II.

Kiváncsian vártam, mire János ujra megszólamlik, - tűzszerszámát kotorászta ki a szűrujjból, és a kurta száru pipát a kalap karimájából előmarkolva a szájába dugta, s egész egykedvüséggel csóválgatván a szikrát kapott taplót, ülésében még egyet igazodott, s igy fogott a mondókájához.

- Mondtam uram előbb, hogy édesapám mester volt, - áldás, béke szálljon rá a más világon, nem volt olyan mester tiz, husz vármegyében.

- Miért? - kérdem a megszakadt szónál, mert szinte látszott, hogy megvárta, hogy az okát megkérdezzem tőle!

- Miért-e? azt kérdi az úr? ... Megmondom majd azt is! ... Ha az úr úgy ösmerte volna, a mint én ösmertem, ... az igaz, hogy én is ösmerhettem legjobban, mert én fia voltam, - de ösmerték azt sokan, - ösmerte azt boldog boldogtalan, - és ha a mi tájunkra vetődik az úr még egyszer, csak kérdezze a tibai mestert, - majd meghallja szegény apám hirét, - mert olyan énekes nem volt, mint volt édes apám! Olyan hangja volt annak, uram, hogy ha az csak úgy félig neki eresztette, szólhatott akkor az orgonának valamennyi sipja, meg ott lehetett tizenkét falunak örege apraja, s a mint tőlük telhetett, énekelhettek is; - de az én apámnak a hangja úgy kihallott, mintha a többi közül kilógatta volna a lábát. De ez még hagyján, mert a plébánosunk mindig csititotta édes apámat, mert maga a pap gyönge egy ember volt, ... hogy ha ő miséz, nem állja ki azt a szörnyüséges hangot, ... azért mondtam, hogy már akkor is milyen zajt tett, ha a hangot csak úgy félig eresztette. Hanem szombat és vasárnap délután hallotta volna az úr, mikor édes apám maga litániázott, - aztán néha édes apámnak ha jó kedve volt, akkor ereszd neki! a mint kifért a torkán, tiszta időben a harmadik faluban is úgy meghallott a sok könyörögj érettünk! - hogy azt is mondták sokszor, ha az isten édes apámat meg nem hallja, - kajdászhat aztán a többi! ... Az egész környéken mikor a reggeli könyörgés ideje volt, már az apró gyermek is leste az édes apám hangját, mert a kalendáriomcsináló mesterség mind hazugság ahhoz, a mint kitalálták az emberek módját, hogy a mint édes apám hangja jobban, vagy lassabban hallott, úgy tudták előre, esős leszen-e az idő? ködös-e vagy napos? ... Mióta meghalt, még vetni sem tudnak úgy a népek, mert ha napköltekor szépen mutatja is magát az idő, fölöstökömkor néha esik, csak ugy szakad, - de ha szegény apám élne, volna mihez hozzá tartani, ... de mit használ, ha meghalt!

Kérdem aztán közbe szólva:

- Hagyott-e valamit?

- Hagyott-e? hagyott ám, ... engem heted magammal, ... egyebet semmit! hogy utóbb azt sem tudtuk isten igazában, mi maradtunk-e édes anyánknak, vagy talán az maradt most miránk? mert a szegény egy jó idő óta élő betegség volt!

- Mi lett a többiből?

- Kit az atyafiak, kit meg a jó emberek széjjelhordták, mert tudták, hogy jó ember volt apánk, anyánk, azt gondolták, belőlünk is majd csak válik olyan; igy aztán - uram - akadt ápolónk is, és széjjelhordtak bennünket, mint a jó fajta malaczot.

- Hát maga hova került?

- Már hogy én hova kerültem, azt kérdi az ur? - voltaképpen én nem is kerültem sehova, mert a faluban maradtam édes anyámmal együtt, - minthogy én voltam a legidősebb gyerek, én viseltem anyámnak a gondját. Kettőnkre nem kellett sok kenyér, napról-napra eltartottam szegényt, - mert az uj tanitó mellé lógósnak szegődtem. - Engem is már megszokott a falu, mert a mit szegény apám vastagon énekelt, én a mellé a vékonyát adtam. Mondom tehát, hogy az apám után a másiknál lógósnak maradtam, és a falu apraját a, b, cz-ére fogtam. Igy nőttem fel tizennyolcz éves koromig, télen oskolában, nyáron a gyepen, vagy az aratásban. Egyszer az én szegény anyám elment az édes apám után, - magam pedig megmaradtam a bubánat kosztján.

- Hisz egymaga könnyebben élhetett azután? - vágtam belé a szóba.

