A megfogott vendég.

Hányszor tervezgette szegény Kisfaludy Mihály uram, hogy az ő fiaiból mi lesz? Komáinak, jó barátinak tanácsával is élt, és végre megállapodott, hogy Sándor prókátor lesz, Károly pedig gazda; csak végezzék el az iskolákat Győrött, hol azonban Károly nem lakhatott egészen jól a tudományokkal, mert a tintatartót számvetés közben a professzor úr fejével akarta összeadni. E számvetésbeli hiba miatt aztán elcsapták, és lőn belőle katona; Sándor pedig követte, a meddig követhette apjának terveit, jóllakott törvényekkel, s végre nem akarván széken üldögélő ember lenni, apjának kinos beleegyezésével katona, utóbb magyar testőr lőn, - aztán következik az apai köpönyeg.

1795-dik esztendőben a badacsonyi hegyen megeredt a jó kedv; Szent-Györgyi Horváth Zsigmond úr ő nagysága megindult Szent-Györgyről, Vasmegyéből vagy huszad magával, odaszámitván a házi cselédséget, valamint a konvencziós czigányokat, kik zöld mentében és gazdagon megezüstsujtásozott vörös nadrágban egy nappal előbb megindultak, hogy ő nagyságát a sümegi vendégfogadóban fogadják; mert ő nagyságának rendes szokása volt, hogy zeneszó mellett ebédelt, s a merre utazott, saját jószágainak megtekintése végett, a banda előtte utazott, hozván azt magával a jó mód. S minthogy abban az időben még minden jóravaló ember azt a bort itta a korcsmán, a mit pinczetokban magával hozott, valamint azért sem haragudott a korcsmáros, ha a vendég enni nem kért, hanem azt ette, a mit hidegen a tarisznyában hozott: az ilyen utazó már otthon elkészült, igy a vendégeskedés sokkal olcsóbba került, mint ma.

Nagyságos Horváth Zsigmond úr ő nagysága egy hónappal előbb izent mindenfelé, hogy a badacsonyi szüretről el ne maradjanak; mert máskép negyvened magával megyen a házára s ott élődik negyven napig; azért ki ijedtségből, ki meg magyar barátságért el nem maradt volna, sőt jókor visszaizent: köszönteti ő nagyságát, vette az izenetet, s ha a lova meg nem sántul utközben, a legelső napon már Badacsonyban lesz, különben pedig gyalog is megjön.

Épittetett ő nagysága Badacsonyban egy nagy emeletes házat, elfér benne száz ember nappalra, éjszakára, tudva azt, hogy 1795-ben sarjuszéna volt az ágy a férfiaknak, kik saját köpönyegeikkel és bundáikkal takaróztak; lefeküdtek akkor, mikor a czigány elhagyta, és fölkeltek, mikor a czigány elkezdte; azt persze nem is kellene mondanom, hogy későn hagyta el, de annál korábban kezdte el.

Sümegre jókor megjött az izenet, hogy ő nagysága ekkor meg ekkor érkezik a nagy korcsmára; tehát minden szobát lefoglaltak a vendégek számára, s a korcsmáros ilyenkor sikáltatott, meszeltetett, hogy az esztendei szennyet valamiképp eltagadhassa a jó szállásbérért, s a vendégek számára a sümegi plébánostól és egyéb ott lakó tekintetes uraktól vagy jómódu polgároktól a legjava ágybélit kölcsön is kérette.

Jókor megérkezett a karaván, melyet a szent-györgyi bandán kivül annyi bámész ember és apró gyerek lesett, hogy ő nagysága rendesen úgy tudott valahogy a korcsmába férni, hogy mentezsebéből kimarkolt néhány tallért és huszast, s midőn azt jobbra-balra jó messzire elszórta, s a bámész nép egymás kezéből kaparta, az ilyenkor megüresült nyiláson hajtatott a vendégfogadóba.

Szólt a keserves nóta; mennél keservesebb, annál jobb; mert ha ő nagyságát megrikatta a konvencziós czigány, az az ő szerencséje volt; mert a mint ő nagysága a kendő után nyúlt a mentezsebbe, hogy könnyeit föláztathassa, már ekkor úgy is közel esett a mentének másik zsebje, onnét aztán nem röstelt néhány hatos tallért is kivenni, s ez volt a jele, hogy a czigány most már vigabbat is húzhat.

