Ki van a köpönyegben?

Nem ez volt az egyetlen eset hajdanában, hogy vendéget foglak; a ki ennyit nem akar elhinni, az már épenséggel nem hinné, hogy még tudtán kivül is elloptak némely embert; addig itatták tudniillik, mig alkalmas lőn olyan utazásra, hogy maga sem tudta, merre viszik.

Badacsony rég volt ily élénk, s a fiatal testőrtisztnek jelenlétét hamar észrevették a hat vármegyéből összesereglett leányok, s a Kisfaludy-név a badacsonyi szüreten került először közszájra, ... és nagyon kevesen lesznek már akkor magyarok, mikor megint elfeledik.

Horváth Zsigmond a legvidámabb ember volt valamennyi között, s minthogy azon időben hirlap nem járt, könyvet pedig általában éppen nem olvastak, - mert a mit két-három ember irt, egy kurta nap alatt mind el lehetett olvasni, - régen akadt olyan emberre, ki neki olyan kedves dolgokat beszélhetett volna, mint Kisfaludy hadnagy.

A nagy szobának a Balatonra nyiló ablakainál ült az öreg házigazda, mellette ült Kisfaludy s még néhány bizalmasabb ember, közöttük Szegedy Ferencz úr és Róza leánya, a többi vendég házalni ment a keszthelyi czigányokkal, a szent-györgyi banda pedig a nagy teremben szolgált a nagyságos urnak.

Nem volt a badacsonyi hegyeken egyetlen egy napszámos, ki a hires hegyeket ne ismerte volna, s a mint a sok mondát a lelkes ifju tiszt sorba beszélte, Horváth Zsigmond szinte szeretett volna maga lenni, hogy csupa fájdalomban a multakért, mint maga monda: kedvére kisirhatná magát.

Fölugrott, a czigányok elé állt, s azt mondja az első hegedüsnek:

- Hallod-e, te, Ferkó, búsultál-e már valaha?

- Még nem próbáltam, nagyságos uram.

- No hát gondold, mintha az apádat kerékbe törnék.

- Nem ismertem szegényt, az isten nyugasztalja meg a föld alatt.

- No, már azt látom, hogy nem igen sajnálod, fizkó, - véli a nagyságos ur, - hanem az anyádat sajnálnád-e, ha rajt érnék, mikor ludat lop?

- Nem én, nagyságos uram. Ennyit nem sajnálnám, - mutatja a czigány a körme hegyét. - Alig hogy, futni tudtam, már a szomszéd tanyára kergetett.

- Ejnye, hogy a bűnöd verjen meg! - Hát már mivel szomorithatnálak meg? - Bizony még utóbb megharagitasz, és ugy elkergetlek a konvenczióból, hogy vissza nem rimánkodod magad.

- Majd csak gondomat viseli az uristen! - szabódik a czigány.

- De azt véled, rajkó, hogy ebben a szép vörös nadrágban eresztelek el? No, csak azt lesd!

- Búsulok már, nagyságos uram! de mindjárt ríva is fakadok! - mondja a czigány, nem vevén tréfára a dolgot.

- No hát most huzd el azt a szomorut, - parancsolja ő nagysága, ki maga is megvallotta, hogy ilyen keserves hangon nem szólt a régi nóta, - s az öreg valóban addig keseritteté magát, hogy az ember azt hinné, hogy a feleségének temetéséről ballag haza felé, holott ő most a multakat siratta.

Bizony, magam is azt mondom: furcsa látvány midőn olyan gazdag ember, mint Horváth Zsigmond ur ő nagysága, kinek több talléra van mint polyvája, friss egészségü, mint a makk, étvágya a lehető legjobb, a badacsonyi szüreten, annyi vendég között, s olyan zene mellett, mint a szent-györgyi konvencziós banda, saját pénzéért ríkattatja magát; de most már csakugyan nem csudálom ám, hogy Kisfaludy kitalálta, hogy a magyar ember sirva vigad, és vigadva is szokott sirni, - talán nem is kell mondanom, miért?

Szinte szerették volna békiteni az öreget, ha maga nem kereste volna a fájdalmat; s midőn már kedvére kizokogta magát, megölelt s megcsókolt mindenkit, hisz, azt mondja, mindannyian jó barátok, mindannyian atyafiak, azaz hogy magyarok vagyunk! S ekkor a testőrtisztet úgy átkarolta, hogy a csontja is ropogott.

- Nem búsulok! - mondja fölvidulva az öreg. - Látom, milyen emberek lépnek nyomainkba! - mondja a fiút át- meg átkarolva, s intve a czigányoknak, kik a milyen nagyot busultak a vörös nadrágért, mikor rájuk ijesztett a nagyságos ur; annál inkább megörültek, mikor a veszedelem elmult, s olyan vigat rántottak elő, hogy a nagyságos úr késő vénségére Róza kisasszony elé mert kiállni egy-két fordulóra.