- Azt hiszi az úr, ugy-e - hiszem uram, ha a jó embernek is el nem vásnék az emlékezete, - de lássa az ur, a pap hányszor emlegeti a jó istent, azért mégis elfeledünk reája gondolni! de ez hagyján, hanem egy nap hányszor káromolják? ... Aztán meddig tartson édes apámnak az emlékezete? ... Itt-ott most már csak az emlegeti, kit az oskolában, a mint érdemelte, jól kiporoltatott. A mostani mester benyalta már magát, az özvegy, s az árvák pedig kikoptak a jóból! alig várták biróuramék, hogy anyámat is elénekelhessék, most már azt sem kérdik tőlünk, mint a talált gyermektől: öcsém! ki fia vagy?...

- Biz igy van ez mindenütt a földön! - vigasztalám Jánost.

- Magam is azt véltem, ... összeszedtem minden örökségem: végig néztem a faluban, két ut ment ki rajta, azt gondoltam, még itt talán válogathatok is... eredj János, menj ki arra jobbra! ... ki is mentem, éppen Mihálynap előtt egy héttel, ... könnyen mentem, nem volt valami nagy terhem, ... apám anyám azt hittem, hogy jó helyen vannak már, - imádkoztam értök... a faluvégén kinéztem a világ felé, itt is falu, ott is falu, valahol csak terem egy kis kenyér, elgondoltam, valamikép csak eszem én abból; keresek egy gazdát, ... ezt csak könnyebben találok, mintha úrnak akarnék beállni!

- Okosan van! - biztatám a beszélgető kocsist.

- Nem volt mást mit tenni, ... fel is az ut, alá is, neki mentem a legjártabb utnak. Elmentem már majdnem egy napjáró földet, - elfáradtam, leültem az ut mellékén, s a mint láttam erre is csak gömbölyünek látszott az ég boltja, körülnéztem s azt gondoltam, meg kéne már állni; mert utóbb még neki megyek az ég oldalának, s könnyen eltévednék, ahol nem jártam. - Alig ültem le a földre, egy mészáros ballagott az országuton felém egy nagy szelindekkel. - A mint a gazda mellettem ballag, - a mint illik, szépen köszöntöttem.

- Fogadj isten! - felelt a mészáros. - és csak ugy félvállról mondá még, ... kifáradtál öcsém, gyalog postán jöttél!

- A mint látja kelmed, lovat legeltetek, - mondám, az árokparton hevertetve fáradt lábaimat...

- Mit eszik az a két paripa? - kérdé hetvenkedve.

- Egy tálból él a gazdájával! - mondám az árokból.

- Ma éjjelre hol kötöd be őket?...

- Itt az első faluban, ha még odaérnék!

- Csapd agyon öcsém mind a kettőt, ha odáig nem tudnak elvinni.

- Könnyen jár a kelmed nyelve, talán nyugodott ma, de tudom én, a mennyit ment ez az én két lábam ma reggeltől fogva, ha a kelmed nyelve még annyit járna, isten ugyse csizma kéne neki!

- Szép öcsém, a mint én látom, helyre egy legény vagy, látom, hogy a kerepelőd nem a füled mellett nőtt ki a fejedből, ... nem jönnél el mészáros inasnak? Mert a mint én látom, régen volt az, mikor elvesztetted a száz forintos bankót!

- Legyek én mészáros? ... azt mondja kigyelmed, ... de azt mondja meg előbb, hogy a font hust kigyelmednél egy fontnak mérik-e?

- Mérjük a kinek mérjük, néha még többet is, kivált mikor a gyóntató papnak mérjük, egy kis ráadást adunk a mennyországért is!

- Hátha mészáros uramnak a lelke üdvösségét is azon a fonton mérnék, a melyiken maga azt a sovány tehén husát; - nyomna-e majd annyit, hogy szent Péter ur egy fontban elvenné?

- Mi közöd van hozzá?

- A kigyelmedéhez nincsen, de az enyémért majd engemet sütnének.

- No hát, maradj csak parasztnak.

- Az maradok uram! - mondám a távozó mészárosnak, a kinek a kedve nagyon alább hagyott, a mint én azt a képéről láttam; - mert a kutyájára, a mely a beszélgetés alatt a lábánál elaludt, minthogy az első szóra meg nem mozdult, olyant vágott egyet, hogy a szegény kutya ijedtében majdnem odanyult a gazdája füléhez!

Előre eresztém a mészárost, magam pedig vagy kétszáz lépést utóbb ballagtam utána. A megnáspángolt kutya kullogott az országúton, de mindig olyan messze a mészárostól, hogy az a hátán lógó kötéllel hozzá ne érhessen. Hátra-hátra nézett az eb, szinte láttam, hogy kedve volna az ütleget valakin jó kivásárolni, - de készen álltam én is a botommal, mely a vállamon hevert és a végén a batyum lógászott, gondoltam magamban, ha nem bánod, tőlem is kaphatsz akkorát, minőt a gazdád mért!

