IV.

Még mindig egy helyben tátogatott a népség, s az volt a legboldogabb, ki legnagyobbat nevetett Györkéné asszonyon, Péternek az anyján.

- Na, csak nagy bolond ő kelme - azt mondom én, - szólt az egyik asszony.

- Inkább dobálná ki párjával a maga gyerekét az ablakon, - toldá meg a másik.

- A magaménak a visitását sem igen jó szivvel hallom, kapott szóba az első - hátha még az ilyen égből csöppent elorditja magát?

- Jó az isten, jót ad, - mondogatá magában a koldusasszony.

- Jól van jól, ... válaszolt neki féloldalt az egyik nyelves - éppen Ferkónak az anyja. Kend is megköszönné az Úristennek, ha egy szelet kenyér helyett valamelyik ablakon egy éhes kölyköt vetnének ki kendnek.

- Uram s én istenem, - rémült el a koldusasszony, - ha két pokol volna, még arra is elég volna ennyi rosszat elmondani, de még hallgatni is vétek. - Ezzel odább ballagott az öreg.

- Ez is olyan bolond, mint a másik - kezdé meg az első.

- Mire ez fölserdül, Györkéné majd a koldusbotot megkaphatja ennél.

- Úgy kell neki, - szólt egész dühösséggel a másik.

- Biz én nem sajnálom komámasszony, - mondja Ferkónak az anyja, - más ember főzzön otthon, én meg itthon tálalok; Isten áldja meg komámasszony.

- Magam is azt kivánom.

Én meg azt mondom, ha már többet nem mondok is, hogy verjen meg benneteket a hatalmas Isten.

Ilyen dolgok történnek a világon, azaz hogy magunk között édes jó barátim, megvan az emberben a jó éppen úgy, mint a gonosz; olyan az ember, mint a kés, kenyeret is szelhetünk vele, de ugyan azzal a nyakát is elvághatja az ember.

Biró uram nem nyugodott, százszor is végig kiabált az embersoron, hogy a ki mit talált, adja kézre, - de a feleletet nem hallotta rája. Nagyobb igazság okáért házról házra járt el, s mindenütt kérdezte:

- Nem hoztak be valamit? vagy nem látta valaki, hogy más vitt volna el egyetmást?

- Én nem hoztam - mondja valamennyi, és nem is láttam senkit - mondja Györkéné tisztába öltöztetvén a kis gyereket - hogy valamit elvitt volna.

Péternek az oldalát fúrta a szó, tudván, hogy a szomszéd Ferkó ölszámra takarított haza.

- Te sem láttál senkit? - szólt a gyerekre a biró.

- É...é...n? nyöszörgött a gyerek, s látván, hogy az anyja mérgesen néz, valamint eszébe jutván, hogy tegnap majdnem megleczkéztették, elnyelte az igazat, rámondva, hogy: biró uram... én senkit sem láttam.

Ilyen ez a mód nélküli szigoruság, hogy csupa félelemből az igazságot is eltagadja a gyermek, pedig azon kivül, hogy ezzel kárt tesz, még fölül rá, mikor eltagadja, hazugságot is mond.

- Készen vagyunk! - mondja Györkéné - végképp tisztába rakván a gyereket.

- Fiú-e vagy leány? - kérdi a bíró.

- Biz ez hálaistennek... leány, - felele az asszony.

- No, isten engem úgy segéljen, - mondja némi tréfával a biró, - míg ezt a lányt fölneveli, leszen baja; mert a mai időben még az embernek a saját lánya is valóságos penitencziatartás.

- Három fiam van úgy is, - vigasztalgatá magát az asszony; s ha másképp nem adott az isten, pedig mennyit kértem, - most ime hogyan küldött egyet?

- Isten neki, fakereszt, - mondja a biró nevetve, - legyen a magáé, vegye hasznát neki.

- Ki tudja, mire jó? - szólt be az ajtón az öreg koldusasszony, jó szivvel jövén a hajlékba, hogy a mit más jót cselekedett, legalább a többi gonosz helyett, jónak mondja, és mondjon rá egy áldást.

Az átok is fog néha, hát az áldást mért nem hallaná meg az Isten?