VI.

Péter és a leány egy darab idő óta evés közben is úgy összenéztek, mintha ma látták volna egymást legelőször.

- Egyetek már, - szólt közibük az öregasszony, tolván feléjük a lencsés tálat, de azoknak nem kellett az étel, mire az asszony elvitte a tálat: - Na bizony nézhettek egymásra, abból jól nem laktok.

Szegény nénémasszony, harminc esztendeje lehet, hogy magával is történt ilyen furcsa dolog, de persze hogy régen volt az, el is felejtette.

Vacsora után volt, az öregasszony mosogatott, a lány pedig ott benn rakosgatott.

Talán tartott fél órát, hogy az öregasszony be nem jött, a leány varrt, a legény pedig szemközt állott neki, dohányt apritott, - azaz egész idő alatt egy szót sem szóltak, de mindig összenéztek.

- Miről beszéltetek gyermekeim? - kérdé őket az asszony, mikor bejött.

- Egy szót se szóltunk mink édesanyám, - szólt a fiú, mióta csak kiment.

- Nem szégyenlitek magatokat - bizony még elbóbiskolnak az asztal mellett, - mint valami hatvanesztendős öreg.

- Ki tudja, érjük-e azt? - mondja a lány.

- Meg hol leszünk mi akkor? - sóhajt a legény.

- Ki itt, ki amott, - mondja az asszony.

- Hát ez a lány nem marad nálunk mindig? - kérdé Peti a leányra nézve; - ha édes anyám megöregszik, ki főz a háznál?

- Leányfejjel csak nem vénül meg itt a te kedvedért.

- ... Erre nem is gondoltam! ... ejnye!

- Már én csak itt maradok, - mondja a lány, - varrására ejtvén el egy könnyet.

- Dehogy maradsz, - okoskodék az asszony.

- Mit ríkatja édesanyám ezt a lányt - s eddig se panaszoltuk meg a megevőjét, ... s ha élek, meg nem halok, ezután is tudok én keresni.

- Nem a megevőjéről beszélek édes fiam, - szólt az anya, - de a leányt, kivált ha szép, a szerencse néha száz felé is híja.

- Leány! ... szólt nagyot nyögve Péter, - hivott-e téged valaki?

- Nem hivott engem senki... siránkozék a lány, meg ne is híjon, míg ketek szenvedhetnek.

- Hogyan ne szenvednénk, kedves lányom, - vigasztalá az asszony, - de ha alkalmas kérőd jönne, hogyan tartóztassalak vissza?

A leány csak sirdogált az egész beszéd alatt.

- Aztán mért akarja édes anyám erőnek erejével másnak adni ezt a leányt?

- Majd csak annak, fiam, a ki kéri.

- De azt nem tudja kelmed mondani nekem, hogy édes fiam... így... meg úgy... hogy... hát... nohát.

- Az úristen, a ki téged megért, édes fiam.

- No ha nem ért édes anyám, ... szólt megint a fiú, ... hát én nem beszélek, jer lányom, téged szeretlek én!

- Lásd leányom, - szólt az asszony a siránkozóhoz... ilyen ám a fiú...

- Hát Pétert ki szereti, ha kend nem? - kérdezi a leány.

- Én már öreg vagyok ezen a világon, - mondja az asszony, - hanem ha akarod, szeresd helyettem is.

- Nohát, ... szólt a fiú, ... még is azt mondja anyám, hogy nem értett.

Boldogok, a kik szeretnek; mert viszont szerettetnek.