II.

Vigan folyt a farsang, a nyomoruság a felebaráti szeretetnél melegedett, uj házasok a szerelem tüzénél, öregek a kályhapadkán. Két hét telt el a történtek óta, Petinek még most sincs felesége, de lesz; és itt fogjuk el a rókát.

A szélnek jó kedve volt, ablakom alatt fütyörészett, nótáira megingott a sudaras fenyő; meleg takaró alatt reggeli álmomat nyújtózkodám én, a nemzetes úr.

Dicsértessék-kel állitott be hozzám a hajdú.

- Nemzetes uram! hallja-e, nemzetes uram! keljen fel, itt az alkalmatosság, a nád várakozik nemzetes uramra. - Kellemetlenül esett álmomat megszakasztani, behunyt szemmel - ab invisis - kérdem:

- Milyen az idő, János?

- Ordit a szél, mintha most nyúznák!

Baloldalra fordulék ágyamban, mi körülbelül annyit tehetett, hogy én ma ki nem mozdulok.

- Elfeledtem mondani - veté közbe a hajdú - a tiszttartó lesi ám a nemzetes urat, vajon mikor indul?

Az embernek csak kitalálják a gyenge oldalát; öt percz alatt kérges bundaközből kérdem a bámészkodó hajdút.

- Van-e jó ló?

- Vakabi Pál lovait rendeltem meg; Peti hajt, a szolgalegény! Volt a megnyugtató válasz. Peti volt az én kedves kocsisom, mert ha egyet a lovak közé legyintett, nem volt akkor se fagy se sár, mentünk, míg a kerékagy lobbot nem vetett.

Puskámmal bundám alatt, a vendégoldalok közé vettem magamat. Mentünk, mint mehettünk, a szélnek is arra volt utja, merre nekünk, vigan szaladt utánunk, azaz illetőleg velünk jött, mert szüntelen a nyakunk közé lógatá lábait; néha-néha a fülembe füttyentett, de minden garázdasága mellett sem birt kivenni a szücs-flegmából.

Peti látszék, hogy mind a két lovát a szán elibe fogta, - futott a pejcsikó-pár; s ha itt-ott észre vették, hogy a szán is utánuk jön, mihelyt tágítani kezdének, Peti teljes egykedvüséggel nyujtotta ki szüre alól ködmenes karát, mintegy figyelmeztetésül, hogy "megyünk ám, de lassan."

A nádrakások között állítá meg őket Peti. - A hosszan tartott felezés alatt egy kúp alá gyujtattam, kitágítván a tűznél fagycsipett tagjainkat.

Dolog végeztével újra szánra rakodánk; szél úr elmaradt, hihetőleg kisétálta magát, vagy a szomszéd falut nyargalta be, - tehát csendesült időben tartottunk vissza falunkba.

- Nemzetes uram! ... lökött oldalba a hajdú; nemzetes uram! ni, ni! no nem látja; róka ül ott a szilfaderékon.

Kézre kapom a puskát, másodszor ketyegett a puskakakas, lőni akarék.

- Meg ne lője a nemzetes úr, hátha édesapám az.

- Megvesztél - mondám - a rókát is édesapádnak nézed? - a végszónál már agyonpuffantám a tyúkászt. Szánra raktuk a félig ebédelt rókát.

- Csakhogy nem édesapám volt a róka! - örvende kocsisom, kit kétségen kivül őrültnek hittem, míg ijedtségének alapját tudtunkra nem adá.

- Megtisztelem nemzetes uramat, - kezdé beszédét Peti kocsisom - még ma egy cseppet se ittam, de nem is iszom soha; hát elhiheti, hogy félelmemnek találok ám nyelet. Onnét került az egész, nemzetes uram, hogy ezt a két csikót én neveltem, mert az anyjukat is három esztendeig hajtottam, egyike most is meg van, a másikat tavaly nyáron adtuk el a tabi zsidónak. Vakabi gazd'uram nem igen sokat törődnék a gazdasággal, mert ha lát is, kétszer lát a bortól; azért az asszony vigyáz mindenre; férficseléd pedig mindenfelé látó én vagyok a háznál; mindennek én viselem gondját, de van is becsületem... Hát aztán, hogy el ne térjek a szótól, nemzetes uram, - mikor ez a csás csikó meglett... - itt rásuhintott ostorával - azt gondoltam én, ha a jó isten megtartaná, tán Zsuzsikát, gazd'uram lányát, menyegzőre is elvihetném. Zsuzsika akkor kezdett kikupállani, neki vette magát, s nehogy más elüsse orrom elől, itt-ott egy szót csak el-elpottyantottam előtte; lassan összeszoktunk, láttam, ő se kaparja ki szemeimet, az asszony is Peti fiának szólongatott, mindent rám bízott; mikor aztán kétsorosan is dült a fű, inkább iparkodtam, mert hátha magam venném valaha hasznát - vélem - jobb, ha mindenütt ott a kezem helye. Utoljára a gabonát is én hordtam a városba eladni, mert - tudja, nemzetes uram - Vakabi gazd'uramnál nem igen marad meg a váltott pénz. Az idő lassan ránk jár, az embernek olyan a természete, hogy a mit sokáig nyalt, utoljára bele is harapna; Zsuzsit biztatni kezdem; mondja meg anyjának, elveszem, ha nekem adja Zsuzsit. - Az asszony beleegyezett, de hátra volt még a java, mert Vakabi gazd'uram volt az igazi hadd el hadd!...

- Katonás asszonynak mondják Vakabinét? - szólék közbe.

- Volt, volt... ha volt, de Vakabi Pál uram a két kezében nem igen sokat válogatott! igazítá ki Peti véleményemet.

- Mi történt azután?