A zene csalta-e a többit vissza, vagy már maguktól is jöttek, megtellett a nagy terem vendéggel s a tánczban széles kedvük támadt.

Mintha párja mellé állitották volna a karcsu testőrtisztet, midőn Szegedy Rózát a tánczba karolta, Horváth Zsigmond úr a két apát összeállitotta, s mintha mindkettővel egy jogon szeretné a két gyermeket, úgy örült, hogy nem győzte a nézést.

Később a tánczban odábbkeveredtek, hová az öregek nem követhették őket, s a két fiatal sziv most találkozhatott tanuk nélkül, mindenik tánczosnak saját párjára levén legtöbb gondja.

- Ma először és ma utoljára, Róza kisasszony. De bánom, hogy láttam!

- Hadnagy ur az első férfi, a ki mindjárt az igazat is megmondja.

- Most is azt mondom: bánom, hogy valaha megláttam. Nehéz dolog lesz az ilyen katonaembernek, hogy oly messziről gondoljon majd vissza.

- Tehát feledjen el.

- Még akkor sem tudnám megigérni, ha a kisasszonynak ezzel örömet csinálhatnék.

- Hadnagy ur, valóban nem okosodom ki. Először azt nem hittem, hogy a katona a romok szellemei után járjon, most ismét furcsának találom, hogy még a leányokra is ráér visszagondolni.

- Leányokra? - ismétli Kisfaludy Sándor. - Ez nagyon sok lenne, s hogy a kisasszonynak még valami szokatlant mondjak, - többnek ez életben nem lesz oka panaszkodni visszaemlékezéseim ellen.

- Tehát igy magam leszek.

- Szentül hihetné, ha nem tudnám, mit egykor még találkozásunk előtt mondott, hogy a mit én mondok, abból egy szót sem fog elhinni.

- Rossz ember! - pirongatja a leány. - Én kezemnek odanyujtásával kérem a bocsánatot.

- Róza kisasszony engedje meg, hogy e kézadásra visszaemlékezhessem. Hisz ezt ön nem a könyelmű katonának nyujtá!

- Ám legyen! Ön ezt megérdemlette.

- Ugy szabad még valamit kérnem?

- Tudom ön olyant kér, mi egy leánynak is szabad.

- Nem többre; hanem arra igen kérem, ha e kezet még egyszer odanyujtja valakinek, ki e kéznyujtásban magyarázatot keresne, - csak olyannak nyujtsa, ki arra, kitünőleg méltó.

- Szentül ugy lesz! - mondja a leány, visszavezettetve magát atyjához, ki finom eszű ember lévén, korán észrevette, hogy a zene mellett is fölhevül ugyan a fiatalság, de e pirban az indulat is lerajzolta magát.

A leánynak utolsó szava akként volt hangoztatva, hogy a hadnagy remélni mert, mintha a bizalmas igéretben személye iránti nagy figyelem mutatkozott volna s valóban óhajtotta, hogy egy szerencsés pillanat akadjon, melyben még egy szónak jusson alkalmas ideje.

Az öreg Horváth Zsigmond véghetlen boldog volt. Alig beszélt valakivel néhány szót, már megint ajándékozott neki egy hordó badacsonyi ürmöst, s a ki észrevette volna ez ábrándozó boldogságot, még a mentéjét is lekoldulhatta volna a nyakáról.

Kisfaludy Mihály uramnak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy annyi ember itt a bolondját járja, s ámbár neki is szembetünt, hogy Sándor fia Szegedy uram Rózája mellett igen szivesen áll, azt vélte, az ő fia, meg annak szép vörös dolmánya bizonyosan több leánynak is megtetszik még; azért inkább azon tünődött, miképpen lehetne legkönnyebben megszökni annyi ember közöl?

Ezen tünődést észrevette a gazda, s nehogy a vén ember fiát is elvigye, nagyon vigyázott rá, s különösen megkérte Szegedyt, hogy valamikép el ne szalasszák ám.

- Tudod mit, Zsiga? - kezdi Szegedy, - én gondoltam valamit.

- Csak a legjavából egyet.

- Ellopom Kisfaludy uramnak köpönyegét éjszakára, mikor észre sem veszi; köpönyeg nélkül pedig el nem megy, ezt a természetét már régen ismerem.

- Az lesz legjobb, - mondja Horváth. - Te ugy is a szomszédban hálsz. Éjszakának idején magadra kapod, aztán keresse Kisfaludy Mihály uram.

