|
EGY FALU, KÉT BAKTER.
I.
Mélyen a Bakonyban voltunk,
előttünk néhány pápai sárgarépás kocsi mendegélt; én pedig friss szénából
rakott ülésemben fészket verve kényelmesen néztem a csillagokat, mig két
sárgánk a nappali forróság után könnyebben lépegetett a jákói uton. - Kocsisom
a hegyoldalon leugrott üléséből, menet közben belé durrantva az erdő
mélyébe, mely jó nagy hangot adván azon egyszerü mulatságot juttatá
kocsisomnak, mi hasonló embereknél szinte megér annyit, a mennyi csak neki
érhet meg valamit, hogy az ostora nagyot szól.
Én egykedvüen folytatám a
csillagvizsgálást, és közben egy pompás meteor lángja fakadt el a holdvilágos
égen, mire kocsisom is elbámultan mondá:
- Most egy ember halt meg!
- Honnan tudja kend azt? -
kérdem a bámulót.
- Csak ugy mondja a
példaszó, - felele ő, - ha egy csillag leesik, egy embernek vége.
- Aztán hiszi azt kend,
János? - mondám én beszédbe eredőleg.
- Csak ugy mondják... -
viszonzá a kérdezett, azon kitérő válaszszal, minővel a magyar ember,
hogy ugy mondjam, kertelni szokott, midőn azt sem akarja mondani, hogy
hiszi, de meg azt sem, hogy nem hiszi.
- Mondják, mondják, - a
pletykát is mondják, aztán kend ezt mindannyit elhiszi? - folytatám tovább.
- Hiszem, a kit elhiszek,
uram; de ezt már az öregapámtól is hallottam.
- Hallotta kend? hallásnak
az jó volt, a kelmed öregapja is csak hallotta, de azt nem tudta, hogy az a
fényes, nem is csillag, hanem valóságos tüzláng!
- Már hol volna uram a tüz
ott a levegőben?
- Hol-e? hát azt nem látta
kend, hogy az ember szeme, a melyikkel sirni szokott, néha szikrát is ad.
- Az már igaz! - de azt már
én is tudom.
- No ha tudja kend, hát azt
meg még könnyebben elhiheti kelmed, hogy ahol az égben a nagy mennydörgős
mennykő megterem, ott az a kis szikra is kikerül, mely esténkint a meleg
éjszakákon olyan czifrán gyúl meg!
- Jól van uram; de mikor a
magam szemével láttam, hogy a csillagok közül pottyant le.
- Felülről esik, az
igaz, de nem a csillagok közül; mert ha a csillagok közül esik, hát vette-e
kelmed észre, hogy a gönczölszekerének vagy a rúdjából, vagy a kerekéből
pottyant volna le csak egy is!
- Azt nem láttam, uram!
- Hát a kaszásból
hiányzik-e?
- ...'Szen ahol van, ni, megvan valamennyi! - mondá erre maga.
- A sánta Kata is ott biczeg a kaszás után! - mutatám neki.
- Látom uram, látom!
- Aztán ott van a futó, a kis gönczöl, - a pásztorok gyertyája, a kigyó
farka - a hajnali csillag... ott van a többi, a mit mindenki ösmer a falun, -
melyiknek hiányzik egy bogara is! és ha már minden embernek van egy csillaga,
és minden csillagnak egy embere, ennyi idő óta a gönczöl is lepottyant
volna mán!...
Erre nagyot hallgatott az én Jánosom... utóbb fütyörészni kezdett; mi
kétségtelen jele volt annak, hogy félig meddig érti, a mit mondtam, - de hinni
nem akarja!
Ez aztán a jól megrögzött, és talán ki sem irtható vak előitélet.
Mig a hegytetőre értünk, az én Jánosom szüntelenül csillagot vadászott:
vajon a gönczölből nem hiányzik-e egy? - De hogy hiába volt a sok
szertenézés, szótalanul ballagott felfelé a hegynek.
