I.
Nemzetes úr is voltam már,
alig valék tizenkét éves nyergese a sorsnak, midőn a gazdasági pályára
tévedtem; hogyan, hogyan sem, a jó isten tudja, - magam mentem az igaz, de mint
az egyszeri kecskét, úgy kergettek. Két esztendő mulva vettem észre, hogy
eltévedtem, mint sok mások, kik akkor látják, hogy a korcsmapadon ülnek, mikor
már a bor árát kérik. Szinte nehezen esik visszapillantanom a multra, de az
emlékezet visszavágyik az örömtelen multra, talán azért, hogy a sok keserü
között ott ne feledjen egy édesebb napot. Nincs gonoszabb kocsis a sorsnál,
mely a göröngyökön legkiméletlenebbül üti az emberek inát, s nem takarja el
szemét, hogy tekintsen vissza bátran, meglátni a terhet, melyet húz, s az
irgalmatlan ostort, melynek csomói csupa tréfát űznek gyenge oldalainkkal.
Sokfélét próbált ember vagyok,
szinte látszik rajtam, hogy az ösztöke körül forgolódtam, mert a mit itt-ott
elmondok, nagyon is vastagon esik ki, - ne tulajdonítsátok ezt vétkemül,
kezeim nagyon hozzá szoktak a csapófához.
Mintha most is ott látnám
magamat, a nagy hasu tintatartó mellett, - szolgáltam az úr isten nevében,
minden hasznom az volt, mit a tintatartóból kinyalogattam, legalább avval nem
róhatta senki a parasztot!
A parasztok nemzetes
uraztak, a tiszttartó - véghetetlen duskáskodó, ki az uraságéból többet rakott
magának, mint a mennyit jó tüdővel egyszerre kimondhatna az ember, - per
maga titulált. Szinte jól esik a jelenben holmi pimaszok hetvenkedésére
visszagondolnom; pokróczot jó hosszút vettem, rúghatok, a mekkora tetszik, -
nem parancsol senki a föld hátán, de csupa viszonyosságnál fogva, tőlem
sem ijed meg senki.
Két esztendei pályámon
annyit tanultam a gazdaságban, hogy hóban még okos ember soha sem vetett, s
hogy a jobbágyot talpig lehet nyúzni, még sem jajgat; valamint némely ember
büdösnek hiszi a parasztot, de zsirját mégis megeszi.
Nem akarom nyájas
olvasóimat megríkatni; magam is örülök, hogy kirúghattam alólam az
iródiákságot. Az elválással keveset kinlódtam; kirohantomban a seprőt is
felrúgtam, pedig két esztendeig ez is uram volt, mert ha eldült, száz torok
kiálta rám:
- Nem veszed föl?
Végpillanatomat a kisbiró
állta körül, nyakában volt az uradalmi dob, melynek nótájára a parasztnak
kellett megindulni. A hajdú is könnyezett, azt mondá "bár csak száz
esztendő mulva látnánk meg egymást," szegény igen félt tőlem, s
a mi furcsább, ha a feleségére néztem, őt rázta a hideg.
- Jó egészséget - kivánék
nekik; kalappal legyintenek utánam szerencsés utat.
- Ugyan hol jár a maga
esze? - kiáltanak rám a nyájas - azaz birkanyájas olvasók, a czimből
rókabőrt igérve maguknak czikkem kezdetén.
- Jó, hogy szóltak, majd
elfeledtem a rókahistóriát. Ha megengedik, tehát újra kezdem; a mit eddig
mondék, arra való, tudják meg önök történetemnek eredeti helyét. Rókát ugyan
mindenütt kaphatnék, de történetemhez nem minden rókát használhatok. Hogy a
róka bácsi volt-e, vagy néni, azt nem szükség megmondani, elég az hozzá,
hogy róka volt, legalább annak nézték.
Még egyszer nemzetes úrrá
gondolom magamat, ez a legnagyobb megaláztatás, mely a "kend"-en
túl még érheti az embert.
* * *
Lakhelyem egy ráfogott
mezőváros volt, legokosabbnak mindenesetre a tiszttartó tartaték, ez már
szokás volt a faluban; ő volt az uralkodó, ő legelte az egész falut,
az uraság nevében. Néhány jómódú parasztgazda is találkozék, leggazdagabb pedig
Vakabi Pál vala. Lánya hiresztelt szépséggel birt, kit annyival szeretett
kevesebbé a bornál, minthogy meg nem itta. Különben jó keresztény volt,
pénteken világért sem ette volna meg a zsirost; de nem is látta ám senki
pénteken józanul; torkig itta magát, mert a borban - állitása szerint, - nem
volt semmi faggyú-species. Ráfogta Vakabi gazdára a rossz világ, hogy nem birja
magát, pedig minden estve négy-kéz-lábon ment haza, hol az édesanyjuknak, ha
lányuk, vagy a cselédek nem látták, úgy gondját viselte, hogy négy nap mulva is
meglátszott hátán a tarisznyaszíjnak helye.