- Majd elmondom, nemzetes uram, csak hallgasson rám! Ott hagytam el a szót, hogy Vakabi Pál uramnak egy lánya volt, de meglehet, azt az egyet se szánta nekem. Körmünkre érett a dolog, főztük a taplót, hánytuk vetettük a szót, kit ide, kit oda; pedig utoljára is amugy "nem hittem volna" formára esett ki a dolog...

- Tehát megkapod a lyányt.

- Meg bizony, kedves nemzetes uram, ámbár drága bőrön kaptam!

- Ugy, igaz, ... rókabőrön nemde?

- Azon, azon, hanem hadd mondjam el, nemzetes uram, mert még nincs gomb a végén a történetnek.

- Halljuk tovább!

- Rábirtam édes apámat, kérje meg számomra a lányt; mikor Vakabi a szőlőből haza jön, várja be az erdő sarkon, jó kedvében találhatja ilyenkor. - Ugy történt: az öreg Vakabi kiment nyulat lesni, hej! maga sem hitte, hogy nyulat les, rókára lő, mégis mást talál. Az öreg asszony előre megjövendölte, hogy kárt tesz az öreg; pedig maga mondta feleségének:

- Te anyjuk! álmomban papot láttam!

- Ördögöt fog kend ma, - mondá az asszony, jóslói hangon.

- Vén asszony mese; "ludhus ha van, jó" álmoskönyv nélkül is tudom!

- Maradjon kend itthon, jobb lesz; a ki nem megy, nem botlik.

- Botlik, nem botlik; - felelt az öreg, s alighogy délután kiesett a kanál a szájából, már tarisznyára szedte a pinczekulcsot; nyaka közé puskát, indult a szőlő felé.

- Minek a puska apjuk? kérdé az asszony!

- Nyulat ijeszteni, mind lerágják a fát.

- Ha fejbe lövi kend magát, aztán ne legyek ám én az oka?

- Járjon a szád, nem hiszed talán, hogy a puskaagyat tartsam a nyulnak?

- Ezzel neki indult gazd'uram! ment, mendegélt, a szőlőnél volt késő estig, anélkül, hogy csak egy fia-nyulat látott volna. Ekkor bosszuságában a zavarosból nyakig húzván magát; haza ballagott. Jóval előbb friss hó szállingózott, a töretlen havon nyúlnyomok látszának. Vakabi, minthogy már maga is úgy tele volt, tarisznyáját se akarta üresen haza vinni, - a nyúlnyomon haladt, - nem a legegyenesebben léphetett, mert a boros fej később gondolja hová lép, mikor már a láb régen jobbra-balra lépett. Közbe-közbe magamagát tartotta beszéddel, a mint a nyelv birta, danolt is, igy a nyulat is fellármázta, mely nagyokat szökve, rugta maga után a havat, s - uccu - egyenesen kifelé az erdőből. - Utána - kiáltá gazduram, mit talán a fák is megértettek, csak az ő lábai nem, teljes kényelemben huzakodván egymás után. Az erdőszélig csapázott a nyul után; a ritkuló fák mellett megállván jó reménység fejében. Vagy száz lépésnyire lehetett a határárok, a mint oda pillant, róka látszék az árokparton - hihetőleg - nyulra leskelődött. Na, megállj - gondolá gazduram - kell-e kakas? mondá puskája kakasát felhuzván, s fától fáig nagy csendesen ballagván, hogy észre ne vétessék. A róka lehúzta magát, Vakabi öreget izzadott; még egyszer feldugta fejét a róka, ... puff - s az árokban hevert. Nem volt rest gazd'uram, mint tudott az árokhoz futott; de bezzeg elállt szeme - szája!

- Tán még futni akart a róka?

- Dehogy akart, volt is annak eszében a futás.

- Hát mit látott?

- Azt látta, hogy még olyan rókát az öregapja se látott.

- Furcsa róka lehetett az!

- Meghiszem hogy furcsa volt; tudom nemzetes uram se találná el, hogy Vakabi uram mit látott ijedtében?

- Ugy hiszem, rókát?

- De a róka mi volt?

- Mi lett volna más? - róka volt!

- Bár az lett volna, de most jön még csak a java, hát nemzetes uram, gondolja csak... édes apám volt a róka!

- Meglőtte apádat?

- De úgy fejbe találta, hogy még ma is fekszik bele. - Édes apám se fekszik ám többet maga jó szántából árokpartra rókának. Szegény öreg az én járatomba ment, mint mondám, - Vakabi Pál uramat elunván várni, az árokpartra dűlt, nem akarván ott az erdősarkon ácsorogni. Rókaprémes sipkáját fülig húzta, csak olykor-olykor bukkantott ki az erdőre; persze hogy könnyen rókának nézhette akárki is; minthogy úgy is lett. Vakabi uramban elhült a vér, s egyszerre kijózanodott ijedtében. Alkonyatra haza ballagtak; - borogattuk, kentük édes apámat, még ma is jár hozzá a borbély; de már jobban van. - Megijedt Vakabi Pál uram, hogy kutyaszántásra kerül; ijedtében mindent igért, lányát, feleségét, de még a jövendő bortermést is, csak édes apám ne adja tovább a dolgot. - Mi se soká bajmolódtunk, hanem eredj a paphoz. Már kétszer ki vagyunk hirdetve, jövő vasárnap tartjuk a lakodalmat; nemzetes uram is, ha nem veti meg szegénységünket, vegyen részt a kurta vendégségben.

Már most önök is tudják velem együtt, miért nézte Peti a rókát apjának.

* * *

Peti lakodalmát vigan ültük meg; a két após egymás mellett ült; egyik megfogadta, hogy bort nem iszik, a másik szintén nehezen fog az árokpartra feküdni. Peti vigan van, nem is hitte, hogy feleségét rókabőrön vegye meg.