- No, János, lát-e már hézagot a csillagok között?
- Nem látok, uram; pedig úgy ösmerem én már az esteli eget, mintha ott fenn
laktam volna, mert három esztendeig minden éjjel csak azt nézegettem.
- Aztán nem unta el a sok nézést!
- Nem én uram, fizetésért tettem!
- Talán csak nem kalendáriomcsinálóhoz szegődött?
- Dehogy szegődtem én, - otthon voltam - bakter!
- Akkor kereste ezt a két szép sárga lovat!
- Akkor is, meg nem is, a mint veszi az ember, - a fizetésemből
tulajdonképen nem is telett volna, mert a mit a tisztségemből kaptam,
felment mindennapra. A falu maga is szegény volt, a bakter jövedelmét pedig a
faluéhoz mérték.
- Mi volt a szegődség?
- A milyen kevés volt, könnyen az
eszemben tarthatom, volt pedig:
Készpénzben:
tizenöt forint sájn!
Gabonában: négy mérő kenyérnek való.
Két szekér szalma.
Egy pár fejelés és egyszeri talpalás.
Három esztendőre egy szür. -
Ha pedig valakit lopáson
csiphetnék, abból kapnék egy forintra két garast; de ha közben jól megvertek
volna, az is mind az enyém. Ez volt az egész.
- Ebből édes Jánosom a két
sárgának a füle sem látszik ki, bár csak maga élhetett meg, ha csakugyan
ebből kellett élni.
- Nappal napszámba is eljártam,
dologközben nótákat gondoltam, s a ki megharagitott, a nótába raktam, s a
legközelebb eső bucsun jó pénzért hát el is énekeltem. Apám, az isten
nyugosztalja meg a más világon, mester volt, tizennégy esztendős koromban
már az orgonát is tudtam billegetni; de a mint apám kiveszett közölünk, sokan
voltunk testvérek, szerteszéjjel mentünk, - a mi kis czókmókom maradt, a nyakam
között elfért, azzal kezdtem a világ dolgához... jöttem mentem, mig a falunkba
vetődtem, ott bakterrá szegődtem... a ki meghalt, ki is énekeltem,
menyegzőn pedig vendéghivó voltam, - őszre kelve szüret után
kályhákat is rakok, - karácsonytájban sertésölő is voltam; igy aztán a sok
mindenféléből lassan eléldegéltem!
Ezeket az én Jánosom oly jó
kedvvel elbeszélte, hogy szinte jól esett neki a történteket ujra mondva
visszagondolni arra, a mi egykor rossz is volt, de jó is!
- A sokából a mint hallom, kelmed
eléldegélt, de honnét volt ki a két sárga csikó? Mert ha az a mindenféle sok
segitett is itt-ott, egyszerre csak nem napszámolt, nem énekelt, kályhát sem
rakhatott; hanem mindent szépen egymás után; - s igy apránként bizony bizony ha
haszon is, csak cseppenkint jött az?
- Jól mondja az úr! - szóla közbe
János a szekérre felültében.
- Talán bizony ott is aratott
János gazda, ahol nem is vetett? - mondám féltréfálva.
- Azt nem cselekedtem, hanem az a
jó úr isten gondomat viselte.
- Na, ... biz én is azt mondom,
hogy az isten jó; - de a milyen szűk konvenczióról beszélt János gazda,
azt hiszem, hogy szűken markol abból az isteni gondviselés.
- Abból azt t'om én is, hogy
keservesen keresgéltem volna; de már hiszi az úr vagy nem hiszi, - bakterságból
került ki a két ló meg a gazdaságom.
- Elhiszem, - elhiszem, de, ha
tudnám előbb, miképp s minő módon.
- Elmondhatom uram... mire a
koplalóig érünk, készen leszek vele, ha nem restelli meghallgatni ezt a paraszt
históriát!
|