Lánya szerelmes volt, azon
természeti kiváltságnál fogva, hogy a parasztnak is jut a tüdőből és
szivből egy darab, mint akármely dámának; - s ha nem reped is meg oly
könnyen, mert az isten két oldalról jól bebordázta, mindazonáltal annyi
egészséges vér folydogált benne, mennyi a természet egyszerű fiának
látására magától is csiklandik. Szépségéről hihetőleg maga is tudott
valamit, hisz elégszer mondá néki Peti, a szolga, "Zsuzsi! te szebb vagy,
mint akárki lánya!" Zsuzsika persze mindenről meg akarván
győződni, a konyhába szaladt, s a falba ragasztott tükörben, ha csak
félvállról is, megnézé arczát. A tükör úgy is magától került oda; édesanyja nem
lévén honn, Zsuzsika konyhát meszelt, Peti tüzet keresett a konyhában,
meszes-sajtár mellett álló kedvesének tükröt mutatott, mit a kis makranczos
kezéből kiütvén, a meszes sajtárba esett, s hogy aztán a mészszel együtt a
falra keveredett, ki tehetett róla. Aztán Zsuzsikának is csak jól esett, ha
fejéskor a kis borjúkkal nem birván, Peti derekába kapaszkodott, mit ez szó
nélkül tűrt; mit is árthatna - gondolá - ha a jegenye sudarára a gyenge
babszár rákanyarodik.
Vakabiné tudta, hányat
kukorékol a kakas, látta, mily szivesen eszik a két gyerek egy tálból; megvolt
annak is oka, mikor minden gombóczon külön osztozkodtak; ha egyik ivott, ivott
a másik is, s ha már nem csókolódzhatának, legalább jól esett a korsó száján
egymásután nyalogatni. Peti nem szerette a bort, ezt tartotta Vakabiné
legnagyobb erénynek.
Halálos gyötrelme volt
Vakabi Pál uramnak szomjassága, fáradhatatlan szorgalma és a nélkülözés mégis
folytonos jólétben tartá meg a házat. A falu zsidaja nem mert Vakabira
rovásolni, mert az asszony elejét vette a veszedelemnek, mert a mint az
első rovás megtellett, a zsidót birkabőrre magához csalta, kifizette
az adósságot, de a rovást marokszárig tördelte el a zsidón, kit régen
fenyegetett a hitelezésért. A zsidó egy pár "akasztófáravaló"-val
együtt megelégedett a computussal; Vakabi számára többé nem faragott rovást.
Vakabinak nagy szőlője volt, kénytelen volt oda járni, de szüretig
kikóstolta ám minden hordaját.
Vakabi Pál lányával nagy
terveket csinált, holmi szűrös parasztnak nem örömest adta volna
gyermekét; tudta, van egy halmaz habos tallér a ládafenekén, ámbár az anyjuk
mindig a ládán kotlott, és minden durvasága mellett sem mert pénzért
zörgölődni.
A szomszéd falu
közbirtokosság volt, nagy része tönkrejutott közbizodalom, szájuk a
tisztujitásban úgy kitágult, hogy a nemesi porcziót könnyen felfalhatták.
Némelyiknek - kivételképpen - szőlője is volt, hogy a kurjongatás
taktusából tisztujitásig ki ne jöjjenek. Ezeknek egyike, Szájady Tamás uram
volt, nagy barátja a főbiró úrnak, ki előtt nem egy ügyben szószóló
is volt, ha egy tinóval jóakaratát előbb kinyerhették.
Szájady Tamás Vakabi Pálnak
szőlőszomszédja volt. Jól tudta, hogy az öreg Vakabiné tallérokat
kuporgat, s minthogy Szájady szeretett volna valamit aprítani a tejbe, Vakabit
olyan tehénnek látta, melyből egy üres fazekat csordultig lehetne fejni.
Szájady Tamásnak családfáján volt egy fiatal ág, mely jó időben furkós
botnak is megjárhatta volna, s ez az ő kedves, egyetlen fia volt. Az ifjú
úr Kaposvárott
Somot, almát, körtvélyt bár eleget fala,
De nálánál nagyobb filkó mégsem vala.
Nem boldogulhatván a tudományokkal,
hazament a vármegyébe voksnak. Itt járt Tamás úrnak az esze, hogy Vakabi Pál
Zsuzsikájával, ha egyik szemét behunyná az ember, mégis elég jó kilátás lenne.
