IV.
Három esztendő
tejen-vajon élődő embernek kurta kis mulatság, azt sem veszi észre,
hizik, avagy soványkodik belé? De a ki a megvirradott napot kapa mellett leste,
és a naplementét a sok dolog miatt jól észre sem veszi, azonkivül pedig a ki,
mint én, éjszakára kelve, minden órát megles, és hogy meghallotta, bizonyságul
még meg is kiáltja; és a ki egész éjen át minden órában jó éjszakát kiván a
csendes nyugovónak, de maga csak fél fülével alszik, mert a másikat óráról
órára mindig ébren hagyja: az - édes, jó uram - bátran elmondhatja, hogy a mi
három esztendeig történt vele, mind megtörtént, s nem álmában látta.
Értem én hideget, meleget,
- értem olyan időt, hogy a házőrző eb a tornáczra sem ment ki
ugatni; pedig én meg az ablak alatt a padon csikorogtam, nem is azért a
maroknyi bérért, a mit biró uram boros észszel akkor éjjel kikomponált, hanem
készpénz volt az nekem, hogy mig a nénémasszony mécslángjában tartott,
láthattam a leányt az ablakon által.
Mikor pedig nénémasszonyon
kifogott az álom, és a rokka mellett szundikáltában már a kóczba verte a fejét,
néztük akkor egymást, s a mit szóval nem mondhattunk el egymásnak, igy is
megértettük!
Nehéz mesterség az uram,
mikor nem veheti az ember hasznát a maga nyelvének a más füle miatt! - Beh
sokszor elgondoltam, milyen jó volna, ha az a házsártos nénémasszony, mikor már
a szemeit behunyja, azt a nagy hortyogást tenné a fülével, talán akkor a miatt
majd bátran beszélhetnénk.
Mikor én akkorákat
hortyognék, mint az a vén asszony, nekem akkor bátran a fülem is rághatnák,
mégsem ébrednék rá; - de ez? ha csak egyszer is megállt a kerék a rokkán,
mindjárt szóhoz kapott, aztán pedig mintha egyet megetetett volna, ujra tovább
ment a hortyogásban.
Hetek számra térdeltem a
padon, az öreg háttal az ablaknak, a leány pedig szemközt volt énnekem,
csakhogy aztán a beszédnek is előbb a nénémasszony füle mellett kellett
volna az utat megjárni. Hát mikor fagyott is az idő? nem egyszer óraszámra
a leheletemmel melengettem fel az ablakot, ha csak egy garas nagyságnyit is, hogy
valamikép mégis beláthassak! Ilyenkor aztán néha csak akkor láttam a leányt,
mikor a néni aludtában oldalra bólintott.
Igy tartott ez egész álló
három esztendeig.
Két esztendeig könnyen
tűrtem az ablakon nézést, de aztán már nehéz volt ám szó nélkül megállni;
azért neki gondoltam magamat, hogy a mint szóra kaphatom a leányt, megmondom
neki, ha kellek? hát kellek! s ha nem kellek? hát odább is van falu!
Pedig dehogy mentem volna
én odább, mintha csak a dolmányomhoz varrták volna a falut, ugy beléje szoktam.
A nénémasszony alighanem
szelét vette, hogy én nem hiában őrzöm az ő padját. - Igaz ugyan,
hogy egy hasábfa sem veszett ki két esztendeig az udvarból, mert a házat
minduntalan kerülgettem; de a néni azt gondolta, hogy a mint jól tettem, meg
kell annak lenni; - pedig tudhatta volna, hogy azelőtt, a mint ő maga
beszélte, fele jövedelmét a lopók dézsmálták el.
Jó darab idő óta, ha
beszédbe álltam volna ő kelmével, csak ugy kurta szóval mondott mindent,
hogy a huga közeléből könnyü szerrel odább állithasson.
Tudtam én, mit akar? mert
nem is hinné az ur, hogy ez a mi nyájunk, ha módosabb másnál, kivált a
szegénynek ugy elejbe teszi a szót, hogy ha még a küszöbön belül nincs, nem is
megy be aztán; legfőkép ha olyan magam szőrü legény a módosabbnak a lánya
után vetné el a szemét.
Utóbb aztán jól kinéztem,
hogy a nénémasszonynak nem tetszem én csak egy mákszemnyit is; nem is busultam
én sokat a nénémasszonynak drága személyeért, hanem szent igaz, hogy az Örzse
dolgáig neki volt csak egyedül a köze.
Eddig sem voltam torkig az
ő kegyelmében, hanem a mennyit voltam is, bezzeg kimaradtam; mert a mint
egy estve gyertyagyujtás után az ablak alá ültem, az ablakot félig nyitva
leltem. No, gondolám, nincs itthon a macska, a mi nagy ritkán szokott
megtörténni, - de ilyenkor a félig nyitott ablakon elmondtuk egymásnak, a mi
szánkon egy hamar csak kifért.