Közel volt a falu is, ahol éjszakára maradni akartam, - a mint a hegyoldalról kinéztem a helyét, nagy soványság látszott ki belőle. Se torony, se kémény, de csak egy cseréppel fedett ház sem vált ki a többi közül. Aztán tudja isten, mégis oly szivesen mentem belé, mintha csak elejbém harangoztak volna!...

Mintha ma volna a napja, ugy tudom még most is, hogy a lábaim szinte jobban emelkedtek, akár mintha haza mentek volna.

A falu kicsiny földön megfért, vagy nyolczvan ház volt benne. - A falu alatt egy malom álldogált, - talán egész nyaratszaka esőnél több vizet nem látott, - azontul pedig a kertek szélén egy jókora rét volt... A milyen száraz volt a malomnak a torka, a réten is meglátszott messziről, hogy a molnár gazdával együtt szép keveset iszik. Szent Mihály nap táján böjti kosztot adott a legelő, mert nem láttam rajt többet egy darab két esztendős tinónál, melyet az egyik kert végénél egy lány a pórázon legeltetett.

Mondom a soványság rítt ki az egész faluból, és mégis oly barátságosnak láttam azt a néhány görbedt tetejü házat, mintha csak nekem jó estét kivángattak volna.

A nagy gondolkozásban el is felejtettem volna a mészárost, hanem egyszerre az ujjaival a kutyájának egy nagyot csettentett. Megállott a kutya - s a merre a gazda szemét látta, a kutya is oda nézett, egyenesen le a rétre, ahol a leány a tinót legeltette. "Fogd meg"-gel biztatta a kutyát, mely ugy is azt leste már, hogy a boszuját tölthesse, - keresztül az árkon előbb a kertek alá került, aztán rohant még a tinó felé.

Nem tudom, hogy a mészáros kötekedésből tette-e ezt, vagy hogy talán ingyent akart fogni; mert az eb nem a falu, hanem visszafelé terelt; hanem a megijedt állat a pórázzal együtt elkapta a leányt, mielőtt a kutyát odáig várta volna, - és futott a mint tudott a maga erejétől, meg a mint a lány engedte, - ki az országutra, egyenesen felém; - a mészáros pedig a falu utjából kitérő országúton mindezt egy fűzfa mellől nézte. - Adott a kutya dolgot a szegény párának, hanem futott is, pedig a lány is erősen tartotta a pórázt.

Nem sokáig néztem én a tréfát, hanem futottam az üldözötteknek a pártjukat fogni, s mire a kutya már mellettük volna, ott álltam már én is szemközt vele.

Nagyot sikoltott e leány a kutyától ijedtében, minthogy éppen már feléjük ugrott; hanem aztán jó időben egyet közbe vágtam, persze a kutyára, a mely aztán haza gyalázkodott, és a mint később láttam, gazdástul együtt a földeken keresztül mellékutnak tartott.

Most tehát ott álltunk, én is, a leány is, meg a harmadik is, - a szegény pára alig birta a szuszt, - a lány pedig... a mint mondám az is ott állt, meg én is.

- Hisz már kétszer mondja János gazda, hogy mind a ketten ott álltak - szólék közbe kocsisomnak, ki már melegében volt beszédének.

- No... persze hogy ott álltunk én is meg a lány is... aztán... - mondá ismét elszakadva János.

- Aztán... ott állt kelmetek, és kend talán jó estét kivánt a lánynak.

- Kivánást kivántam volna uram, ha akkorsággal szólni tudtam volna.

- Talán csak a futásban megszakadt a kelmed beszélője!

- Dehogy szakadt, de mit mondhattam volna vele, mikor még az eszemben sem gondoltam ki, mit kéne beszélni!

- Tán megijedt kend János?

- Nem ijedtem én meg, ha megijedtem volna, csak nem megyek szemközt egy mészáros kutyának.

- Hát mi baj érte akkor?

- Baj ám, - mikor a maga nyelvével sem tud szólni az ember.

- És a lány mit szólt?

- Nekem? kérdi az úr.

- Igen!

- Nekem egy szót se szólt.

- Néma volt az János?

- Nem az volt az, megtisztelem az urat, hanem...

- Mit, hanem?

- Hanem... olyan szépet még festve sem láttam.

- Azért akadt el a kelmed szava, lelkem János gazdám!

- ... No... hát... bizony... nem tudom én, uram!

- Meddig álltak még igy se szólva, se beszélve?

- Azt sem t'om én uram; hanem aztán jutott az eszembe, hogy a kutya volt itt mindennek az oka, tehát hogy szó nélkül ne maradjunk, ... azt gondoltam, a mint meg is tettem, ... előljáró beszédképen... összeszidtam a mészáros kutyáját!