Csakhogy megértették egymást.

Horváth Zsigmond ur jobban szerette mind a leányt mind a fiut, semhogy e kényes dologban kutatódzni akart volna; de midőn unokája megjött, és Kisfaludynak elmenetele után a vendégek is eltávoztak, kivévén Szegedyéket, - az unoka elbeszélte az öregnek mindazt, mit a viszonyból tudott.

Az öreg nagyot bámult, észrevévén, hogy ebben a lében végtére ő is volt a kanál; rászánta magát rögtön, hogy a csomót haladéktalanul megoldja.

Négyen ültek a kis teremben, éppen a szükséges személyzet az utolsó jelenethez, hogy igazság szolgáltassék mindkét részre és ha lehet, az egész vigan végződjék el.

- Jó kedvem van! ... Kezdi az öreg ur, - szeretnék akkora lármát ütni, hogy a Balatonmellékig meghallják, azaz meg is fogják hallani, olyan szüretet csapok Badacsonyban, hogy hét országra szól, mit szólsz hozzá Szegedy barátom?

- Elmegyek, aztán ott leszek én is, mint máskor, - felel rá Szegedy.

- Hát az én kis hugom mit mond? - kérdi az öreg nagyságos ur.

- Engem meg elvisz édes apám, akár akarok, akár nem; aztán én is ott leszek.

- Már látom, egyiknek sincs valami nagy kedve; hej, pedig volt idő, hogy ti mulattatok legjobban, - hozakodik elő az öreg házigazda, - hogy vittük el Kisfaludy Mihály uramat akaratja ellen.

- Aztán nem mert bosszankodni, - teszi hozzá Szegedy, - meg mikor észrevettük, hogy haza akart szökni: elvittem a köpenyegét.

Csak azt akarta az öreg, hogy idáig érjenek. Róza nem gyanítván, mi következik, csendesen hallgatta a dolgot; Horváth József pedig nem akarván az alkalmat elszalasztani, közbe szólt:

- Kedves urambátyám, magára vette az öreg Kisfaludy köpenyegét?

- Magamra vettem, öcsém.

- Jaj, ha akkor találkozott volna az öreg Kisfaludyval!

- Elég ha a fiával találkoztam. Kedves Józsi öcsém, máig is bánom, hogy édes apjának nézett. - Ezen szóra Róza is figyelmes lőn, ezt ő nem tudta, s mintha valaminek lehetőségét gondolná, kérdi:

- Megszólitotta édes apámat?

- Saját apjának nézett, - mondja Szegedy, - hanem a többit már egyszer úgyis hallottad, kedves leányom, azt tehát elengedjük.

- Nem engedjük el! - kiált az öreg házigazda, azt is tudni akarjuk.

- Csak annyit, kedves apám - akarja tudni a leány, - a mit akkor mondott Kisfaludy, kinek volt mondva?

- Bizonyosan nem nekem, édes leányom, hanem saját édes apjának!

- Tehát én voltam igaztalan! - mondja a leány, apjának nyakába borulva, mialatt Horváth Zsigmond sugott valamit unokájának, s az eltávozott.

- Most már én is szólhatok, - mondja az öreg, a leánynak keze után nyulva, Kisfaludy még a külföldön közlé a dolognak homályosabb részét unokámmal, s én kifejlődve látván e dolgot, kérdem kedves hugom, Kisfaludy megszegte-e szavát?

- Nem; Kisfaludy tán e szerént most sem tudja, kinek szólt akkor.

- De hát nekem lett volna szabad tudnom a dolgot, te rossz leány? - kérdi az apa.

- Egy ideig nem, édes apám, s nekem ezt Kisfaludy megigérte.

- No, már most mi következik ebből? - kérdi az apa megszomorodva, látván, hogy gyermekének sorsa és egy becsületes embernek szerencséje, ilyen tévedésnek lőn áldozata.

- Majd én megmondom holnap ilyenkor, mi következik! - igéri Horváth Zsigmond, s minthogy ebédre csöngettek, félbeszakadt a tárgy.

Horváth József öreg apjának meghagyásából négy legjobb lovat inditott utnak, egy kis kurta levélben kérvén Kisfaludy Mihály uramat és Sándort, hogy másnap korán induljanak Szent-Györgyre; rendkivül fontos ügyben kéreti őket az öreg, nem is kételkedik, hogy ezen kérését teljesiteni fogják.

- Rugja meg a bagoly a dolgát! - dörmög Kisfaludy Mihály uram, - mit csináljak én most Szent-Györgyön?

- Azt már nem mondhatom meg, kedves atyám, felel Sándor, - hanem ha annyira sürgetős, mennünk kell, hogy harag ne legyen belőle.

- Persze, hogy el kell mennünk, azért korán felpillantsunk.

Reggel jókor már kocsin ültek, s a négy ló sietős dologhoz méltó ügetésben kurtitá meg az utat Szent-György felé, jobbról ülvén Kisfaludy Mihály uram vásott köpönyegében; hanem annál fehérebb volt Sándornak köpönyege a baloldali ülésben.

- Édes apám, - mondja Sándor némi tréfával az avult köpönyegre, - már én is azt mondom, hogy vehetne egy uj köpönyeget a mostani helyett; mert ugyan régen volt már fehér.

- De édes fiam, - a te köpönyegeden van ennek a fehérsége, - ezen gazdálkodtam én ki a tiedet is.

Eddig volt a tréfa, mely a kedélyességben fulánk nélkül maradt, és az uton többé nem került elő e tárgy, hanem azon tünődtek, hogy mit akar Horváth Zsigmond ur ő nagysága.

Fölösleges volna elmondanom, hogy Horváth Zsigmond miképen egyesitette össze a szétszakadt dolgot; azt hiszem a félreértés kimagyarázása után ez nem volt nehéz munka.

- Ime, apámnak vásott köpönyege minő szerepet vitt! - mondja Sándor Rózát karján tartva.

- Aztán mégis te biztatsz, hogy vegyek helyette mást, - jegyzi meg az öreg.

- Nem, azt nem engedjük meg! - mondja Róza. Minket ez szomoritott meg; - tehát legyen tanuja boldogságunknak is.

Uraim, egy köpönyegből elég egy történet; magamat ajánlom.