III.

Mindazokért, kik az ugynevezett népet az emeletből nézik, van egy mondani valóm is, a mi voltaképpen nem is idevaló.

Alakjaim nem a selymes világból valók, hősömet a leányért nem ugrattatom a Dunába, vagy nem állithatunk elő egy bérkocsist, ki a bonyolódás kedveért a legnehezebb pillanatban előugrik és a kisasszonyt a legközelebb paphoz esketőre vigye.

Ismétlem, alakjaim nem abból a világból valók, hol esküsznek hirre, névre, becsületre, szentre, boldogságra, de ugyanazok annak idejében olcsóbbért is megesküsznek - mig a falusi legény bevárja békén a sorsot, mely előkerget egy olyan valamit, a mit a borzas fejü kritikus bonyolódásnak mond, a melyen az én emberem, szinte mint a városi hős, meg is házasodik.

A milyen a vászon, olyan foltja kerül; - faluban a véletlenség gyepen, réten, kertek alatt, utczaajtón, vagy a korcsmaszeren bonyolódik, városon a szőnyegek és spanyolfalak mellett.

Minden ember olyan kalappal köszön, milyen magának van.

Most hát menjünk odább.

* * *

Jánosom egy nagyot hallgatott, - leesett ugyan a malomkő a szivéről, de merte is volna mondani, meg nem is.

- No csak odább János gazda - biztatám a szóba szakadt embert - halljuk a többit is, mi történt azután?

- Hát aztán... kezdé rá ujra... ahogy szó jött a nyelvemre, elbeszéltem neki, hogyan láttam meg, én is miképpen futottam ide, mekkorát ütöttem a kutyára! Mind ugy elmondtam, mintha olyannak beszéltem volna, a ki látója sem volt ennek a dolognak, - aztán az is szép rendén elmondta a maga dolgát, pedig jobban láttam én, mint maga a leány! Aztán ebből is kifogytunk, ... megint elhallgattunk.

- Jámbor legény volt kelmed, János, hogy egy szép leánynyal beszélni sem tudott.

- Könnyen beszél az ur énvelem, mikor a hátam megett ül; hanem én szemközt voltam akkor a leánynyal, pedig azon volt ám mit megnézni. Nem hiába mondják - uram - hogy a szem is árthat; akárhányszor rám nézett a leány, még a vesém is érezte, azt hittem volna, hogy látja is azt, a mit beszélni akarok, pedig olyan nagyon szerettem volna egy pár takaros szót szólni.

- Csak a vén asszonyok szeme az ártalmas! - kötekedém vele.

- Ne higye azt az úr; amit én a szemeimmel megnézhetek, nem árt az nekem. Hány vén asszonynyal néztem én már farkasszemet, ... de ennek a leánynak nem tudtam a szeme közé nézni! ... Szerettem volna neki egyet-mást mondani, de a gégém megint megtorkollott.

Egyszerre csak hallok egy kiáltást:

- Gyere haza, Örzse!

Erre ijedten fordult vissza a lány.

- Neked szóltak, hugom!

- Nekem ám, hogy menjek immár haza.

- Haragos anyád van, a mint a hangjából kiveszem a mérgét.

- Bár az anyám volna... Néném az, a ki szólt.

- Hát az apád él-e...? - kérdem őtet ujra.

- Az sem él már, nincs nekem már senkim itt e földön.

Ezt olyan keservesen mondta, hogy a szivem is megesett, - persze hogy szerettem volna neki azt mondani, hogy ugy is szegődségért járok, talán fogadna meg a gondját viselni.

Odább indultunk mind a ketten; ő a tinót vezette, én meg a botomról lemaradt batyumért néztem ide s tova; de olyan volt már az én szemem fénye, előbb ráakadt a tinó, mint én, csakhogy attól is megijedt, és ha magam is a pórázra nem kapaszkodom, ujra tovább nyargal.

- Kié lehet ez a csomó? - kérdé a kislány.

- Apai, anyai jussom ez énnekem, - mondám fél kezemmel a holmiért nyulva.

- Aztán kend is egyedül van? - mondá neki pirosodva, hogy szinte bennem is megszorult a lélek.

- Én is csak a magam mindene vagyok, sem apám, sem anyám, a többi meg most nekem olyan, mint egy sereg senki.

- Mind, az egész világ? - mondá rá a lány.

- Az egész világból ahány falut én láttam, édes hugom, fele sem a nagy világnak, de abban nekem való ember ritka telnék másnak, mint mostoha apának; ha csak ezután nem akadok a jobb emberekre.

- Hát hol akarja keresni azokat? - kérdezé a leány.

- Akár itt a falutokban, édes hugom, nekem se jobbra, se balra nincs sürgős utam, maradok ott, ahol jó tanyára lelek.

- Kicsiny ez a mi falunk nagyon, - szóla közbe a lány.

- Ha te megférsz benne hugom, - csak jut talán akkora hely, ahova a szüröm leteritem, majd azon hogy férek meg? az az én gondom lesz.

