A kemény itélet.

Nagy vendégség lőn Szent-Györgyön, az unokát katonának eresztették, annak a bucsuzóját tárták meg.

Együtt voltak a badacsonyi vendégek, sőt, hogy az is itt legyen, kit legkevésbé vártak, megjött Kisfaludy Sándor is, elég szomorúan; mert a testőrségtől hatod magával egy gyalogezredhez tették át, s a busuló fiu, haza rohant kárpótlást keresni fájdalmáért a szerelemben, s igen jól gyanitá, hogy Rózáék Szent-Györgyön lesznek.

Mindenki csudálkozott a hirtelen változáson, Kisfaludy maga sem örvendett a változásnak, és olyanképen vett bucsut bécsi barátaitól, hogy a szolgálatba alig tér már vissza.

Alig lépett az ismerősök közé, elég korán meglátta Rózát, ki, a mint látszék, nem igyekezett őt meglátni, s ez elég volt első pillanatra, hogy a bánatos ifju még komorabb legyen.

Hiába igyekezett a leány uralkodni magán; szemei mégis csak fölkeresék az uj vendéget; de midőn szemeik találkoztak, s a köszöntést viszonozni kellett volna, az oly hideg volt, hogy a mélyen érző fiatal tiszt a mellőztetést könnyen észrevette.

- Lássunk tisztában! - mondja Kisfaludy önmagát biztatva, s a mint azt föltünés nélkül tehette, megközeliti Rózát, csakhogy a bizalom egy szikrányival sem lőn több, mint előbb.

- Siettem, és hála istennek, nem hiába! - mondja a hadnagy a legalkalmasabb perczek egyikében.

- Kár volt annyira sietni, - volt reá a hideg válasz.

- De midőn azt hittem, hogy Rózámat itt lelem.

- Hadnagy ur, ugy látszik, kényelmessé tette magát, és fölöttem rendelkezni akar.

- Ezt a hangot nem értem! - csudálkozik a másik.

- Ugy soha sem fogja jobban megérteni.

- Büntetni akar Róza?

- Senkit mást, csak önmagamat; én meg is érdemlem, és kiállom büntetésemet.

- Meddig tart e vezeklés, ha szabad kérdenem?

- Örökké! ... Rövidebb nem lehet egy meggondolatlan pillanatért.

- Legalább magyarázatot kérek.

- Hadnagy ur katona, jól tudja, hogy ott a szigornak nem adják okát: én is adós maradok a magyarázattal, örökre.

Ez oly határozott hang volt, hogy Kisfaludy nem maradhatott tovább a leány körül; hanem végbucsúul mondja:

- Tehát isten velünk!

Másnap Sümegre hajtatott Kisfaludy, s apjának még este elbeszélte, mily keserves csapás érte, s ő el nem tudja gondolni, mi lehetett az ok?

- Dölyfös lesz ő kigyelme! - mondja Kisfaludy Mihály uram, - talán grófot vár!

- Ne mondja ezt, kedves apám! Én őt most is szeretem, és nem kételkedem, hogy köztünk félreértés van, minek nyitjára nem tudok rátalálni.

- Beszéltél valakinek e viszonyról, Sándor? - találgatja az apa

- Senkinek, apámon kivül, - apámnak is ugy, hogy itt a szobában ketten valánk, mikor a szüret után haza jöttünk, mikor pedig Badacsonyban megmondám, hogy a leány is szeret.

- Hol mondtad nekem, édes fiam?

- Badacsonyban, édes apám, mikor az a nagy zavar volt a czigányok között, mikor alattuk elsültek a lőporos békák, - tudja, édes apám?

- De már abból egy szót sem tudok, édes fiam! Most hallom először, hogy ilyen bolond dolog is történt, miattam, persze, könnyen történhetett; mert éppen akkor este kerestem a kocsist a hegy lábánál a vendégfogadónál; tehát se látója, se hallója nem voltam az egész komédiának.

- Jaj, kedves apám, bizony isten maga még jobban fölforditja velem a világot. Hisz éppen mikor a czigányok leginkább eszüket vesztették, az ajtó mellett álltam, s édes apám köpönyegébe burkolózva sietett ki! Még azt gondoltam, hogy el akar jőni bucsuzás nélkül, azért siettem utána, és a sötétben megkapaszkodtam édes apámnak a köpönyege gallérjában, és nagy örömmel mondám el, hogy a lány szeret.

- Nekem mondtad, édes Sándor fiam? - kérdi az apa, szinte megszánva a fiut.

- Persze, hogy édes apámnak, édes apám pedig csak ugy kurtán felelt vissza a köpönyeg közől.

- A köpönyeg közől?

- Igen, apám; nem emlékezik, hogy milyen erősen tartám gallérjánál fogva?

- Tyhű! - kiált föl Kisfaludy Mihály uram, - elégtünk falustól, édes fiam. Most értem csak még a dolgot.

- Na, csak hogy érti, kedves atyám.

- Én értem most már kedves fiam - hanem, hogy te érted-e? azt magam is kétlem. Megmagyarázom, fiam, - mondja az öreg, - aznap el akartam én szökni, kerestem is a köpönyegemet, de nem találtam; mert a mint észrevettem, Horváth Zsigmond ur ellopta előlem; most értem hát, hogy az én köpönyegemnek beszéltél; hanem helyettem más hallgatta: érted-e, te, boldogtalan gyermek?

- Most már értem, kedves apám. Tehát a mit én akkor mondék, Róza is megtudta; ugy nem csudálkozom azon, hogy megvet; s itt magyarázatnak alkalma nem akad.

- Tehát mitévők leszünk, Sándor fiam?

- Összekészülök, édes apám, és követem tanult mesterségemet, elmegyek embert ölni a háboruba! - Egyszersmind azt is hozzágondolta, hogy: ott majd csak akad valaki, ki viszont szivességből engemet is megöl.

Az apa magára hagyá a fiut, vén fejjel azt gondolván, hogy ez tán könnyebb baj mégis, mint mikor valakinek ágyugolyóval lövik meg a lábát, - az aztán nem nő ujra; leány pedig elég marad Somogyban, Zalában, egész Magyarországban, vagy az egész világban, a katona ott mindenütt megfordul, majd megkerül a zsáknak maga foltja; tehát csöndes jó éjszakát kivánt.

Sándor fájdalmának csak egy vigasztalása volt, hogy a katona könnyen megszabadul a fájdalomtól, ha a háborúban nem röstel az ágyúkkal szemközt menni; de ez a sors nem lévén rámérve, a fájdalomnak ez orvosságát nem lelte meg; hanem, hogy még jobban fájjon a seb, franczia fogságba esvén, országról-országra hurczolták, igy lett belőle országra szóló fájdalom, - ebből termettek: