V.
Sánta Ferenczéknél meg volt a nagy öröm, éppen kerek ötszáz forint volt a kis
erszényben. Nem kellett nagy hely az egésznek, aranyban volt, könnyen
megférhetett.
Mind - "Napóleon" arany volt, a mi abban a háborús világban katona
kezére könnyen kerülhetett, egy-egy huszárvágásra néha napján jobb aratás is
került.
Tetszett a gyereknek a szép sárga arany, és ugyanazon napon édes anyja a
ládafiában vájkálván, a kedves magzat, rájárván a keze az ilyen munkára, - egy
fényeset kicsipett magának.
Másnap a gyerekek oskolában ültek, Ferkónak nagy kedve tellett mutogatni a
pénzt, addig mutogatta, hogy az egyik addig feszelgett és furakodott, hogy az
aranyat megláthassa, s utóbb a tanitó úr megunván a zajt, közibök kiáltott:
- Micsoda lárma az?
Helyrehúzódtak a gyerekek, de mégis félszemmel az arany után néztek; mert a
másik a pad alatt is a tenyerén tartotta.
- Mi van annál a Sánta-gyereknél? kérdé a tanitó úr.
- Arany van nála tanító úr, - vigyorgott az egyik.
- Állj ki! - parancsolá Sánta Ferkónak a tanító, - mire az kiállván, lett az
újabb kérdés, hogy hol vette azt a pénzt? mert az arany akkor sem járt-kelt úgy
bitangjában mint a két garasos.
- Úgy lopta, - nyikkant ki egy hang a padok közül!
- Igaz-e? szólj, - kiáltott Ferkóra a tanitó úr.
- Nem igaz, - morgott lesütött szemekkel a gyerek.
- Tanító úr! - szólt egy czérnahangu gyerek, - ez a Sánta Ferkó mindig lop,
isten bizony.
A kis gyerek olyan jóságos képpel mondá ezt, hogy valamennyi majd nem azt
kiáltá, hogy igaz.
- Hol vetted hát? - rivalt rá a tanító újra.
- Van nekünk otthon több is - mondá fogait összetartva Sánta Ferkó, ötszáz
forintunk van, mind ilyen! - dörmögé még odább.
Oskola után haza kisérték a gyereket, az apa anya pedig hogy még rosszul ne
essék ki a dolog, pártját fogták kedves magzatjuknak; lett is belőle
gyönyörű virágszál, csakhogy nem igen mondja ilyenre az ember, hogy a faja
jobban szaporodjék.
Ha egy borju szalad is el a fölső faluvégről, mire az alsó
faluvégre ér a hire, már szélcsorda lesz belőle; ennek az aranyos
históriának is mindenféle hire kerekedett, s minthogy éppen előtte való
nap más ember is szedett egy kis prédát, nagyon hitték, hogy ez nem igaz
kereset.
Egyik is, másik is, a maga prédája miatt nem igen feszegette a dolgot,
megmaradt ugyan a csöndes hire mindig, de egyéb baj nem lett.
Ezen időtől fogva a falubeliek addig jártak, ki névnapot, ki meg
új esztendőt köszönteni, s addig kivánták egymásnak, hogy ezt meg amazt az
úristen sokáig éltesse, hogy az idő szépen eljárt, s a ki megérte,
tizennyolcz esztendővel csakugyan vénebb lett.
Nem igen kell rángatni, vagy húzogatni a gyereket, a mint az ideje megjön,
magától is megnől. A kis lány is azt mondja a nótában:
Kicsiny vagyok én, majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékból kidagadok én.
Megnőtt a kis leány, mégpedig olyan gyönyörű formára, hogy az
öregebb ember is szivesen elólálkodott egy kicsit a házuk előtt, hogy az
ablakon rálásson.
És hogy éppen Györkéné keze alatt nőtt fel, nőhetett a jóban,
valaminthogy úgy is volt, hogy a tisztelendő úr is azért nem merte igen
fölemliteni a többinek példájára; mert a mint ezt tette volna, szörnyen riva
fakadt.