- Talán kelmed szegődségért fárad?

- Csak egy azért, mert a kinek magának nincs, a más lovát hajtja!

- Ne vétsek szómmal, ha megkérdem kelmed, igazán csak... egyes egyedül van?

- Vagy mi talán csaknem magam vagyok.

- Felesége van kelmednek, - kiáltott a szómba.

- Az nincsen!

- Talán özvegy?

- Nem volt, a ki miatt özvegységre kerülhettem volna.

- De ha nincsen kelmed maga? a mint mondja.

- Azért mondom, mert talán még nem hagyott el.

- Kicsoda...?

- Az a jó uristen!

- ... Ugy! - mondá a lány... neki pirosodva s nagyot elgondolva, mig a kertajtóhoz értünk, ahol már a nénémasszony vagy hat asszony közt adott dolgot a nyelvének, s adta-vette azt a gaz mészárost.

Jó estét kivántam a sok nénémasszonynak, a mit szépen vissza is köszöntek, aztán elmondtak édesnek, kedvesnek, jóravalónak, jó kereszténynek, hogy ezt a kis leányt magára nem hagytam; pedig talán még e falunak a táján sem jártam, a mint hogy az szentül ugy is volt. Elmondatták velem, ki vagyok, mi vagyok. Apám, öregapám, keresztapám, ángyom, sógorom, a ki csak valaha üngöm vagy gallérom volt, elmondatták velem, csak alig győztem felelni a nénémasszonyoknak. Utoljára a szegény leányt vallatták, egyik már ölve látta, a másik az ijedtségtől kommendálta össze a laput, fehér liliomgyökeret, ánizsmagot, - a harmadik ijedtében a nyavalyával törette már, ... és a ki mit gondolt, ha szóhoz juthatott, rendre elmondta. Volt a sok isten csuda, ha én nem jöttem volna, ... ezt álmodtam, igy elmondtam, igy megmondtam, ezt nem hitte senki... és a sok mende-monda után Örzséék nénémasszonya kurta vacsorára, egy ital uj borra, és éjjeli szállásra bekvártélyozott.

Még a kert alatt hagytuk a sok csodálkozót, mi pedig az öreg anyóval és Örzsével helyre kötöttük a megszalasztott tinót.

Az egész faluban a korcsmának és az öreg néni házának volt egyedüli kéménye, és a mint hevenyében körülnéztem, a ház, meg a gazdaság is a mint látszott, a faluban akármelyiknek is bátyja lehetett volna. Benn a szobában is meglátszott a jómód, - és most jutott először életemben az eszembe, hogy beh kevés kell ahhoz, hogy az ember - szegény ember legyen!

Nem is az irigykedés szaga ütötte fel az orrom, hanem isten ugy segéljen, nem a kárért mondom, de nagyon szerettem volna, ha azt a lányt félig eldőlt házban láttam volna.

Egyemmásom az ajtó sarkára akasztám... ugy lógott a vászontarisznyában az a kevés enyém, hogy szinte a másé elől az ágy alá kéredzett.

Ha több nincs - gondoltam - ez is jó! ha ez nincsen? - azután volna még keserves a semmi, - és a tenyerembe néztem, akkor láttam, van két erős markom, ezekkel a lesz-t is megfoghatom.

Közben-közben bejött az én Örzsém, keresett azt, a mit meg nem talált, azt mondá, hogy nem tudja hová lett? ... én meg bizonykodtam, hogy de én sem tudom.

Ez volt, a mit mondtunk.

Kész lett a vacsora. Örzse a szomszédba szaladt, hogy magam ne legyek a vendég, a birót hitta el vacsorára, meg két esküdtet! ... Jókor szaladt értők, nem igen várták a harmadszori hivást, - mire a tál bejött, már azok az asztal mellett ültek. Minthogy a helybeliek szokottabbak voltak, a megkinálásra nem is igen vártak, hanem aztán Örzse hugom, meg a néni, de még a többi is mind csak engem unszolt... ezt a lábát, - ezt a zuzáját, ... no még nyuljon hozzá! ... a világért ki nem fogytak a sok biztatásból.

Nem mondhatnám, hogy a jó szándék későn talált volna, mert az utban nem vásott a fogam, - de a mi sok, nem egynek, de két embernek sem jó; azért aztán a mint kivettem a részem, toltam én is odább a nagy teli tálat.

Biró uraimék jobbára látatlanban hagyták a tálakat, hanem a boros korsókba nojsz fenékig néztek, ... dejsz látott is ám, a ki látott egy emberért kettőt!

Benézett a hold is az ablakon, s minket az asztalnál ért; talán hallotta is, mikor biró bátyám az asztalt verte, s ugyanakkor mindig azt bizonyitgatta, hogy az az igaz, a mit ő mond. A többi magától is elhitte, mert csak annyi csepp józan eszük sem maradt, ahány cseppet egy-egy vászonkorsónak a fenekében hagytak. Én pedig jártattam az eszemet, hogy maradok-e, vagy hogy tovább megyek holnap!

