ZÁLOGOS KÖPÖNYEG.

Heten valánk, éppen, mint a gelsei ördögök, és a hős apák, kik hét karnak vérét adák esküzálogul ez egy hazának, mi pedig heten adtunk zálogba egy köpönyeget hétszer, a nélkül, hogy egyetlenegyszer kiváltottuk volna. - Ó te elfajult nemzedék, mit mondana a hét ős, ha látná, mikor a zálogházba viszitek a köpönyeget? Megtagadnának benneteket; nem ők valának apáitok, - keressétek őseitek a gelsei ördögök között.

Már késő, - bevágtuk a köpönyeget - hétszer egymásután, a nélkül, hogy egyetlenegyszer kiváltottuk volna.

Ha nem hiszik önök, még mindannyian élő bizonyságok vagyunk; szétmentünk ugyan, mint az anyányi verebek; azt sem vitatjuk, hogy holtunk után szentekké publikáljanak bennünket, de a mennyire tőlünk kitelhetett, ezen a földön is tettünk annyit, hogy a világ azt mondja máris rólunk: ezek valóságos eleven ördögök!

Mi nem kivánunk másnak látszani, mint a mik vagyunk; nem vagyunk timár, a ki azt mondja az eladó bőrről, hogy olyan mint a posztó; és nem vagyunk boltos, ki a posztójáról azt mondja: olyan, mint a bőr.

Mi nem vágyakodunk magas czimek után, mert úgy járhatnánk, mint a bagdadi basa, kit emberei nagy elefántnak, és minden bivalyok közt a legnagyobb bivalynak hínak.

Nem vagyunk annyira gyarlók, mint mások, kik, minthogy más nem adott nekik czimet, maguk gondoltak ki egyet, és mivel az apjuk egykor kegyes ember volt, magukat is kegyelmes uraknak hivatták; pedig meg vagyunk győződve, hogy a melyiknek az apját gazembernek mondták, ezt a titulust mégsem vállalta el.

Maradunk, a kik voltunk, vásott ficzkók, és édesen emlékszünk vissza diákkori csinyeinkre, mert a mint mondám, a többek közt, egy köpönyeget hétszer adtunk zálogba, a nélkül, hogy egyetlenegyszer kiváltottuk volna.

Vissza-visszanézünk a multba, mint egy avult kalendáriumba, melyben az ember még csak a mesét böngészi, ... az eltünt jobb napokra gondol. Ilyenkor aztán eszembe jut, mikor a háziasszonyom macskájának összevarrtam a fülét a farkával, - meg mikor az öreg néni rókatuszlijába eleven rákot dugtam; - hát mikor a "Jó illatú rózsás kertbe", melyből mindig imádkozni szokott, beleragasztottam az Angyal Bandi történetét; és még száz ilyen komédiát tettem én egymagam, hát még a többi! Most ugyan fülön fognám, a ki velem ilyeneket tenne, - de a maga csinyét aztán minden ember szivesen neveti.

Ha még ilyenekért is elkárhoznék az ember, úgy a más világon valami nagy korhely mellett igen megszégyenlené magát, nem azért a kicsinyért, a mit tett, hanem azért a nagyért, a mit tehetett volna, de nem tett; ha már éppen azért a kevésért is pokolra kárhozott.

A mi diákkori csinyeinket az a jó úristen legfölebb is valami kis apró czédulára plajbászszal irja fel, a mit talán a nagy számadásig az idő is lenyal: hanem a tietekben gonoszkodó, az égnek boltjára lánggal van felirva.

Komolykodni akarnátok, - hisz a sirást is olyan ferde szájjal csinálja az ember, ha tükörben látja, maga is röhögi.

Egyébiránt a mi már megtörtént, nehéz eltagadni, azért a mi köpönyegünk története ekkép következik. - Mondom, heten valánk, mindannyian diákok, most pedig már kenyérkeresők, a kinek még magának nincs, másét is megeszi.

