hő ne! hő ne! lármázott jó előre, Pista pedig a gyeplüst megrohanván, szerszámon elkapta.

Csititani kezdék a lovakat, s még csak utóbb vették észre a nyöszörgő gazdát. Ötven esztendei prédikáczió nem használt annyit Pál Istvánnak, mint ez a szánkázás! A mint szóhoz kapott, mindig csak azt nyögte: Jaj Istenem,! jaj istenem! odavagyok, hogyan segitesz meg?

Mondtam, hogy használt neki... ugyan nem könyörgött még, de már olyan kérdés formában próbálgatta a mennyországot.

Láttam én már ilyen embert eleget, mikor eléri a baj, négy kézláb is megmászná az eget. Leoldották hamar ő kigyelmét, a szánba emelték, Pista aztán kocsisképen vitte.

Biz ő kelme kiment a formájából; s mig valamiképp a véréből kimosták, volt mit elszenvednie.

Tele volt a szoba vénasszonynyal, s a ki mi bolondot meghallott, mind fölkomendálta.

- Néném asszony, - mondá az egyik, - a fogai is vérzenek... előbb azokat is ki kellene huzni.

- Dohánylevelet kell a szájába rakni, - tanácslá a másik.

- Nyakig egy sajtár vizbe kell dugni a fejét, hogy megszija, - beszélé egy harmadik.

- Hát reszelt torma nem volna jó? - kérdé a negyedik, - az sokról használ! - bizonyozá odább.

Mindezekre csak egy árva szitok nem jött ki a száján; pedig de nehezen állná meg az ember.

* * *

- Hogyan esett a kend baja? - kérdé utóbb az asszony.

- Elég, hogy megvan, - nyöszörgé.

Pál István, pedig máskor majd lett volna: mit kérded? erre-arra! de most alább hagyott, s inkább, mint hazudjon, egy szóval sem mondá.

- Ki hozott meg? - kérdé utóbb a körülállókat.

- Az öreg Vincze, - mondja rá az asszony.

- Meg Pista, - toldá hozzá a lány, jónak látván megmondani ezt az igazságot.

- Mit adjak gyermekem? az isten áldjon meg.

- Áldjon meg kend! - mondja a legény.

- Ha volna mivel!

- Egy jó feleséggel! - toldá hozzá Vincze.

- Amen! - mond az öreg, hogy egyszer káromkodás helyett ilyent is mondjon már.