- Van itt valaki? - sugtam
be az ablakon.
- Van, van! - hallék egy
hangot, mely ugyan nem volt sugva, de nem is kiáltották.
- Hol van a sárkány? -
mondám aztán - talán eddig tüzes lapáton jár.
- Jár ám a te lelked! -
kiáltja idább egy hang és a mint láttam éppen a vén néni ki a benyilóból
sompolygott elő az én beszédemre, s bizonyosan az ablakot is az hagyta
nyitva; mert a mint jobban láttam, az ajtó is nyitva volt, és a kályhavállán
készen várt egy födőben a parázs a szobát füstölni.
No aztán behuztam az
ablakot, és azon hiszemben, hogy talán nem ismert meg, elkotródtam az
ablakaljából. Vagy egy óra mulva visszaólálkodtam... a sötétben az ablak irányában
a padra ereszkedem, csakhogy aztán az egész föld szineig nem találtam padot.
Körülnézek, de a padnak csak a forgácsát találom. Tudtam, hogy a nem haragjában
szedte fel a fáját, hanem azért beszóltam az ablakon.
- Nénémasszony? ... Nem
szól senki, pedig ott láttam a benyilóajtónál... azért még egyszer beszólok...
nem hallja? nénémasszony!
- Hallom, hallom! - kiáltja nagy
mérgesen.
- Na hát ha hallja, hát hová lett
innét az ablak alól a pad?
- Most ég a kályhában... nekem
nem ülöd az én házam végét, hogy az ablakot - lesd, azért ha jót akarsz, nem
jösz az ablak alá lányok után kandikálni.
Ezzel aztán vége volt a szónak,
és egy kötény formát kötött az ablakra, hogy be ne lásson senki.
- Jó éjszakát! - gondoltam
magamban, és két esztendő óta először tettem a hibát, egész éjjel nem
láttam az utczát, befeküdtem én is a kunyhómba.
Tulajdonképen busulni akartam, de
busulás közben meglepett az álom.
Harmadnap alatt még a dadogó
gyermek is azt beszélte, hogy még éjjel is kikerülöm azt a házat, melynek végén
két esztendeig hallottam az órát. Igaz is volt, mert ezután már csak
gondolatformán találgattam, hányat ütött az óra? Nem mertem tájára is menni a
háznak, és ha már kiáltanom kellett, még a hangot is ugy meglapitva adtam, hogy
a néni még a neszemet se hallja.
Igy tartott ez megint jó ideig, s
azon közben más is észrevette, hogy még a hangom is messze jár Örzséék házától.
El is kezdődött nénémasszony házánál az a régi jó rend, hogy
szedték-vették egyet-mását, kit a keritésen, kit a kapun keresztül. És az ilyen
két lábu féreg ugy megszaporodott még a háznál is, hogy a bekötött zsáknak is
gyakran hija maradt. Mig a vén boszorkány a hugát én tőlem őrizte,
addig a zsirnak, husnak napról-napra lába kerekedett.
Váltig mondta egy is, - hogy ne
üldözzön el engem a háztól, - a mennyit szeretem én a leányt, nem annyi kár,
mint a mi a háznál veszendőbe megyen. De ilyenkor "koldus kutya"
volt az én titulusom!
Hadd legyek én koldus,
vigasztaltam magam, s hogy a leánynak én miattam bánatja ne legyen, a mint csak
lehetett, kerültem a házat. Sokáig nem láttam a leányt, - szinte a lábam is
jobban fordult volna a házuk felé, hanem ha a nénjére gondoltam, mintha
hátulról valaki a szürömet huzta volna hátra.
Jobb is, hogy nem mentem, mert a
vén asszony már olyan hirt is költött, hogy az ő tyukhordó kányájának
tudnám a fészkét. De már nem lesz maradásom a faluban, azt véltem magamban,
azért mig szép szerével, becsülettel lehet, akármint volna nagy maradhatnékom,
másfelé is nézek, és ha fordul a szerencsém nem sokára talán nem jönnék hiába.
A sokféle gond közt biró uram
leányát is kétszer kihirdették; - egy csizmadia vetődött a tájra, a sok
koma, sógor, biró uram leányát a nyakába varrta. Én voltam a vendéghivó, és a
falu elejét lakodalom estéjére összekolompoltam. Előszedtem a java gunyámat,
sarkantyus csizmában jártam össze a várt vendégeket.
