VII.
Mindenütt fogdosták a katonának
valót; nem kérdezték akkor, ki vagy? mi vagy? ha egyetlen fiú volt is, kurta
volt a számvetés, ha megcsiphették, kötél közé kapták s harmadnapra bakancs
volt a lábán. No ez még hagyján, hanem a kit egyszer elvittek, hosszú
esztendőre szegődött, ... akkor állt ki a glédából, mikor a más
világba rukkolt.
Aki bujni tudott, elbujt, s
a ki bizott erejében, a sok pandurt meg is ugrasztotta.
Az öreg Sánta volt a biró,
... nehezen türte, hogy a fián olyan csúfot tett Györke Péter, ... nem sokat
gondolkodott, hogy éppen azt katonának mérje.
Benn volt a városban, ...
nagyon megpirongatta a megyei alispán, hogy az ujonczokat mind ekkorig nem adta
be a falu.
- S azt az egyet már nem
tudná kelmétek kifogni a többi közül, ugye? - mondja alispán úr.
- Mind a hegyek között
bujkál tekintetes uram, ... egy ugyan van, a ki otthon van, de az olyan...
verekedő forma, ... azzal nem igen birunk ám.
- Se baj, - mondja alispán
úr, a napokban küldjön kelmetek tőle valami levelet, csak annyi legyen
benne, hogy ez azon ember, a ki katonának való, ... kiadom az utasítást,
mindjárt nyakon csipetem itt.
- Biz igy legjobb lesz
tekintetes uram, legalább mi nem vesződünk vele.
- Még valami jut eszembe, -
mondja az alispán úr ... ezelőtt tizennyolcz esztendővel egy kis
ütközet is volt ott a kelmetek falujánál.
- Volt valami olyanféle,
tekintetes uram.
- Egy asszony meg egy kis
lány maradt el ott valahol, úgy gondolom, a mint az irás mondja, biz már el is
feledtem, ... hol is van az az irás? gondolkodék alispán úr... Na! mindegy,
majd holnap megkeresem. Elég az hozzá, hogy az asszony bizonyosan elveszett,
különben valami jelt csak adott volna magáról, ... hanem talán a kis leány
életben maradt? ezt kellene tudnom, szoros parancsolat alatt érkezett hozzám,
... de meg az is benn van az irásban, hogy a ki nyomra vezet, ötszáz forintot
kap.
- Annyi, hogy már megvan,
tekintetes uram! ott van a faluban az a lány... hát keresi valaki, tekintetes
alispán úr?
- Keresi az apja, ki most
szakadt haza; mert a háború alatt franczia fogságba kerülvén, onnét meg a
tengeren is túl szakadt, még csak most jött haza; elöljáróban is irásban
tudakozódik, ... majd a többit a napokban bővebben, úgy is kinn lesz
dolgom.
- Isten hozza a tekintetes
urat, s addig is azt a regrutának valót küldjük be ide a vármegye házára.
- Csak úgy, ahogy
mondtam... - levéllel.
- Értem tekintetes uram, -
felel Sánta bátyánk, - szóról szóra úgy lesz.
Hazament, s útközben a mi
kis ész lötyögött itt-ott fejében, mindenféleképp hányódott vetődött, hogy
nem volna-e jó azt a lányt menyének fogadni?
Szemre is szép a lány, -
gondolá magában - s ha már ötszáz forintot igérnek a megtalálójának, ahonnét
egy kis fáradságért ennyi kerül, otthon is maradhat egy pár ezer forint.
- Ez bizony jó lesz az én
Ferkómnak, - böffenté ki a szót, s utóbb Péterre gondolt, hogy éppen legjobbkor
lesz eltenni láb alól. S ha majd egyszer beszegődtetik a regementbe,
kéredzkedhetik őkelme, míg eleresztik.
- Péter! - kiálta be
biróuram maga a szomszéd ablakon, gyalogforspontban levelet viszesz lóvesztében
a tekintetes alispán úrhoz; ízibe készülj föl.
- Megyek, megyek! - kiálta
ki Péter, rosszat nem gyanítva, - csak a levél legyen készen, addig én is a
biróháznál vagyok.