Az egyik barát lett, de biz nem várt őkelme annyi időt, hogy valaki megehette volna az ő barátfülét, mert a gvárdián úr odább adott rajta. Szegény jó barátunk azon rögeszmével ment be a klastromba, hogy már az elég lesz, ha a negyvennapos böjtben főtt ételt nem eszik, de biz egyszer a gvárdián rajta kapta szegényt, mikor éppen pénteken reggelre egy nagy sódart evett.

A második, a mint hallom - mérnökké lett - éppen odavaló, mert ha minden tekintetes úrnak akkorára méri az ő porczióját, mekkorákat hazudni szokott, tudom akkor ez életben könnyen fütyörészhet, - ez pedig már úgy is szokott mestersége, mert diákkorunkban, a ki köztünk hazugságot mondott, házi szokás szerint fütyölnie kellett, úgy hogy gyakran a mit az ifjú úr egy óráig nekünk nagy igazságkép össze-vissza beszélt, ugyanazért egy egész óráig - mint afféle hazugságért - nem győzött fütyölni.

A harmadik közel Pesthez valami faluban doktorképen bámultatja magát, hanem a mint én gyanitom, vele történt az a szép kis tréfa, hogy mikor a beteg az ő tiz körme közt kiadta a lelkét, a hajába kapott atyafiság előtt azzal védte magát, hogy ő és a tudománya semminek sem oka, mert ő a beteget először is szépen megnyirta és meg is borotválta, s mikor ez nem használt, kezén lábán érvágást is csinált, - utóbb aztán kilencz köpölyt vetett a hátára, de minthogy még ez sem használt, pióczákat rakott az egész testére, végtére pedig a fogát is kihuzta, és igy a mit tudott, végtől-végig mindent próbálgatott, - ha nem használt, ő most már nem oka.

Hogy az ilyen okos mentség után az ajtón vagy tán az ablakon vetették ki tisztelt barátunkat, arról nem hallottam; elég az, hogy ő most tudomány után él, és mint ilyen, bizonyosan komoly emberré lett, s annál inkább elhihetik önök, ha megkérdik, hogy diákkorunkban egyetlenegy köpönyeget hétszer egymásután zálogba vetettünk, anélkül, hogy egyszer kiváltottuk volna.

Negyedik barátunk elhiresült huszár, mert a mint ő maga elbeszéli, egy ütközet alatt oly sokáig, oly mérgesen vagdalt, hogy az ütközet után még huszonnégy óráig vesződtek a tábori orvosok, mig a kezét meg tudták állitni; szünet nélkül úgy járt a kéz, mintha mindig ellenséget vágna. A ki tehát ilyen nagy dolgot tesz, ezen hitvány záloghistóriáért bizony nem hazudik.

Az ötödik baka mesterember; no az igaz, nem is igen dicsekedett vele, azt is megvallotta, hogy egy ütközetben rémitőn elfutott, és hogy csak azért nem futott egymaga kétfelé, minthogy nem is lehet. Vele történt az is, hogy a hátán levő bornyut egy tehén megnyalta, és ő maga azt gondolta, hogy a szegény tehén bizonyosan szülöttére ösmert, hanem hátul mondja neki egy bámuló paraszt, hogy a tehén bizonyosan a bornyura ráehült, érezte a szagát! ... Ez a barátunk ebből is jámborabbnak látszik, minthogy talán hazudni is tudna.

A hatodik magam volnék! - Velem pedig, - azaz igazabban mondva, a keresztanyámmal az a furcsa történt, hogy midőn a pap keresztelésemkor azt kérdezte volna tőle: József, ellene mondasz-e az ördögnek? véletlenül azt találta mondani, hogy nem; s talán ebből magyarázható az, hogy én prókátor és ujságiró vagyok.

A hetedik nevezetes ember, minthogy először is hetedik gyerek volt, aztán pedig az övé volt azon köpönyeg, a melyet mi hétszer tettünk zálogházba, anélkül hogy egyszer kiváltottuk volna.