Kiszálltak a vendégek, a nőknek engedék a legkényelmesebb szobákat, a házigazda vezetvén az akkorban oly hires szépségü Szegedy Rózát, s a mint az ebédlőterembe érkeznek a zenét hallgatni, a város közepén emelkedő sümegi várhegynek omladékai között egy katonatisztet láttak.

- Hallgass, czigány! - parancsolja ő nagysága s a parancsot váró korcsmárostól kérdi:

- Ha jól látok, gazduram, a vár körül valami katonatiszt járkál.

- Tekintetes Kisfaludy Mihály uram ő kegyelmének fia legyen a gárdista.

- Ma jutott eszébe először fölmenni? - véli Horváth Zsigmond.

- Dejszen, nagyságos uram, a mint észrevettem, olyan hegyremászó ember a hadnagy úr, s a ki legtöbbet hazudik neki a hegyről, azt hallgatja legjobban. Tudom most is azután mászkál ott, ha akadna valami alkalmas emberre.

- Banda! - parancsolja Horváth Zsigmond - addig nem esztek, mig a sümegi várban el nem hegedülitek az én nótámat. - S ekkor körülnéz a vendégek között, ha akad-e úti társ? s a karjába kapaszkodó hölgynek mondja: - No, kis hugom, ölbe vegyelek, vagy gyalog is mersz jönni?

- Én már megyek! - mondja a fiatal hölgy inditva a tréfálkodót, ki nádpálczáját markába szoritván, készen volt az útra.

- Tudod mit, kis hugom? azt a fiatal katonát még fönnkapjuk, aztán hogy ingyen ne menjünk a magasba, hadd beszélje el azt mind, a mit neki hazudoztak.

- Aztán ne higgyünk el egyetlen szót is! - tréfálódzik a leány, utra indulva, utánuk a többi, s a mint a följárat elejéhez értek, a még mindig fönn álldogáló testőrtiszt el nem tudta gondolni, honnét jő ez a lakodalmas népség, velük ballagván a czifra ruhás banda, mely a hegytetőre bizonyosan nem azért hozza a hegedűt, czimbalmot és bőgőt, hogy arra támaszkodjék.

E fiatal testőrtisztről ez országban minden jóravaló ember tudja, miért mászkált föl a zalai hegyekre. Nekünk multak emlékét hozta le s a sors igazságos akarván lenni hozzá, az ország legszebb virágainak egyikét a magas hegyek egyikén vezeté vele szemközt.

Midőn a hegyi uthoz érnénk, Kisfaludy Mihály uram elérte a csapatot, s az ismerősöket üdvözölvén, tréfálódzva mondja:

- Verébfészket szedni mennek az érdemes uraságok?

- Jó napot, Kisfaludy Mihály uram! - kiáltja Horváth Zsigmond, s a kérdésre hasonló tréfával felel: Szednénk ám, ha Kisfaludy Mihály uram katonája nem strázsálná ott a hegytetőn.

- Ma-holnap ott fönn is lakik az a bolond kölyök. Gondolja el nagyságos uram, olyan vásárt ütött a házamnál, hogy a ki mit tud, erről a sok mennykő dült várról itt jobbra-balra, az már megjő a hirrel, s ez a boldogtalan úgy hallgatja, mintha szentirás volna; pedig az ördög tudja, hol szedték, s mivel az elhiszi: hát örömest mondják.

- No, úgy nem megyünk föl hiába! Majd hallunk valamit. Tartson velünk, Kisfaludy Mihály uram.

- Ide lenn is meguntam én azt hallgatni; kérem ássan, nem hogy még a hegyre mászkáljak utána! Ha már mégis szüret volna ott fönn!

- De Badacsonyba csak eljő?

- Nem tudom, nagyságos uram.

- Azaz, hogy elég, ha én tudom, - mondja Horváth Zsigmond úr. Ha nem jön, visszük; és nem maga lesz a legelső, kit erőnek erejével tettünk föl a kocsira.

- Jó, hogy tudom, - mondja Kisfaludy Mihály uram magában. - Majd elszököm hazulról, - aztán pedig hangosan felel, mintha az elmenetelt megigérné: Az már más! hanem a hegyre, engedelmet kérek, nem megyek, helyettem a fiam is jó lesz.

Ezután megindult a csapat, s a meglehetős kényelmes uton fölértek a várba, melynek elején a fiatal tiszt üdvözlé az érkező vendégeket.

Az ismerkedés könnyen végbe ment, s midőn a kiváncsiak a hosszú vizsgálódás után is még a romok közt tévelyegtek, Horváth Zsigmond, karján vezetve a szép Szegedy Rózát, Kisfaludy Sándorral a hegyormon heverésző bandához érkezett.

A czigányok hirtelen rendbe álltak; de a nagyságos úr nem látszik törődni velük. Kisfaludy a szörnyű magaslatról rendre mutogatá az ősök fészkeit, melyekből csak néhány kődarab maradt meg, hogy a ki eleink hatalmáról és dicsőségéről beszél, ne hazudtolhassák meg, ha állitja, hogy büszke és merész lehetett az a nép, mely ily széditő magaslatból mert a mélységbe lenézni.

Horváth Zsigmond annyira elmélyedt az ifju tiszt előadásában, hogy utóbb szinte kínnal mondá:

- Jaj, beh elvásik a mi dicsőségünk! - mondja mély bánattal, s midőn e néhány szó után tartós csend lőn körülte, észrevevén a czigányokat, kik csak néhány lépésnyire álltak, - rákiált az egyikre: - Búsulj, gazember! Nem látod, hogy magam is mindjárt ríva fakadok?

A czigány mindjárt kézre kapta a hegedüt, s elkezdett egy bús magyart a legalsóbb hangon, és oly csöndesen, mintha egy olyan temető mellett volna, melyben néhány századunk bánata feküdnék, s azt fölneszezni nem akarná. A hangulathoz illett a nóta is, melyből csak a klarinét mert olykor élesebben eljajdulni, s e kis zajra egyenkint előkerült az egész vendégsereg.

- Ne huzd! ne huzd! Még jobban fáj! - mondja Horváth Zsigmond.

- Nagyságos uram, - mondja Kisfaludy Sándor, csak hadd fájjon. Nagyon jól gondolta ki az isten a fájdalmat; legalább, ha nagyon fáj a seb, azt vélte a teremtő, majd csak mégis bekötözik.

- Ember vagy, öcsém! - kiált föl a másik, s minthogy karján a szép hölgy szemeiből a könyűk régen folydogálnak, deritésképen mondja neki: - Kedves hugom, a mint látom, te elfeledted, mit fogadtál odalenn, hogy ennek a katonának egy szavát sem fogod majd elhinni.

Kisfaludy megdöbbenve nézett a leányra, ki nem tudott alkalmasabb feleletet, mint kezet nyujtani a testőrtisztnek:

- Hadnagy úr, én e hegyre tréfáért jöttem; most látom, itt imádkozni kell.

- No, csak meg ne gyónjál e papnak, - tréfálódzik Horváth Zsigmond. - Nem látod, hogy vörös dolmánya van?

- A gyónást már csak én kezdeném inkább! - kötekedik a testőrtiszt.

- De már úgy siessünk a paphoz! mert én össze nem esküdtetlek benneteket, ha estig maradtok is kezet fogva, - teszi hozzá ő nagysága, aztán pedig jelt adott a visszamenetelre.

Midőn már lenn voltak, a testőrtiszt először mert egy pillantást váltani a lelkes hölgygyel, s ez elegendő volt foglalóul a jövendőnek, melynek folytatása mindjárt következett, midőn Horváth Zsigmond úr a távozni akarót figyelmezteté:

- Öcsém, reggel korán indulunk Badacsonyba te is velünk jössz!

- Nehezen lesz belőle valami, nagyságos uram! Apám másként rendelkezett velem.

- Apád is eljön.

- Bajosan - véli a tiszt, - éppen most látom ott a balsoron köpönyegben, mi azt jelenti, hogy egy hétig nem jön haza a szőlőből.

- De már ugy szökni akar; hanem abból semmi se lesz! - tervel az öreg, intve az őt követőknek, kik közöl ketten, az öreg Szegedy, Rózának apja, és Horváth Zsigmondnak az unokája, József, a későbbi "Hegyfalusi uraság" kiváltak, és még jókor elérvén Kisfaludy Mihály uramat, elcsalták a vendéglőbe, ott egy kis falatozás után készen állván a kocsik, mintha eleinte lovakat próbálnának, fölültették Kisfaludy Mihály uramat, aztán nem is eresztették; hanem midőn már a város végére kerültek, annyit megtettek érte, hogy egy ismerős suhanczot visszaküldtek Kisfaludy Mihály köpönyegéért, melyről ez időben már ő maga sem merné mondani, hogy fehér; egyébiránt, ha kérdezték, annyi jogfönntartással élt, hogy egész komolysággal állitá, hogy valaha csakugyan fehér volt.