|
Csakhogy megértették egymást.
Horváth Zsigmond ur jobban
szerette mind a leányt mind a fiut, semhogy e kényes dologban kutatódzni akart
volna; de midőn unokája megjött, és Kisfaludynak elmenetele után a
vendégek is eltávoztak, kivévén Szegedyéket, - az unoka elbeszélte az öregnek
mindazt, mit a viszonyból tudott.
Az öreg nagyot bámult,
észrevévén, hogy ebben a lében végtére ő is volt a kanál; rászánta magát
rögtön, hogy a csomót haladéktalanul megoldja.
Négyen ültek a kis
teremben, éppen a szükséges személyzet az utolsó jelenethez, hogy igazság
szolgáltassék mindkét részre és ha lehet, az egész vigan végződjék el.
- Jó kedvem van! ... Kezdi
az öreg ur, - szeretnék akkora lármát ütni, hogy a Balatonmellékig meghallják,
azaz meg is fogják hallani, olyan szüretet csapok Badacsonyban, hogy hét
országra szól, mit szólsz hozzá Szegedy barátom?
- Elmegyek, aztán ott
leszek én is, mint máskor, - felel rá Szegedy.
- Hát az én kis hugom mit
mond? - kérdi az öreg nagyságos ur.
- Engem meg elvisz édes
apám, akár akarok, akár nem; aztán én is ott leszek.
- Már látom, egyiknek sincs
valami nagy kedve; hej, pedig volt idő, hogy ti mulattatok legjobban, -
hozakodik elő az öreg házigazda, - hogy vittük el Kisfaludy Mihály uramat
akaratja ellen.
- Aztán nem mert
bosszankodni, - teszi hozzá Szegedy, - meg mikor észrevettük, hogy haza akart
szökni: elvittem a köpenyegét.
Csak azt akarta az öreg,
hogy idáig érjenek. Róza nem gyanítván, mi következik, csendesen hallgatta a
dolgot; Horváth József pedig nem akarván az alkalmat elszalasztani, közbe
szólt:
- Kedves urambátyám, magára
vette az öreg Kisfaludy köpenyegét?
- Magamra vettem, öcsém.
- Jaj, ha akkor találkozott
volna az öreg Kisfaludyval!
- Elég ha a fiával találkoztam. Kedves Józsi öcsém, máig is bánom, hogy édes
apjának nézett. - Ezen szóra Róza is figyelmes lőn, ezt ő nem tudta,
s mintha valaminek lehetőségét gondolná, kérdi:
- Megszólitotta édes apámat?
- Saját apjának nézett, - mondja Szegedy, - hanem a többit már egyszer úgyis
hallottad, kedves leányom, azt tehát elengedjük.
- Nem engedjük el! - kiált az öreg házigazda, azt is tudni akarjuk.
- Csak annyit, kedves apám - akarja tudni a leány, - a mit akkor mondott
Kisfaludy, kinek volt mondva?
- Bizonyosan nem nekem, édes leányom, hanem saját édes apjának!
- Tehát én voltam igaztalan! - mondja a leány, apjának nyakába
borulva, mialatt Horváth Zsigmond sugott valamit unokájának, s az eltávozott.
- Most már én is szólhatok, - mondja az öreg, a leánynak keze után nyulva,
Kisfaludy még a külföldön közlé a dolognak homályosabb részét unokámmal, s én
kifejlődve látván e dolgot, kérdem kedves hugom, Kisfaludy megszegte-e
szavát?
- Nem; Kisfaludy tán e szerént most sem tudja, kinek szólt akkor.
- De hát nekem lett volna szabad tudnom a dolgot, te rossz leány? - kérdi az
apa.
- Egy ideig nem, édes apám, s nekem ezt Kisfaludy megigérte.
- No, már most mi következik ebből? - kérdi az apa megszomorodva,
látván, hogy gyermekének sorsa és egy becsületes embernek szerencséje, ilyen
tévedésnek lőn áldozata.
- Majd én megmondom holnap ilyenkor, mi következik! - igéri Horváth
Zsigmond, s minthogy ebédre csöngettek, félbeszakadt a tárgy.
Horváth József öreg apjának meghagyásából négy legjobb lovat inditott utnak,
egy kis kurta levélben kérvén Kisfaludy Mihály uramat és Sándort, hogy másnap
korán induljanak Szent-Györgyre; rendkivül fontos ügyben kéreti őket az
öreg, nem is kételkedik, hogy ezen kérését teljesiteni fogják.
- Rugja meg a bagoly a dolgát! - dörmög Kisfaludy Mihály uram, - mit
csináljak én most Szent-Györgyön?
- Azt már nem mondhatom meg, kedves atyám, felel Sándor, - hanem ha annyira
sürgetős, mennünk kell, hogy harag ne legyen belőle.
- Persze, hogy el kell mennünk, azért korán felpillantsunk.
Reggel jókor már kocsin ültek, s a négy ló sietős dologhoz méltó
ügetésben kurtitá meg az utat Szent-György felé, jobbról ülvén Kisfaludy Mihály
uram vásott köpönyegében; hanem annál fehérebb volt Sándornak köpönyege a
baloldali ülésben.
- Édes apám, - mondja Sándor némi tréfával az avult köpönyegre, - már én is
azt mondom, hogy vehetne egy uj köpönyeget a mostani helyett; mert ugyan régen
volt már fehér.
- De édes fiam, - a te köpönyegeden van ennek a fehérsége, - ezen
gazdálkodtam én ki a tiedet is.
Eddig volt a tréfa, mely a kedélyességben fulánk nélkül maradt, és az uton
többé nem került elő e tárgy, hanem azon tünődtek, hogy mit akar
Horváth Zsigmond ur ő nagysága.
Fölösleges volna elmondanom, hogy Horváth Zsigmond miképen egyesitette össze
a szétszakadt dolgot; azt hiszem a félreértés kimagyarázása után ez nem volt
nehéz munka.
- Ime, apámnak vásott köpönyege minő szerepet vitt! - mondja Sándor
Rózát karján tartva.
- Aztán mégis te biztatsz, hogy vegyek helyette mást, - jegyzi meg az öreg.
- Nem, azt nem engedjük meg! - mondja Róza. Minket ez szomoritott meg; -
tehát legyen tanuja boldogságunknak is.
Uraim, egy köpönyegből elég egy történet; magamat ajánlom.
|