És mi mindannyian itt állunk most eskütétel végett, - és ha az a köpönyeg megvolna, galléránál fogva hurczolnók a közönség elébe; és ha szólni tudna, megmondhatná maga, mennyiszer czipeltük mi őt ide s tova, mert míg Pontius Pilátus csak egyszer jött be a krédóba, - az a szegény köpenyeg hát hétszer egymásután került zálogházba.

Sötétkék volt szegény ördög, mintha ijedtében kapta volna e szint, mikor a zálogházból nem olyan szép modorral jött ki talán, mint ahogy betettük; és ámbár azt mondám az elébb, hogyha még megvolna s beszélni is tudna, maga lehetne a legjobb bizonyságunk; de hisz szerencsénkre akkor sem beszélt ám, mert ha lehetett egykor a "fátyolnak titka", még ez a kék köpönyeg is talált volna kifecsegni valót. Szerelmes Jézusom! ha ez a köpönyeg mikor én hatodszor betettem, és az a zálogos ezt a köpönyeget mint egy bakancsos regrutát végig tapogatta, ha ez akkor elkiáltja magát, hogy már ötször szökött; tudom hogy majd én veszem be azt a sok port, a mit a kék köpönyegből kipálczázott volna.

No de szerencsémre szegény keresztanyám nem mondott ellent az ördögnek, nem is hagyott cserben. Pécsett történt velünk ez a história, - ott a hegyoldalban, a budai városban. - Az én kvártélyomon volt a főhadiszállás, - minden cselre onnét rontottunk ki, - és minden csel után oda retiráltunk.

Még ez mind akkor történt meg, mikor már Széchenyi megirta ugyan a hitelt, de olyan magunkféle jámbor kereszténynek még szomoru sorsa volt; többet adtak a néma köpönyegre, mint a mi szavunkra.

Szép csendes este volt, benn ültünk az én szobámban, mindannyian süldődiákképen akkorban tanultunk leginkább - pipaszóval élni. A mely dohányt eleinte szivogatni kezdtünk, abból a fajból volt, melynek az a tulajdonsága, hogy kétféle, tudniillik: kapa is, dohány is! - és a mig a dohány faja a pipában égett, az a kapa tulajdonsága pedig hólyagokat tört az ember nyelvén.

No én aztán fel is hagytam vele, s maiglan is annyira szeretek mindenféle pipáló szerszámot, hogyha rajtam állana, minden dohányzónak a szivar égő felét adnám a szájába.

Elég az hozzá, hogy javában füstöltünk: s az a néhány könyv is, a mi még körülem diákczimerképen valahogy megmaradt, a koromtól úgy nézett ki, - tudniillik hogyha csak egyszer is kinyitottam volna, - mintha talán készakarva füstre tettük volna.

Annál többet forgattuk a kalendáriumot, mert a farsang kilencz hétig tartott.

Kilencz hetes farsangnak hét diák erszénye épen annyi, mintha hét ördögnek egy rossz lelket dobnak.

Mi is mindenikünk jó formán mindenét zsidó kézre adta, és a legszükségesebb ruhán kivül egynek-egynek nem maradt mása, mint tenyere és talpa.

Bizonyos, mi hát úgy maradtunk, mint az ujjam, mikor még egy rossz kesztyüben bujkál.

Egyetlen egy köpönyegünk maradt, minthogy köztünk minden közös volt már, s a ki az elsőét megenni segélte, előre tudhatta, hogy neki is majd a torkáig kerül. El is jutottunk a leg-legutolsóig, vagyis inkább a köpönyegéig, melynek az a históriában is nevezetes tulajdona, hogy azt a mint mondják - forgatni is lehet, - azon ártatlan kis ötletre vezetett, hogy ha lehet, forgassuk meg hétszer, így talán elég lesz e hosszú farsangra.

Kolumbus egy tojást tett nevezetessé.

Sámson kinjában egy szamárnak az állkapczájával ezer filiszteust kardra hányt.

Richard országot igért egy rossz lóért.

Archimedes csak egy pontot kért a földön kivül, s azt igérte, hogy a földet kilöki a sarkából.

Mi pedig a hetes számnak titkát fedeztük föl egy kék köpönyegben.