A három fiúból egy maradt csak; - Péter, a ki a leányt találta, - az volt
most a gazda, rajta volt a ház gondja, rá is fért, mert olyan markos legény
vált belőle, hogy a kit egymaga megfogott, azt hitte, hogy ketten
markolták meg.
Sántáék Ferkója, mint a vadkender a barázda végében, gond nélkül is
fölnőtt, s az apja jó módjában bizakodván, már csak azért is a gyalogúton
járkált, hogy más kikerülje.
Katonafogdosás ideje volt; a gazdagabb bátran aludt otthon, a szegényebbet
pedig, mint a csőszkévét, csak úgy ujjmutatva kiczégérezte a biró s a
pandúrok valahol megszorítván, katonának vitték. Panaszkodhatott akárki,
ráfogták, hogy csavargó vagy verekedő, - ezen rekomendáczióval szent, hogy
katona lett.
Korcsmában ült a fiatalság vasárnap délután, - bevetődött a faluba valami
ágról szakadt banda, - legények, leányok tánczra kerekedtek.
Mindenik, a kinek tudniillik volt, a magáé mellé állt; Györke Péter fogadott
húgának szegődött, - Sánta Ferkó pedig az ajtószárhoz támaszkodva bámult a
leányra.
Alig hogy pihent a leány, Sánta Ferkó is előállt, hogy vele
tánczolhasson, Péter a mint ezt meglátta, már derékon kapta a lányt, és
folytatta a tánczot.
Szólni nem mert, jól tudta, hogy a patvarkodás kurtán eshetnék ki, bement az
ivószobába. Elhallgattak a czigányok, a legények is asztal mellé ültek, s éppen
egymás mellé került a két legény.
- Egy meszely bort! -
kiáltja Péter.
- Nekem kettőt! -
kiáltott még nagyobbat a Sánta gyerek.
- Milyent? - kérdezkedik a
korcsmáros feléjük néztében.
- Tiz krajczárost, - mondja
Péter.
- Husz krajczárost, -
kiáltott erre a másik.
Egy lélek sem volt az
asztal mellett: látván, hogy itt addig kötekedik az egyik, hogy a másik
nagyhamar kiméri neki a házhelyet.
Jöttek befelé a czigányok,
megszólíták Pétert, hogy húzzanak-e nótát?
- Húzzatok egy húszas árát,
- felelt nekik Péter, kitévén a húszast.
- Itt van kettő! -
lármázott a szomszéd, végig nyújtván magát a pad hosszán, hogy lábaival
Péternek a ruháját is érte.
- Kevesebb hely nem elég? -
szólt Péter a nyújtózkodónak.
- Nem ám - szemtelenkedék
amaz - korcsmáros! kiált tovább a gazdához, - kiveszem ma árendába ezt a házat,
magam akarok mulatni, ... a kinek több a pénze, igérjen az többet.
Péterben forrott az
indulat, még mindig nyomta lelkét a régi történet, de csak ha az anyja eszébe
jutott még gyermekkorából, nem merte kimondani azt a szót, a mi a nyelve
hegyéről nyújtózkodott le már, - nem merte kimondani, hogy azt a pénzt
loptad, - nehogy árulkodónak mondják.
- Maradj te csak veszteg,
megférsz amúgy is, - mondja Péter neki.
- Nem férek meg! - ordított
a másik, leütvén az üveget az asztalra, kiböcsültetlek innét.
- Férj meg, mondom! fogadj
szót!
- Veled egy födél alatt
soha! - pattogott Ferkó, bizván abban, hogy az édes apja háza előtt áll
most a kaloda.
- No, mivel nem férsz meg
egy födél alatt, - mondja Péter összemarkolván a hetvenkedőt, - mindjárt
kiteszlek én, - ezen szóval a korcsmaablakon őkelmét kitette.
Nagyot nevetének a
körülállók, s ezzel most egyszerre vége a dolognak.
|