Megkészült a levél, egy
szót sem felejtett ki, a mi belevaló; hogy tudniillik ez a gyerek ilyen meg
ilyen czégéres korhely és czivakodó, azért hát kéri egész alázatossággal az
elöljáróság a nemes vármegyét, hogy a mint a vármegyeházánál beteszi a lábát,
tüsténtiben fogják meg, s húzzák rá a katonaruhát. Ne törődjenek vele
akármit beszél, az mind hazugság, kár volna a gazembert hazaereszteni a faluba
nyűgnek.
Ez hát szépen meg volt
irva, be is pecsételték s a kezébe adták.
Mig a levélre várt, a falu
korsója csordultig állt borral, s a gyereket két esküdt is kinálgatta, hogy
igyék! mit a gyerek emberségből kivált az öregebbnek meg nem vetett volna.
Hamarjában jött az a
kinálás, hirtelenében maga sem tudta, mennyi bort ivott meg, csakhogy biz az
lement a maga útján.
- Most már elmehetsz, fiam!
- beszélt a biró, csak el ne veszítsd a levelet, mert ha elveszted, jobb ám ha
haza sem kerülsz.
- Nem vesz el, biró uram,
ide teszem a tarisznyába, ... abból ki nem veszi senki!
- No csak jól vigyázz, mert
az volna ám veszedelem, ha elveszted valahol.
- Dehogy vesztem, tudom, hogy
mért adták a kezembe? helyre is adom én.
Ezzel elment... Nem sokára
utána indult Ferkó is, a biró fia, s jó messziről kisérte amazt. Péter
vissza se nézett, csakhogy a bor miatt mégis elfogta az álom, a mit Ferkó
előre is gyanithatott, mert tudta, hogy nemigen issza a bort, s a mennyit
előbb belekinálgattak, nem messze ereszti Pétert, hogy alvóra ne hajtsa.
A földek végében
nyújtózkodott el Péter, Ferkó pedig a magas kalászok mellett közelébe húzódván,
mikor már látta, hogy az álom erőt fogott rajta, belenyúlt a tarisznyába,
kihúzta a levelet, s mintha ő lenne a Péter, egyenest a város felé
tartott.
Mire megvirradt, az alispán
úr ajtója előtt álldogált.
Az alispán úr katonája
kikérdezte, hová való? mit hozott? s a mint pontonkint felele, mintha várt vendég
volna, a hajdú mindig jobban látszott valamit érteni, s egy másik hajdúnak a
fülébe súgott valamit, a mire az rögtön elsietett.
Örült Ferkó annak, hogy
Pétert az ablakon való kidobásért megrezzentheti most, pedig kedves öcsém, nem
sok idő mulva akár holtig sirhatsz.
Elvették tőle a
levelet, s a mint oda benn megolvasták, felelet helyett hat katona állta körül
Ferkót.
- Én levelet hoztam ide, -
mondja Ferkó a katonáknak, - feleletet várok.
- Tégedet keresünk éppen, -
mondja a káplár kijöve az alispán úrtól, - majd a feleletet más is elviheti.
- De én haza szeretnék
menni mindjárt, - mondja megint a gyerek.
- Majd valami tiz
esztendő mulva, - szép öcsém, biztatá a káplár, - hanem előbb szokd
meg a prófontot.
- Nem mondta nekem senki,
hogy katonává legyek.
- Persze hogy nem, -
különben nem is hoztad volna el a levelet, melyben meg volt irva, hogy milyen
szépséges virágszál vagy öcsém, - és hogy jó módjával kézre kerülj, azért
küldték tőled ezt a levelet...
- Hisz azt a levelet édes
apám irta, - okoskodék Ferkó.
- Az tudhatja legjobban,
hogy milyen ember lehetsz, azért lódulj, menjünk.
- De káplár uram ... kapott
a szóba a gyerek, csakhogy a katonák odább tolták, s a mit el akart mondani,
azt már nem is halljuk.
Péter is megérkezett utóbb,
beállított az alispán úrhoz, bekopogván, az alispán úr először is azt
kérdé, hogy hová való? mire megmondá, hogy ide, meg ide.