Igy megyen ez a világon, kicsinyből nő a nagy; s hogyha Fulton a konyhán nem torkoskodik, nem vizsgálja a forró viz gőzének erejét, mai napig talán forsponton járhatnánk a Duna mentében.

Kinyujtóztatva feküdt egy ágyon a meghurczolandó köpönyeg, békén várván a barátra, kinek legelőször kelle beczipelni szegényt a zálogházba.

- Mozdulj barát! - hangzék a biztató szó, - s a köpönyeg nemsokára nyakába borult árulójának. Szinte lebegett a két szárnya, a mint a barát elgyalogolt vele, s egy szük utcza sarokházának ajtaján besuhant.

Kopogat az ajtón; egy lassu hang, mely még a szóhangot is mintegy interesbe adni látszik, nyögött egy szuszogó "tessék"-et, mire a mi emberünk jobban mondva bemászott az ajtón.

Az öreg zálogos egy szál garasos gyertya mellett pislogott s oly prédaleső szemekkel nézett ki, mintha sajnálná, hogy attól a két kis lyuktól, melyen a két apró szeme kilát, árendát nem kaphat! - Száraz kezeit sebesen egymáshoz dörgölte, s a mint látszott, a hidegtől csikorgó szobában azzal fűtött be magának.

- Jó estét kivánok, ... mondá a barát.

- ...meg egy kis pénzt - ... vágott közbe az öreg sóvár képpel, két kézzel is nyulván kuszi pajtásunk felé, mintegy marokkal lesvén nem ugyan azt, a mit az mondani akarna, hanem a mit zálogul hozott.

- Köpönyeget hoztam, öreg úr!

- Köpönyeget? ... hom, - hom, - morgott az öreg - köpönyeg? ... talán már késő is van köpönyegre pénzt adni, ... kifelé megy már az idő, - mondá az öreg félfagyottan... egészen meglágyul odakünn.

- Magam is azt hiszem ugyan, azért akarom éppen ezt nélkülözni, ... mondá a barát, ki a köpönyeg alatt is úgy reszketett kinjában is, meg a hidegtől is, mintha nem is ő adná zálogba a köpönyeget, hanem a köpönyeg őt.

Az öreg vizsgálódásképen magára kapta a köpenyt, s midőn jól belegöngyölte reszkető csontjait.

- Vékony kis jószág ez... ifi úr... majd megfagy benn az ember - mondá a vén kópé, mintha épen a köpönyegben fázott volna meg.

- Nem én varrattam, - mondá a barát - mentegetve magát.

- Hideg, ... hideg, - mondá újra az öreg, még inkább összekerítve magán, - soha sem láttam ilyen vékony köpönyeget, ... kár volt a szabómunkáért pénzt adni! - Azonban szinte befogta a száját, hogy az a kis szerzett meleg valahogy a száján ki ne menjen.

- No hát mit ad rá? - ... kérdezkedék a türhetlen pajtás.

- Mit adok? ... magam sem tudom... panaszkodék a vén csont... ha olyan köpönyeg volna, mint a fiamé, ... a gaz kópénak szintén kék köpönyegje van, ... az aztán a köpönyeg... hé, Náni - kiálta a mellékajtón, ... hozd be a Lajos köpönyegét!

- Elvitte az ifjú úr, - kiálta be Náni.

- Gaz kölyök, mindig csavarog, valahol bizonyosan dohányzik a korhely, a multkor is megéreztem a szagát... ah azok az istentelen diákok, ... pipa, kártya, pénzpazarlás, ... zál... akarom mondani, ... hát zálogba adja ön?

- Igen, igen, - türelmetlenkedék a barát.

- Tiz pengőt kap ön rá két hónapra, többet egy fillérrel sem! - szólt ki az öreg a köpönyegből.

- No hát csak adja ide, ... mert fázom, - mondá a diák.

- Persze hogy fázik, mondá az öreg, ... átkozott hideg ez a köpönyeg - melynek ekkép az a tulajdonsága volt, hogy az is fázott tőle, a ki benne volt, meg az is, a kin nem volt.