Örzsééknél legelőször
kezdtem meg a hivást. Benn kaptam a szobában az egész háznépet, igy az én
haragosomnak nem akadt jó módja magát kidörmögni. Elmondtam a versem, melyben
szépen azt is megmondottam, hogy a falu népét utoljára hivom lakodalmas házhoz,
mert az isten talán ettől a falutól továbbra mérte ki életemnek utját.
Talán meglágyult a szive a vén
duzzogónak, mert egy korsót vett le a szegről, hogy a pinczében megtöltse,
és egy szijon lógó kulcscsomóval lassan kicsoszogott, és utána a cselédség is
egymásután pusztult. - Örzse a benyilóból egy szép hosszu pántlikát hozott ki,
s mint nálunk szokás, a vendéghivó botjára kötötte.
- Örzse! - mondám a leánynak -
visszajőjek-e még!
- Nem is mondtam én azt, hogy
menjen el kend tőlünk!
- Elmegyek, mert utjában vagyok a
nénédnek!
- Hisz azért nem kell a harmadik
faluba kerülni!
- De ha a falu nyomoruság fészke,
mikor szerzek annyit, hogy a magaméból egyem? Nénéd pedig, mig ily koldusképen
leszek, az udvarra sem ereszt.
- Ne busuljon, János - ha már
másként nem lesz, és a néném annyit zsörtölődik... tudom én, hogy mennyim
lehet itt a nagy szekrényben.
Betoppant az öreg asszony, szinte
körülnézett, nem veszett-e ki a nagy ládája? Szinte meg is bosszankodtam, azért
nem is igen válogattam a szót!
- Ne féljen kigyelmed - hogy ugy
megjártatja a szemét minden kis sarokba, jól tudom, hogy nem az enyém áll ott.
- Már pedig haragszik valaki,
vagy nem haragszik, - körülnézhetek én a magam házánál, - az enyémet néztem, ki
tudja, minek árthat a szem!
- No csak nézegesse nénémasszony,
aztán ha valamije mától holnapig elveszik, keresse majd nálam.
Ezzel aztán ott hagytam a tele
czifra korsót, én mentem a dolgomra; - de a vén asszonynak nyelve nyomot
hagyott az én jó kedvemen. Nem az voltam én ezután, a ki voltam előbb,
szinte megéreztem, hogy attól a háztól napról-napra mindig odább megyek.
Kicsináltam magamban, hogy talán jobb volna, hahogy odább mennék, - de a milyen
szépen kigondoltam, ugy nem mentem én el.
A nap már a hegyek közé tévedt,
szólt a hegedüs is, a mint négy czigány markában nem akarva is szólt, - a
legénység tánczra kerekedett, hanem én a mint tehettem, kerültem a vigadó
népséget. Ott volt ugyan Örzse, hanem ott volt aztán az az egy másik is, a ki
nekem odahaza maradhatott volna.
Eleget szólongattak, hogy mit
bujdosom ki s be? miért nem állok a vigadók közé? a sok szóra olykor egyet
ugrottam volna is a hirért, hanem a mint módom esett, megint ott kinn voltam.
Reggel felé szétment a vendégség,
ment kiki dolgára, én meg mentem nagy busan a falu korcsmájára.
Egypár tyukász henyélt ott - mint
láttam az időt, mert a tengelyük eltörvén, a harmadik a szomszéd faluba
futott el az uri kovácshoz. Mint illik, kinálgattuk egymás borát, és a
kortyolgatás, beszélgetés között ott kapott a dél is.
Reggel óta, mintha megelevenedett
volna a falu, egyik boros üveg a másik után jött ki s be a korcsmán, s ahány
borhordó gyerek jött, mindannyi rám bámult. Egy-két meszely belém ment, az
igaz, de még azért megbirt a két lábam, s nem volt rajtam semmi megcsodálni
való; mind hiába, még az ablakon is néztek.
Kérdem a korcsmárost: - Mit néz
ez a temérdek sok kölyök?
Félre hítt az öreg, és sugva
mondá, hogy furcsákat beszélget én rólam a világ.
- Hadd beszéljen - mondám.
- Nem addig van az, hej; azt
mondják, hogy... de ne gondold, hogy én mondanám!
- Jól van, jól - szólék közbe -
tudom, hogy nem kend mondja, bátyám, - hanem mi az, a mit más mond?
- A mit más mond? ... azt
mondják, hogy Örzsééknél, mire a lakziból megmentek, hát... elveszett a pénzes
láda!
- Ha elveszett, busuljon érte
más, nekem nem volt benne csak egy fillérem is!
- Persze, hogy nem volt, ...
éppenséggel más is azt beszéli!
- Annál jobb, nem én vagyok a
kárvallott czigány.
