Himfy szerelmei.

Egy országot bántanék meg, ha föl merném tenni, hogy van olyan olvasó, ki Himfy szerelmeit nem ismerné, s éppen azt hiszem, hogy e fájdalomnak szülő oka mindenkit érdekel.

A mult századbeli franczia hadjáratnak foglya lőn Kisfaludy, kit most már Francziaországban kell fölkeresnünk, kit a fájdalom oly messzire követett; s minden édes köteléktől el lőn vágva, nem maradt egyéb társa, mint a fájdalom, mely a magára maradt emberben ellenállás nélkül pusztitott.

Meg kelle szabadulnia a panasznak, - s mint a kagylónak fájdalmából terem az igazgyöngy, olyan igaz gyöngyei irodalmunknak Himfy szerelmei.

Átlapoztam az oly sokszor olvasott könyvet, s mint e panasznak magyarázója, keresem a vonatkozásokat, melyek e viszonynak emlékezései voltak, s a hetvenegyedik dalban megtalálom, honnét kelt csirája ennyi mély panasznak, s a mit az első dalban kinosan megvall, annak keletkeztét végre is kimondja:

1-ső dal:

Az életnek tengerében
   Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
   A jobb ember könnyen vész.

Az ész ezer bajt okozó:
   Ezt lehet kikerülni,
A szív, minthogy ragadozó
   Könnyű benn elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele,
   S elragadt az engemet:
   A szív szerzi vesztemet.

71. dal:

Édes, kinos emlékezet,
   Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
   Te rabságom kezdete.
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
   S mi legyen a szerelem;
Ámor nyila miként sebző,
   S mi az édes gyötrelem.
Nem ugy mentem, a mint jöttem,
Nagy különbség volt közöttem,
   Aki valék az előtt;
   S a ki lettem, látván őt.

Hányszor szólamlék meg benne a fájdalom, mely évekig gyötré, hazájától, panaszának tárgyától annyi távolságra, s még akkor sem a viszontlátásnak édes gondolata; hanem reménytelen szerelemnek gyötrelme élődött lelkén.

Mennyi vergődés, mennyi nyugtalanság! az az önmagávali tünődés, mely nem vigasztal; hanem gyötör, s annyi panasznak a magányon kivül semmi tanuja, - valóban élő kárhozat. Valóban bámulandó, hogy lelkét meg nem ölé e fájdalom, hisz maga mondja a IX-ik ének két dalában:

Nincs nyugtom, nincs békességem,
   Lelket alig vehetek,
S pedig az én ellenségem,
   Kit imádok szeretek,
Feldulá már mindenemet,
Mind szívemet, mind eszemet,
   Békét nekem még sem hagy;
   Végső vesztem után vágy.

Az élettel tusakodom,
   S élni mégis szeretek:
Fájdalmimmal nyájaskodom,
   És sírok, ha nevetek.
Ily zűrzavar az életem,
S ezt csak neked köszönhetem,
   Édes pokla szivemnek
   Kinos menyje lelkemnek.

Keserves kinjaiban jött egy vigasztalása, egy csapat osztrák fogoly, fél rongyban, gyógyulatlan sebbel; s a fogoly magyar megtakaritott filléreit kezdé osztogatni, egyszersmind megvigyázta, melyik a legrongyosabb s ime, egy mezitlábos ifjuban megismeri szent-györgyi Horváth Zsigmondnak unokáját, Józsefet, kit a szenvedés már majdnem végképp kimeritett.

A szenvedő fiut karjaiba kapá Kisfaludy, s a következő nap legalább annyi enyhet adott a másiknak is, hogy volt ember, kinek anyai nyelvén elpanaszolhatá fájdalmait.

Igen természetes, hogy a fiu bizalmas jó barát lőn, kinek Kisfaludy most már tartózkodás nélkül mondá el mindazt, mi viszonyukra vonatkozott.

- Tehát apád köpönyege hozott e zavarba?

- Nem is kételkedem benne.

- Annyit mondhatok, hogy az én öregem tudója lesz e dolognak, s ha az isten haza vezérel, az igazi nyomot ki fogom kutatni.

Ez volt az első reményszikra; de mindössze is csak szikra, melyhez száz meg száz mérföldnyire vannak, mi már azért is kinos; mert egy ember sorsához országok sorsa volt kötve, s első szükség a hazaszabadulás lenne.

Végre ez is megjött, a két fogoly haza bocsáttaték, s a mint mehettek, ugy siettek hazafelé; de minél közelebb jövének, Kisfaludyt annál inkább zaklatá a bizonytalanság, Rózáról idáig mit sem tudott, s ha nem is akarta hinni, hogy a leány megtagadja végkép, hol fog a csomó megoldatni? ezért mondja tehát a hazának szent határához érve:

Végtére hát elértelek,
   Édes hazám tégedet?
Végtére megnyerhettelek?
   Itt csókolom földedet.
Oh, Húnnia, sinylettelek,
   Kedves honom, tégedet!
Te, kit mindig sziveltelek,
   Nyisd meg anyaöledet.
Hogy elmentem poklom valál:
Jobb élet-e avagy halál,
   A mire most érkezem?
   Oh, hazám, ezt kérdezem.

A legelső magyar ház, melybe lépett a két hazatérő, Horváthék háza volt, hol vendégsereg várta az egyiket, de bár Kisfaludyt senki sem várta, annál inkább örvendeztek, s midőn Szegedy Róza meglátta Kisfaludyt, megdöbbent, a szenvedőt látva:

Láttam ismét! a régi ő,
   Szép ő most is, sőt szebb még,
Megérlelvén őt az idő,
   Gőgösebb is tán, mint rég!
Miként nőttek szépségei,
   Nőni fognak szerelmim,
Százszor többek kellemei,
   Többek lesznek gyötrelmim!
Alig ismert meg engemet,
S észre vévén inségemet,
   Összecsapta kezeit,
   S lesütötte szemeit.

Hajh! kemény ő, s érzéktelen,
   Most is dulja életem;
Kinaimban telhetetlen,
   De őt mégis szeretem.
Egész létem vele teli,
   S mig a vérem meg nem hűl,
Őt szereti s őt tiszteli
   Szívem, s elmém egyedül.
Csak a vége életemnek
Lesz határa szerelmemnek,
   S ha siromon tul nincs vég,
   Szeretem őt ott is még.

A találkozásnak értelmezéséül irám ki e verseket, itt sem remélt még, kivált pedig akkor nem, midőn tapasztalta, hogy ismerősei mégis megtudták a viszonyt, s mint hasonló esetekben szokás, mindig akad egy-két fáradhatlan nyelv, mely a férfi becsületén táplálkozott, mint arról meg is emlékezett később.

Sem nyugalma, sem szándéka nem volt a haragos hölgyet az első találkozásnál magyarázatra kérni; ha már ennyit türt, még rászánta a többit is, meghagyván egykori fogoly barátjának, hogy kutasson az öreg körül.

Sümegre ment az atyai házhoz, ott fejezé be a Kesergő szerelmet, melynek végére mindjárt elvezetem önöket.