Ebben megegyeztek volna szépen, s ujra a mulatók közé vegyültek, hol a fiatalok éppen zálogosdit játsztak, mely játékból azonban Róza visszahuzódott egy alkalmas nézőhelyre. A megzaklatott leány el nem tudta magát szánni többé, hogy e társas játékban, ámbár játékból is, valakinek kezét nyujtsa; mintha félne, hogy ez ártatlan játékban közönyössé lenne a nagy fogadalom, melynek megtartására szavát eligérte.

Megint a szabadba kivánkozott a társaság, mely aztán kisebb körökre oszlott, s néhányan a hegynek azon oldalára kivánkoztak, hol a kápolnaromok vannak, s annak közelében az a hires diófa, mely Kisfaludyék szőlője mellett máig is épen van.

Aki Badacsonyban volt, emlékezhetik az egyes meredek lépcsőzetekre, melyeken a nők csak nagy óvatossággal járnak, s ekkor is a vezetőnek kezében ugyancsak tanácsos jól megkapaszkodni.

Midőn az előzök megindulának a meredek lépcsőzetek egyikén, és Róza látta, hogy a párok kezet fogva mennek, reszketett a gondolatnál, hogy a kézadásnak kisérlete megint ily közel van.

- Hadnagy ur, - véli Róza, - én elengedem e sétát.

- De mi akkor egyedül maradunk, - magyarázza Kisfaludy a helyzetet.

- Ez kinos állapot, - mondja a leány.

- Csak nyujtsa nekem kezét.

- Kezemet? - ismétlé a leány a hadnagyra nézve. - Minthogy önnek igéretet tettem, most már tréfából sem engedném át senkinek.

- Róza! - mondja Kisfaludy, - egy pillanatunk sem marad a késedelemre; bennünket itt nagyon sokan látnak, s én felelős leszek az ön nyugalmáért, azért nyujtsa kezét.

- Nem lehet! - szabódik a leány.

- Ugy én legérdemetlenebb lennék reá! mondja Kisfaludy, hozzátévén: - s igy én leszek az első, ki elutasittatom.

Ez vallomás volt, melyre a felelet is oly hirtelen jött, mint a kérdés, és a leány odanyujtván kezét, mondja:

- Látom, ki nem kerülhetjük egymást. Itt a kezem! Hanem hallgatni fog ön büntetésül, mig én azt meg nem engedem, hogy atyám is tudjon valamit e viszonyról. Menjünk!

A társaság már vissza akart jőni, azt gyanitva, hogy bajuk történt; de midőn a lépcsőknél fölemelkedének, megint folytaták az utat, s a két nyilatkozó a vallomás utáni első pillanatokban majd alig talált egy okos szóra, mely a beszédnek fonalát odább nyújtotta volna. Egyik sem hitte, hogy e nyilatkozat ily hirtelen jöhessen, mintha magában kellett volna megérlelődnie a dolognak, úgyszólván, megszenvedni a boldogságért, mit a szerelem adhat; és éppen ezért mindketten azon egy félelmet érezék, hogy e viszonyt igen hamar fájdalom éri.

A hosszú séta alatt volt idő arra, hogy a zaklatottság némileg elmuljék, de a leány mindenkép a titoktartásnál maradt, hogy atyját e nyilvánitásra mintegy elkészithesse, - s minthogy Kisfaludy szavát adá, csak egyet mert kérdezni.

- Saját atyámnak sem szólhatok?

- Ám annak mondja meg; de azon meghagyással, hogy a titokszegést meg nem bocsátandom.

Meglőn az egyezség, a bizalom lassankint előtérbe lépett, s a hegyeni hosszú járáskelés alatt kitárult a két sziv, s minél boldogabbak valának e két órában, annál több boldogtalanság következett rá a fájdalmas visszaemlékezésekben, mint azt alább meglátandjuk.

Sándor már reggel beszélt atyjának olyasmit, hogy ő rokonszenvet lát, s a dolgot nem hagyja abba; mi ellen az apának nem volt kifogása; hanem inté mégis a fiut:

- Sándor, Szegedy uram hatalmas ember! azért eszeden légy, s ugy nyulj az ág után, hogy megfogd; mert ha kisiklik kezeid közül: nem szeretném, hogy kinevessenek.

- Van eszem, édes apám, - mondja a fiu, - egyébiránt azt tartom, mi sem szakadtunk le az ágról.

- Jól van, jól, édes fiam, - okoskodik az apa. - Ha magad volnál, magam is azt mondanám, hogy ne csak azt nézd meg, a ki a kapunk előtt jár el, hanem válogass; de igy nyolczadrészre, fiam, kevés áppetitus kell, hamar vége lesz.

- Ne féltsen, apám; megállom a sarat, s ha lesz mondani való megmondom.

A fiu hazavezetvén Rózát a főhadiszállásra, midőn egyedül maradt, mindenütt apját kereste, hogy legalább annyival könnyebbüljön meg zaklatott lelke, hogy a szűk dolmány alatt könnyebben vegyen lélegzetet. Akármerre kereste az öreget, sehol sem találhatta; mert kocsisa után ment; éjszakára tudniillik haza akart szökni.