A farsang vigan folyt,
Tamás nem tágított Vakabin, még azt is igérte, hogy ha beleegyezik a
házasságba, főbiró is lehet - komája.
Vakabinak, a milyen lágy
volt az esze, oly könnyen magába vette a szót, beleegyezett mindenbe, csak a
szokásos formák megtartását kiváná. Harmadnapra határoztaték az ünnepélyes
megkérés.
- Meglesz minden -
bőgé Vakabi az utczaajtó sarkánál alkudozó Szájadynak. A határozat után
betántorgott fonással vesződő feleségéhez.
- Itthon vagyok! - mondá,
tarisznyáját nagy nehezen kikeritvén nyaka körül, s az asztalra csapá.
- Látlak, vén hordó! tudom
csap alatt laktad a napot.
- Mi gondod rá... adj enni, ... hol az a lány?
- A hizókat eteti.
- Kár vesződni velők, holnapután mind a kettőt...
- Kendre bizták!
- De én akarom, ... leányunkat férjhez adom.
- Csak ne szaladjon kend vele, ... látom, kend megint a bolondját járja.
- Én parancsolok, ... mert én
keresek...
- Pinczekulcsot, - vága közbe a
nő, ki keveset látszék törődni Vakabi bogaraival.
- Meguntam a parasztságot, ha
magam nem lehettem, vőm legyen úr.
- Ha ennivalója nincs is.
- De majd lesz... ha én akarom...
mondá, ülőhelyéből felegyenesedvén.
- Mit akar kend? ... kérdi,
ülőhelyéből felemelkedvén az asszony, csipőre tett kezekkel
határozottságot mutatva, mely ily fontos kérdésben akár birkózni sem vonakodik.
- Mit akar, mondom? ... no szóljon, mit akar kend? ... - jobban-jobban
megközelitvén meglepett urát, ki kettőző szemeivel még inkább látta
felesége szándékát.
- Mit akarok? ... hát... hát
semmit sem akarok... lefeküdni akarok...! - mondá tántorogva Vakabi, átlátván,
a megdöngetendő fél most az egyszer csakugyan ő lenne. Azon
határozottsággal ment nyugvóhelyére, hogy felébredtekor erősebb
állapotában, könnyebben végzendi számadását.
Mig az öregek egymásközt
zsörtölődének, addig Peti Zsuzsikával tanakodott a konyhában.
- Zsuzsi te, apád neki bicsakolta
magát, aligha kaplak meg!
- Bizzál istenben, összehoz az
minket is!
- Az isten? csak lesd, hát mire
rendelt maga helyett papot?
- Elmennék én a paphoz; de félek,
hogy Szájady uram fiával jövök haza.
- Agyon is ütöm, csak
mutassa magát.
- Holnapután jönnek a
kérők.
- Zsuzsi, tudod mit;
édesapámmal holnap megkéretlek. Gazd'uram holnap szőlőbe megy nyulat
lesni, visszajövőbe édesapám az erdőszélén bevárja; talán kiigazodnak
egymással; de ha más nem segít, Szájadyék a kert alatt jönnek be a szomszéd
kerítése mellett. Szomszédunknak ma virradóra negyedik ludját lopták el; láttam
mikor reggel a hó alatt nagy gödröt ásott, tetejét náddal és hóval rakta be,
megfogni a lúdlopót; majd úgy hányom a havat, hogy Szájadyék éppen a veremre
menjenek, hova előre már egy ludat lopok a szomszédéból. Ha szerencsésen
bennmaradnak, igy aztán szégyenfejjel haza takarodnak.
A terv ki lett volna
főzve, de az úr isten is beszólott a dologba.
Vakabi nagyokat hortyogott;
álmában már komázta is a főbirót; Peti szintén makkolt álmában, a
lúdlopókat dobszó mellett látta kisértetni faluhosszában; Zsuzsika
kérőivel vesződött fárasztó álmában; csak a sors volt ébren,
elhatározván, hogy egy róka legyen közbenjárója a szerelmes pár boldogságának.
Kifárasztám nyájas olvasóim
várakozását, - önök nem is gyaníthatják, hogy a róka násznagya legyen
hőseinknek. Pedig azt is megmondjuk előre, hogy Szájadyék nem fognak
verembe esni, Peti se lopja ki a szomszéd lúdját, Vakabi a feleségét nem veri
meg, mégis Petinek adja lányát. S mindezeknek egy róka-história lesz alapoka.
- Ugyan, lője meg már
egyszer azt a rókát! - figyelmeztetnek önök; pedig bármint kérjenek, az igazi
róka mégis legutoljára marad; mert hogyan húzhatnám le előbb a bőrét,
mielőtt megfognám; - mit tehetek róla, hogy utoljára történik a rókafogás.
|