VI.
Hogy magam is becsületet
valljak, azt bizonyitottam, hogy a két lopónak a csapáján jöttem, mig az
orgazdáig kisérhettem őket. Aztán pedig hozzá fogtam paraszt prókátorkép a
vallatáshoz, és a házat legott kikutattam és a padláson mindjárt megleltem a
nénémasszony kárba ment ládáját. A mészárost meg azonnal vitték vármegyére.
Virradó után pedig két előljáróval szekérre rakodtam, és az eltévedt
holmikat vittük haza felé. Mire haza értünk, a hirünk is ott volt.
Tán az egész falu
kicsődült elejbénk, és a ki most harmad napja legeslegfőképen
sütött-főzött volna, az bizonykolta legjobban, hogy én rólam rosszat soha
sem hitt.
Várt a vén asszony is,
talán jobban a károsát, mint ahogy engem várt!
Hanem engem is várt valaki
a háznál, ... az én kedves Örzsém!
- Ki a tolvaj? - kérdem
megint, a házsártos asszonyt.
- Ne legyen haragod, -
szólt az asszony neki szelidülve - az öregnek szokása már, többet morog, mint a
mennyi rosszat eszével gondol; hanem hogy meglegyen a béke, még nekem is öreg
napjaimban legyen meg a nyugtom, hát ha isten is akarja, - légy
házőrző.
- Megcsináltatta kend kinn a padot?
- Nem odakinn, János, hanem majd
idebenn.
Örzse kipirulva ment a benyilóba,
én meg örömemben szóhoz sem találtam.
- Hát most a belső padon
alszik kelmed János? - kérdem kocsisomat.
- Most már nem én, - uram - hanem
egy kis négy esztendős fiam hál ott, a ki már javában legelteti a kert
alatti réten azt az ökröt, a melyikért tinókorában a faluba kerültem.
- Hát az öreg anyjuk?
- Megvan velünk szépen, mindenét,
házát, földjét, pénzét és ezt a két sárga csikót, mind mást, nekünk adta.
- És a bakterság?
- Mióta odahagytam, megint sorba
járja, most aztán az egész falu bakter.
|