- Nem is a te károdat beszélik,
szép öcsém, - hanem azt, a mit te csináltál másnak.
- Bátyám! ... az igaz, hogy én ma
már ittam, hanem ha kelmed még nem ivott, hát jól megrágja, mit mond, mert
aztán - kevesen maradunk idebenn!
Egyet vajmi meghökkent az öreg,
mert gondolkodóba esett, s aztán lassabban kezdett a dologhoz szólni.
- ... Semmi harag öcsém, - szólt
ujra az öreg... ösmerlek én téged, nem is hiszem, a mit itt locsognak, hanem
talán te is megrághatnád, a mi nyelvedre jön; mert talán magad is emlékszel,
hogy az öreg asszonynak tulajdon szavaddal mondtad, hogy a mije elvész, csak
nálad keresse!...
A mint ezt hallottam, mintha csak
a fülemen józanodtam volna meg, azonságost megjött az én eszem, s elgondoltam
vele, hogy hébekorba nem ártana csomót kötni az ember nyelvére.
Felkaptam a szűröm, mentem
az utczára, azt sem tudom, hogyan? egyszerre csak Örzsééknél voltam.
Egy kis maradék bor is volt talán
a fejemben, de a méreg is jó formán megjárta a nyelvem, azért a mint a szobában
kaptam az öreget, nem néztem se jobbra, se balra, - se Örzsét, se mást nem
láttam a magam szemétől, hanem oda állottam az öreg elejbe, s elkiáltám
magam:
- Itt vagyok!
- Látom! - volt rá a
felelet.
- Ha látja kend, - mondám
ugy foghegyre - itt vagyok most szemközt, ne fárassza miattam a nyelvét, mely a
mendemondát utánam a korcsmáig öltötte, hanem álljunk egyet szemközt; talán
szebben esik a szó, ha igy szembe mondjuk, mintha házról házra ki s bejárkál
pletykabeszédképen, - azért hát ki vele, kit mond kend tolvajnak?
- Azt, a ki a szekrényem
elvitte! - mondá ijedten az asszony.
- Az igaz! - hanem kár volt
elnyelni a nevét, ha már egyszer valakinek meghurczolta kend a becsületét.
- Én csak azt mondtam, a
mit magad mondtál, - hogy a mim elveszik, tenálad keressem.
- Értem, értem! persze hogy
azt mondtam, mikor kelmed a pinczéből jöttében ugy szemre szedve nézett
szét a házban, mintha talán czimeres tolvaj lett volna a házában. Tudom jól,
mit mondtam, - azt is tudom, hogy nem bánná kelmed, ha a szennye ennek a
dolognak képemen száradna, hanem majd fiskáriussá teszem én magamat, és ha
harmadnapig nem jövök a tolvajnyomba, akkor aztán menjen rám a panasz. Hanem
azt is megmondom ám, hogy annak a nyelve is kurtább lesz ám, a ki utánam a
falun végig öltögetett.
Ezzel ott hagytam a bámuló
háznépet, az öreg olyan lett, mint a fal, Örzse pedig a benyilóba ment, a mint
láttam: szemeit köténynyel törölte.
Estére kelve, dárdámmal
kezemben, dolgom után láttam, ugy vigyáztam, hogy a fülemmel is láttam; de
nyoma se kerekedett a szekrénylopóknak. Házitolvajnak kell itten ólálkodni, a
mint hozzá véltem.
Eljött a harmadnap,
semminek se hire, se hamva.
Az én reménységem apránként
elolvadt és vacsoratájban a szomorúság egy üveg bornál talált. Eleinte
kortyonkint nyelegettem a bort, de csak nem feledtem a bút, - utóbb osztán egyre-másra
hordattam a messzelyt.
A multkori tyukászok megint
ideszálltak, - és mint ismerősök együtt iddogáltunk. Beszéd közben
hivogattak velök, jó fizetést igértek, ha beállanék hozzájuk saráglyásnak!2 Más időben tüstént velük mentem volna, de most nem
mehettem, mert nem akartam becsület fogytával hagyni el a falut, de kivált a
leányt. Azért megköszöntem a sok hivogatást, hanem a jó barátság fejében
ittunk még eleget.
Ami sok, az sok. Nem izlett már a bor, sőt minden italnál éreztem azt,
hogy nem a torkom gusztusáért iszom, hanem a bút és bánatot ölöm.
Eszembe jutott, hogy kiáltanom is kell, kimentem a tornáczszélig, de már a
fejemet kézzel is emeltem. Lábaimat éreztem is, nem is; mégis, hogy a
tornáczban le ne düljek, a félszerbe mentem, és nagy nehezen a tyukászok
szekerén a saraglyába másztam; el is aludtam ott.
|