E közben elcsendesült a vendégség, mindenki hitte, a mit biró uram mondott; maga pedig ugy odáig volt, hogy egy szó sem fért ki a száján, a mit nekünk hinnünk kellett volna. Egy jókora óra ketyegett a falon, és éppen mikor elhallgattunk, dugta ki valami állatforma az órából a fejét, és tizenegyet mondott.

- Hallja, biró uram! - mond az egyik vendég... tizenegyet ütött, menjen kiáltani? biró uram, ma került rá a sor; ha nem tudtunk baktert fogadni, hát orditsunk most sorban!

- Ne...em ki...áltok éd...es ö...csém az... öreg apádnak... sem! nem hal...lod, esik ott... kinn az eső?

- Holdvilágos van, biró uram! - mondja közben most az öreg néni.

- Nem látom én, ... ked...ves nén...émasszony; pedig az én szemeimnek ókula... sem kell még!

- Én sem látom a holdvilágot... kedves biró uram, mondá a másik vendég, hanem azért elhiszem ám, hogy az eső most javában szakad!

- Esik vagy nem esik, mondja a negyedik, az kiáltson, a kin a sor rajt van, tegnap én is tudtam kiáltani, pedig majdnem fülig áztam, most meg menjen biró uram, ne féljen, nem ér a viz tovább a csizmatorkánál.

Vagymi gondolt is a biró egyet, de a lábak nem is mozdultak rá; azért tehát kinálkoztam, hogy majd elkiáltok én biró uram helyett.

- Jól van öcsém, te még legényember volnál... kiméld az öreget ilyen nagy locspocsban... eredj hát, csak mondd el majd, a mit tudsz - mondá biró uram, - mire én az asztal mellől elkövetkeztem, és a nénémasszonynak megköszöntem a jó akaratját.

Már az udvaron voltam, a lány is utánam jött, a botomat hozta ki az ebek miatt és az utczaajtó rekeszét nyitotta meg. A mint kimentem, röviden kigondoltam a nótámat és hevenyében énekeltem:

Hallod-e te háznak ura,
Idegen jött a falura,
Másért kiált, de azt mondja,
Tűzre legyen kendnek gondja.

Jó az isten, ott nincs hiba,
De nagy kár a nyitott pipa,
S ha kend vele a kárt teszi,
Az uristen is csak nézi;

Azért van a kend veleje
Hogy a kárt meglássa vele,
A kend keze, higye kend el.
A mivel az isten áld, ver;
S a ki istent kér mindennap,
És a mit kér, tán meg is kap.

És aki azt meg is eszi;
Mind azt kelmed maga teszi,
Mert az isten keze-lába,
Ott van a kend szorgalmába:
Azért vigyázzon kend, mondom,
A többire lesz majd gondom!

Bekiabáltam a kis falut, mindenütt kialudt már a mécs, csak a kutyák ugatták meg rajtam a vidéki szagot. Visszamenet az ablak alatt megálltam, vendég uraimék valamivel elevenebben voltak, azért az ujkomponált nótát nekik is elénekeltem.

A kis lány az ajtószár mellől hallgatódzott, a mit én már énekszó közt is láttam, s aztán, hogy az ajtóra kerültem, szinte láttam, hogy mondanivalóval várt engem az ajtón.

- Hogy is hivják kelmedet? hisz még a nevét sem tudom... ne haragudjék, ha még csak most kérdem - szólita meg a leány.

- Mester Jánosnak hivnak ugyan falunkban, hanem az apámat igaz nevén Garas Andrásnak nevezték!

- No hát... én csak azt mondom, hogy János... a mint az előljárók odabenn beszélik, magát meg akarják fogadni falu bakterjának, hogyha megalkudhatnak.

- Száraz kenyérre is beszegődöm, hugom, - csak a faluban maradhassak.

- Azt mondják, hogy a falunak van egy kis üres háza, azelőtt mester lakott benne, de kiszökött a faluból, most ott üresen áll, csak kályha kéne belé.

- Azt majd tudnék rakni!

- Nénémasszony pedig egy lóczát csináltat az ablak alá, hogy azon hallgathassa majd az óraütést; mert a faluban csak neki van órája.

- No már beszegődtem hugom...

- Hát a többi szegődséget nem is hallgatja meg.

- A padotokért szegődöm én, hugom; azért csak be a biróhoz, hogy még jókor szaván fogjam, talán van még annyi esze, hogy nem feledi el, hogy helyette ma én voltam a bakter.

Be is mentem, és nagy kurtán meg is lett az alku, s a mint illik, ittunk is rá egyet.

Ezen napságtól fogva három álló esztendeig voltam bakter, nem a hasznáért, hanem azért a lányért uram, kiért annyi hosszu éjszakán feküdtem a kemény deszka párnán!

Ekkor néztem ám meg pénzért a csillagos eget.