- Itt a tiz forint! - s az öreg a köpönyeg alól nyujtá ki egy darabban, mit amaz gyorsan fülön fogva, ment ki a szobából, olyas valamit morogva: egy kevéssé láttok s egy kevéssé nem láttok és ismét egy kevéssé láttok!

Hol lehet az az istentelen gyerek, ... tünődék az öreg; - a drága köpönyeget koptatja bizonyosan, de csak jer haza, majd kikapsz, ha pipaszagot érzek... mondá, s kihámlott az új vendéglőből, annak posztóját végig simogatván, - finom, finom, bizony van olyan posztó, mint a Lajosé; ... hanem az az átkozott pipaszag csak úgy dől ki belőle! Megyek feküdni, mert megfagyok! Várj te kölyök, várj; majd adok reggelit - s ezzel a benyilóba sétált.

- Tiz forint pengő - orditott nevetve a barát másnap este, midőn a nemes kompánia tökéletesen azon állapotban volt, hogy a búját szegre akasztotta, csakhogy lógott ott már más is, az a kék köpönyeg, melyet mi egy kevéssé ismét láttunk, azaz vagy egy hétig, mig a tiz forintnak nyakára nem hágtunk.

Másnap már ismét a szegen lógott a köpönyeg, és egy hét mulva mérnök barátunk sétáltatta meg.

Bezörgetett az öreg úr ajtaján.

- Mit hozott az ifjú úr? - szólamlék meg a bankófaló.

- Köpönyeget - volt a rövides válasz.

- Megint... - mondá az öreg, - talán a lelkek is köpönyegben járnak! milyen?

- Zöld! - mondá a mérnök.

- Hej, maga kópé, hisz akkor most gyertyánál kéknek látszanék!

- Azaz, hogy kék - igazitá ki magát a félig megrémült diák.

- Mintha láttam volna már ezt a köpönyeget! mondá gyanakodva az öreg - mintha az én fi...

- Nos, ... mit mintha, talán csak egy kék köpönyeget varrtak volna a világon?

- Igaz, igaz! - mondá az öreg, jobban szemügyre véve a kikémlelendő tárgyat, s azonközben Lajost és más szavakat dörmöge; - a gaz fattyú!

- Ki? ... én? kérdi a diák, arra is készen lévén, hogy üt, meg arra is, hogy fut.

- A világért sem, hanem a dohányszag üti fel az orrom, pedig ki nem állhatom; - nekem is van egy diák fiam, mindig azt hazudja, hogy nem dohányzik, pedig ő nem is gondolja, hogy a ruháját, kivált a köpönyegét minden reggel megszagolom.

Aztán ennek is megadta a tiz forintot.

Negyedszer jött a huszár; ez már majd berakta az ajtót, mert az öreg épen feküdni akart menni, már a gyertyát is kioltotta, s csak a hold fényénél történt meg az alku.

Most a doktor urra került a sor, ki midőn a köpönyeget a nyakába kapta, öles hosszú termetéről úgy nyújtózkodott le, mint mikor az orvosságos üveg nyakára a patikában egy czédulát kötnek.

Elment... oda, ahová a barát.

- Jó estvét, öreg úr!

De az öreg úr kékre fulladott a köhögés miatt, s a mennyit köszönteni akart, annyit a fejével billentett.

- Megful öreg uram!

- Az az átkozott fogfájás, - mondá az öreg - majd megöl, már mindent próbáltam, aztán semmi sem használ.

- Tudja mit? vegyen friss vizet a szájába, üljön fel egy vas kályhára, fűttesse be jól, s várja meg, mig a viz a szájában forrni kezd, és én becsületemre mondom, hogy nem fáj többször.

- Köszönöm, köszönöm ifjú úr, ... hanem, mit hozott a köpönyeg alatt?

- A bélését, ... édes öreg úr, mindössze is pedig magának zálogba szántam.

- Látom, kék, ... beh kár! most már minden csizmadiának ilyen van!

- No márpedig ezt megnézheti, mert ilyen a hetvenedik unokájának sem volt.