Minthogy estefelé Sándor apját kereste, de még neki is jól esett a zajosabb körből elhuzódni, az öreg Horváth Zsigmond unokáját, az ifju Józsefet kergeti mindenfelé, keresse meg a hadnagyot, Szegedyt pedig figyelmeztette, hogy el ne feledje a köpönyeget elvinni.

- Már szemmel tartom, s a mint besötétedik, magamra veszem, aztán viszem.

- Nagyon jó lesz! - hagyja helybe Horváth Zsigmond, szüntelen az ablakon kitekintve, honnét már látta jőni az unokát a hadnagygyal.

Az alkonyat megint összekergette a vendégeket, estére táncz előtt nagyszerü tűzijáték volt rendezve, s egy falusi asztalosból kerekedett lángész megtette az előkészületeket, még pedig a nagyságos urnak parancsából ugy, hogy az udvaron éppen a czigányok ülőhelye alatt süljön el néhány szüreti béka.

Minden ugy lőn; a vendégek az udvarra gyülekeztek, várván a hulló csillagokat; de mig az égen jártatták szemeiket, várván a háznak háta mögül a meglepetést, a czigányok közt borzasztó lárma kerekedik; a békák szörnyü ropogással sülnek el, s a hány a czigány, annyi felé fut; erre oly nevetséges zavar keletkezett, hogy Szegedy uram legalkalmasabbnak találta az időt a köpönyeglopásra.

A ruhafogasokról szélről lógott le a köpönyeg, mit Kisfaludy Mihály uram már maga is ugy intézett, hogy sok keresés nélkül elvihesse; Szegedy tehát hirtelen levevén, magára vette, és a zajgó vendégeken keresztül a szomszéd tanyára sietett.

A hadnagy mindenütt apját lesvén éppen az ajtóban állt, mikor Szegedy a köpönyegben kiosont; tehát nem akarván a kedvező pillanatot elszalasztani, ha csak egy-két szót mondana is neki, utána sietett, s a házon tul érvén el, a siető köpönyegnek gallérát megfogta.

- Csak egy szóra, édes apám.

- No! - mondja Szegedy, megismervén a hadnagyot, és nem akarván magát elárulni, békén hallgatta a hadnagyot.

- Édes apám, én a legboldogabb ember vagyok.

- No, no! - mondja Szegedy kurtán, mi helybenhagyás is volt, és miatta a beszédet is lehetett folytatni.

- Beszéltem Rózával, nyilatkoztam; a leány szeret!

- Szerbusz! - mondja Szegedy, majdnem kifordulva a köpönyegből; de a fiu ezt a csudálkozást apjának kellemes csudálkozásaképen fogadván, minthogy valaki közelgett, a szürke köpönyegest távozásra intve, mondja:

- Majd otthon többet! - Isten áldja kedves apámat! - Jó éjszakát.

Ezzel visszasietett, Szegedy uram pedig Kisfaludyék köpönyegében eleinte furcsán érezte magát; hanem utóbb elgondolva, hogy a hadnagy mindenkinek figyelmét magára vonta, még pedig nem csak vörös dolmányával, hanem élénk lelkével és szép szellemével, végre még jobban magára csavarta a köpönyeget, azt gondolván, hátha atyafiság lesz a dologból? tehát akkor még joga is van a Kisfaludy Mihály uram köpönyegébe takarózni; tehát azért is elviszi.

Még két napig tartott a mulatság.

Rövid volt a két nap a két szerelmesnek, annál hosszabb Kisfaludy Mihálynak, ki észrevevén, hogy köpönyegét elvitték, a világért sem gondolta volna azt, hogy az ő megbámult köpönyegébe szeressen valaki; mert itt annál különbeket kaphatott volna, a ki lopásra szánja el magát; hanem ismervén a házi urnak sajátságos vendégszeretetét, és azt is észrevevén, hogy ő nagysága valahányszor közelébe jő, mindannyiszor valamit nevet: nem akarta elrontani a tréfát; tehát megmaradt vendégnek.

Amily hosszú volt a vonal idejövet, olyan volt eltávozáskor.

Kisfaludy Mihály uramnak köpönyege utolsó estére megkerült; nem kérdezte a gazda, ki vitte el? ki hozta meg? Sándor pedig a boldogságnak tetőpontján ujra biztositá Rózát, hogy bevárja az órát, midőn az apa előtti nyilatkozatra engedelmét adja.

Szegedy uram, tudván mindent, szinte megszánta az elválókat, kik nem is gyaniták, hogy Szegedy uram a titkot köpönyegben lopta.

Ennyi köze volt Kisfaludy Sándornak sorsához az apai fehér köpönyegnek.