I.

- Mit hoztál édes fiam? - kérdi tiz esztendős fiát az anyja.

- Ezt a cseréptálat, édes szülém! - mondja nagy röhögéssel a gyerek.

- Hol találtad? - mondja az anyja.

- A szomszédék előtt, - vigyorgott még odább a gyerek, látván anyjának a szeméből, hogy a talált portékának az is örül; mégpedig hogyan? mikor azt mondja a fiának.

- Jól van fiam, máskor is találj valamit, jó lesz ám az nekünk... Ekképp biztatja még odább is a gyereket, kinek a szeméből is látszik, hogy jól tudta, hogy a szomszédnak egy kis harmadfél éves lánya hagyta kinn ételestől; mert be ment inni, ... őkelme pedig rég leselkedvén utána, míg a kislány benn volt, addig megtalálta.

Még most is jó izüet kaczag, - miért ne? hisz az anyja is azt teszi, ahelyett, hogy keresne elő valami alkalmas szerszámot, s minthogy ma éppen olyan új szabott, és töretlen vászon fehérnemüt adott arra a gyerekre, talán a vászonfélének sem ártana, ha sorban járna végig rajt az az erdei szappan, az úrfi pedig jó hasznát venné még valaha, ha most eszébe jut, hogy a mit megtalálunk, még az nem a mienk; de meg sokszor el sem hiszik, hogy valamit úgy talált az ember.

Anyjuk, anyjuk, ne sajnálja azt a vásznat, ... hadd visítson a gyerek; ezt a kis bajt elfeledi, míg megvénül; de ha majd vénségére ríkatják meg, nem a nénémasszony kezével ütik ám.

Ezalatt a szomszédból kiballagott a kis lány, hogy a kinn hagyott tálban az étel maradékát összekotorgatja, de míg a kis bogár lassan kitotyogott, addig a szomszédban ugyanazon tálat el is mosogatták.

Ríva futott vissza a gyerek, s olyan keservesen megsiratta az ételt, hogy mire az anyja újat akart neki merni a tányérába, még csak akkor vették észre, hogy nemcsak az ételt ette meg valaki, de "szépen köszönöm" helyett még a tányért is elvitte magával.

- Ki tehette ezt a gyalázatot? okoskodék az asszony, mire egy piros, pozsgás, egészséges, szinte tiz éves fiú felelt az anyjának.

- Édesanyám, én tudom ki vitte el!

- No, ugyan ki? - bámult rá az anyja.

- A szomszéd Ferkó lopta el édesanyám, - mondá a gyerek minden gondolkodás nélkül.

- Láttad? - kérdi tovább az anyja.

- Nem láttam édes anyám... akadozék a kérdett... hanem azt gondolom, hogy...

- Láttad-e? azt kérdem! - szólt szigorú hangon az anyja.

- Nem láttam édesanyám! - nyöszörgött a gyerek.

- Térdepelni mégysz a sarokba - pattogott az anyja - ott maradsz, mig bejövök és vesszőt hozok! majd adok én neked, másra hazudozni, mikor nem láttad.

- Meghalok édesanyám - ne bántson - kérem, rimánkodék a gyerek, - soha sem mondom azt, a mit nem láttam.

- Miért mondtad hát most? - vallatá tovább is az anyja.

- Azért mondtam - siránkozék a gyerek... mert... a gyerekek is tudják, ... hogy mindig lop, aztán azt gondoltam én is, hogy...

- Ki ne mondd, mit gondoltál, - fenyegetődzött az anyja - mert mindjárt agyonütlek.

- Galambom édesanyám - nem gondolok semmit, csak meg ne verjen, ... mert...

- Mi az a mert? tudni akarom.

- Mert... ha megtudják a gyerekek, hogy megvert édesanyám, ... agyon csúfolnak, ... meg a vezérségből is letesznek.

- Micsoda vezér volnál te? mondja szelidebben az anyja.

- Azzá tettek édesanyám; mert legerősebb vagyok; aztán ha a nagyobbak a kisebbeket meg akarják verni, ... nekem kell a kisebbeknek pártjukat fognom.

- Most az egyszer hát bocsánat - engesztelődék az anyja, - de ha becsületes ember akarsz lenni, rá ne fogj senkire semmit; mert az árulkodás a leggyalázatosabb vétek; a ki pedig árulkodik, az a büntetése lesz a más világon, hogy ugatni kell neki.

- Soha sem szólok igaztalant édesanyám, az Isten áldja meg; és a gyerek örömmel kapaszkodék a szigorú anya nyakába, ki ha nagyon keményen fogta is a fiát; de legalább javát akarta így.

Ime, két szomszéd, és mennyi a különbség, de most lássuk, mi lett a gyerekekből utóbb?