- De biz van ifiúr, ... az én Lajosomnak sokkal különb van, ilyent én meg sem vennék, aztán ezt talán a moly is ette már, érzem a szagát, egy kis dohánynyal van megfüstölve.

- Pipafüst az, öreg úr!

- Megint pipa, ... hogy kapnátok torokgyulladást! mert már az az átkozott kölyök is pipázni jár! Akarom mondani, - itt van tiz forint, sem több, sem kevesebb két hónapra, ... aztán jójszakát! alunni megyek, nem győzőm várni azt a vásott fiút, pedig ma reggel szidtam meg, olyan pipaszaga volt a köpönyegének, mintha dohánylében mosták volna.

- Teremtettét, de hideg van idebenn, még a farkas is megordítaná!

- Dehogy van, dehogy van, - olyan langyos van, hogy szinte tánczolni szeretnék, - mondá az öreg vaczogó fogakkal.

- Hallom, hallom, hogy öreguram már a sarkantyuját is összeveri a - fogával.

- Hozott ön valamit? - vága szóba az öreg, ki nyelvét is alig birta már szóra egyengetni.

- Nem vesz kályhát?

- A magamét is elad... kidob... vagy akarom mondani: kitettem; - mert szüntelen füstölgött, majd megfultam ma, - hisz a szoba is tele van füsttel.

- Érzem - mondá a huszár - a mint veszem észre, már a lelke is megkormosodott.

- Tréfás ember az ifiúr, hanem hozott ön valamit?

- Mondom, kályhát hoztam, a mi magától fülik.

- Hadd lássam, hadd lássam! - kapott utána a vén csont.

- Itt van, la! - mondá a huszár, lekapván magáról a köpönyeget és az öreg nyakába csapván!

- Jaj, ... megint egy köpönyeg!

- Pedig még milyen!!!

- Talán kék? - mondá az öreg ijedten, végig nézvén a köpönyeget magán a hold világnál.

- No látom már, hogy füstön lógott ma az öreg, biz még a feketét is kék-nek nézi!

- Hüm hüm, ... fekete, mondja az ifiúr! Mert ha kék, hát ingyen sem, - akarom mondani, hogy nem kell, mert már három lóg a raktárban.

- Ez lesz a negyedik!

- Jaj hát kék ez is!

- Dehogy kék, dehogy az, ha mondom hogy fekete, hisz jóravaló ember nem varrat most már kéket.

- Megkövesse magát az úrfi, - pedig én is jóravaló embernek tartom magamat, és a fiamnak én is kéket varrattam, a milyent alig varrt még a szabó.

- No meghiszem, de ilyen még sincs! - Mire az öreg végig tapogatá. - Sima, sima, hanem átkozott dohányszaga van, - pedig... az a veszekedett kölyök megint dohányzott.

- Ki, én? - mordult rá a huszár.

- Mit is mondtam csak? ... úgy, a fiamat gondoltam, a selmának a köpönyege olyan dohányszagú, mintha az is pipára gyujtott volna.

- No, hadd megyek - békétlenkedék a diák.

- Itt van kilencz forint két hónapra.

- No csak adja ide, hogy kéküljön meg...

- A köpönyeg? - kiálta az öreg.

- Dehogy az, hanem a ki utánam viseli. Jó éjszakát!

Ötödször a bakára került a sor. Félig elájult, a mint a nyakába akasztottuk a mozgóvá lett köpönyeget, mert biz az már négyszer került haza, hogy ötödször ismét oda menjen, ahonnét jött.

El kelle kisérnünk a bakát, különben máshová viszi a köpönyeget, melynek kék szine komoly aggodalomra szolgáltatott okot. Midőn az ismert helyre értünk, őt feleresztők, magunk pedig őrt álltunk az utczaajtónál.

Szegény bakánknál a természet mindenesetre hibázott annyit, hogy a szemét valahogy nem a hátára illesztette, mert az istenadta ilyen komoly pillanatokban mindig hátra nézett; pedig de nagyot ijedt egyszer, mikor hátra nézvén, a háta megett látott meg egy nagy darab rezet, melyről egy barátunk azt mondá valaha, hogy azt ugyan ágyúnak hivják, de nem egyéb, mint egy nagy puska.

- Fel menj, - sugá neki a huszár, - mert a kulcslyukon duglak be.

Végtére a kilenczig kinéztük, de még meg is fogattuk vele, - aztán pedig ott hagytuk.

Mind hasztalan, a mint alulról felnéztünk, még akkor is a záron volt a keze.

- Zörgesd meg az ajtót.

- Várjatok még egy kicsit, - mondá határozatlanul a baka.

Ekkor a huszár egy elejtett burgonyát kapott fel, melyet a zálogos ajtajához vágott - kopogatásképen.

Ijedtében a baka akkorát nyomott a kilincsen, hogy ő maga is majd ajtóstul bedült.

- Hogy megijeszti az embert! - mondá a zálogos barátunk felé közeledve.

- Hála istennek, - mondá magában a baka - azt gondoltam, hogy én félek csak, - és ezt méltán gondolhatá, mert olyasmi nagy ritkán történt vele, hogy valakit ő ijesztett volna meg, - szerencse, hogy ágyunak nem teremtetett, mert ez bizonyosan el sem sül, meg nem is szól.

- Hát mi járatban van maga? - kérdé tőle az öreg, nagyot bámulván az eszét vesztett diákra, ki tán kinjában azért nem vakarta meg a fejét, mert nem tudta, hogy hol van.

- Ugy küldtek... ide, ... be...!

- Nos, ... hát valami dolga van velem? - kérdi tovább az öreg.

- Azt mondták, hogy... maga egy öreg ember már...

- A mint látja.

- Aztán, hogy maga itt lakik, ebben a szegletházban!

- Itt hát, ... mi van még mondani valója?

- Hogy magának kell ez a köpönyeg!

- Kell-e? ... szokott kelleni, ... hanem a mint látom, maga féltében beszélni is alig tud. Na ne féljen, tudom mit akar, hát kap rá hat pengőt... elég lesz?

- Elég!

- Hanem úrfi, ... ez nem valami csent portéka?

A diák majd elájult.

- Kérem alázatosan... nem az enyém ugyan, hanem a kié, az nem mert ide jönni!

- Mondja meg neki, hogy bátrabb legényt küldjön! - s ezzel levette a köpenyt. - Ez is kék, - milyen sáros? ... a gazembert csak haza kapjam; előre tudom, hogy ilyen, majd összesározom én neki a köpönyeget, - s ezzel a mellékajtó felé ment! - Lajos, Lajos gyere be, itthon vagy-e?

A diák nem volt rest, kiugrik az ajtón.

- Mi lelhette ezt a fajankót?

Mi persze hogy tudjuk, mi lelte, - mig az öreg dörmögött, melegen jutott az eszébe, hogy ez a köpönyeg ötödször jött atyafilátogatóba.

Hatodszor ismét a barát jött s a mint jónak véltük, bajuszt csináltunk neki.

Hetedszer és utoljára pedig én következtem.

Épen a farsang farkán voltunk, és éppen a nyakára hágtunk utolsó krajczárunknak is, pedig el nem maradhatánk az utolsó farsangról, azért tehát én fogtam a szerencse próbához.

Bementem az öreghez, kit éppen egy vaskályhának összesározásánál találtam.

- Mit csinál öreg úr?

- Ezek a gaz cselédek addig fűtötték, mig belökték, - hamarjában most magam igazitom helyre, - hazudék az öreg reszketeg ujjaival markolászván a félig fagyott sarat.

- Egy köpönyeget hoztam öreg, hanem végezzen hamar, mert itt fagyok meg mindjárt!

- Csak hagyja itt ifiúr, most nem érek rá, ... majd fél óra mulva megnézem, s mire visszajön, kiolvasom a pénzt.

- Az kellene még, hogy fél óráig vizitálja! - mondám én, látván, hogy az öreget nem annyira a kályha érdekli, mint a köpönyeg kikerülése.

- Pedig kérem az ifiurat, most nincsen időm, aztán meg akarom jobban nézni!

- Mit lát rajt! Kék a posztója, selyem a bélése, bársony a gallérja s punktum!

- Micsoda? ... kék a posztó, selyem a bélés, bársony a gallér? ... épen mint a többié?

- Annál jobb - mondám - legalább egyforma lesz a többivel!

- Egyforma? az ám - höbögött az öreg - többinek is csak a formáját tudom már, mert a köpönyegeket ellopták.

- Mért nem vigyázott?

- Vigyáztam, - azaz hogy a vigyázásban a kályha mellett elaludtam a melegen...

- Talán a hidegen - öreg úr?

- Azaz... jól mondja ön, a hidegen, mert ezek a gaz cselédek nem fűtöttek be, - megfáztam, s azt mondják, hogy meg is fagyhattam volna: - míg aludtam, valaki rám tört, s a köpönyegeket ellopták.

- Hát nem vették észre?

- De észrevették, igenis, a fiam Lajos észrevette, ... szerencsére, hogy jött, tán a többit is elvitték volna, mert a mint fiam mondja, alig tudtak felébreszteni, azaz hogy az orvos ébresztett fel.

- Na csak siessen öreg úr, mert ebben a jégveremben mind a ketten elalszunk, - mire az öreg szemügyre vette a köpenyt.

- Mintha csak szakasztott párja volna a többinek, - morgolódék tovább.

- Öreg úr, ne okoskodjék, mert én mindjárt elalszom, - mire egy ruhatartóhoz támaszkodtam!

- Nyakamon ne maradjon az úr, - itt van tiz pengő, aztán menjen, - mondá az öreg szinte megfagyottan, mert a kályhasározásban még inkább megfázott!

Én elkotródtam a vigadó pajtások közé.

Másnap az utolsó kaland után mind a heten együtt valánk, köztünk lévén a hétszer megsétáltatott köpönyeg is, melynek gazdáját ezennel szerencsénk leend bemutatni.

- Lajos, - szólitánk meg hetedik barátunkat - mit csinál atyád?

- Szegény öreg valahára elhatározta magát, hogy felhagy a zálogossággal! - felelt hetedik barátunk.

- Vajon miért?

- Tegnap megint elaludt abban a kegyetlen hideg szobában, és a nagy meghülés ujra ágyba verte. Rá is ijesztett az orvos, hogy ha igy tesz, hát a lelke majd itt hagyja ám öreges testét a földön, csakhogy azzal nem szed ám zálogot. Használt a szó, de meg én is raktam a szót, a mint lehetett, meg is fogadta, hogy felhagy fösvénykedésével.

- Lehetetlen, - mondánk mi - hát a köpönyegedet hogy csipted ki ismét?

- Mondám - felele ő - hogy tegnap megint alva leltük, addig aztán kikapartam a sok rongy közül.

- Nem gyanitja, hogy a te köpönyegedre előlegezett hétszer?

- Világért sem, még azt sem vette észre, midőn egymásután tüstént kihoztam; mert mig ő az ablaktáblákat berakta, addig a cseléd szépen kivitette a konyhába; s most mikor először úgy megfázott, azt füllentettük, hogy mind a hatot ellopták. Most pedig már úgy is véget vet ennek a mesterségnek, reám bizta, hogy az illetőkkel végezzek el minden ügyet, - most feléje sem akar menni azon helynek, hol legjava életét pénzes ládán nyomorogta el.

- Szegény öreg! - szegény öreg! - sajnálkozánk valamennyien.

- Ejnye, ejnye - kiáltott a huszár, hogyan adjuk zálogba most már a köpönyegedet Lajos, hacsak magad nem nyitsz egy zálogházat?!

- Ne féljetek fiúk, mig nekem lesz, nektek is lesz, ne busuljatok.

Hetedik barátunk megtartá szavát, - korhelykedtünk ugyan, de barátunknak még sincs oka megátkozni sorsát, hogy neki hat jó barátot adott.

Ő most gazdag ember, s máig sem feledi a zálogos köpönyeget.