- A bírótok tegnap itt
volt, attól kérdeztem valamit, hogy ezelőtt tizennyolcz esztendővel,
ütközet alkalmával, nem maradt nálatok egy kis leány?
- Dehogy nem, - tekintetes
uram, épen az én édes anyám nevelte föl, mi tartottuk teins uram, mert a
gyereket én találtam.
- Na annak örülök, kedves
fiam, hanem minthogy az irást ma bővebben megnéztem, azt látom
belőle, hogy egy erszény is volt az asszonynál, azt nem találtad meg?
- Nem... igenis... azaz...
tekintetes uram! - akadozék a gyerek.
- No csak ne félj, valld
meg igazán; ha megtaláltad; az ilyent becsületes ember nem tagadja, de nem is
tagadhatja, szólt az alispán úr.
- Hát, tekintetes uram, -
bátorodott föl a gyerek, - ha nem én vittem volna el, hanem más valaki...
megmondhatom én azt?
- Kötelesség édes fiam,
különben az isten is megver.
- De hátha majd "föladónak"
keresztelnek el teins uram?
- Senki sem mond annak
fiam, ... sőt ha elhallgatnád, azért rónának meg.
- Tekintetes uram! annyi
ideje, hogy hallgattam; mert anyám az árulkodást nagy véteknek mondá, de
hisz ha teins alispán úr mondja, hát elhiszem, meg kell mondanom.
- Tehát ki vitte el?
- A mostani biró fia, teins
uram! - mondja Péter, elbeszélvén az egész történetet. Bejött a káplár,
jelentvén, hogy a legényt fölöltöztették már.
- Lármázott-e? - kérdé
alispán úr.
- Pedig hogy! - mondja a
kérdezett, - azt is mondá, hogy ő levelet hozott és annak mását várja.
- Kapott már feleletet, - mondja
alispán úr, és a legényhez fordulván, mondja, - éppen a falutokból való, egy
levéllel küldé be a biró, mert másképp nem tudtuk katonának kapni.
- Hogy hivják, tekintetes
uram?
- Azt mondja, hogy ő a
biró fia, - szólt bele a káplár.
- Az lehetetlen, - mondja
az alispán, - az apja csak nem küldi a maga fiát katonának?
- Én is azt hiszem, - vélé
a káplár.
Péter a tarisznyájában
keresvén a levelet, minthogy nem találta; ekképp szólamlott meg:
- Teins uram! vette a mi
birónk levelét?
- Itt van! - mutatá föl,
néhány órával előbb ért ide.
- Az hát előbb ide
ért, mint én, teins uram, mert azt nekem kellett volna ide hoznom, hanem a mint
észreveszem, mig én az út mellett elaludtam, valaki kivette.
- Mégis az lesz a biró fia,
a kit megfogtunk, - mondja a káplár.
- Az a biró-gyerek jóformán
engem akart galibába keverni; mert hallotta, mikor az apja olyan nagy hitre
adta a levelet a kezembe, bizonyosan utánam jött, s míg aludtam, kivette a
levelet, azt gondolván, hogy valami baj ér ezért engem.
- Nagy gazember lehet az a
legény, - vélé alispán úr, azért csak maradjon, éppen jó helyre jött, - elmehet
káplár úr, - mi pedig fiam kocsira ülünk, s megyünk a falutokba.
Idejében haza értek, a
biróháznál leszállt alispán úr.
Míg a biró hazajött, egy
esküdt emberrel beszélt alispán úr.
- Jó móddal lehet ez a biró?
- Könnyü ennek, tekintetes uram, szólt a kérdett, a franczia háboruban
aligha valami vásárja nem volt, akkoriban nagyon sok francia aranya volt neki.
Gondolkodott az alispán, s mikor a biró megjött, egyedül maradt vele a
szobában.
- Áthivassam tekintetes uram azt a talált leányt?
- Csak várjanak, ... hanem azt kérdem, hogy valami jelnek való nem maradt a
leány körül?
- Nem tudom, - mondta a
biró.
- De én tudom, - mondja
alispán úr, - azt is tudom, hogy kinél van, - meg azt is, hogy ötszáz forintot
tevő arany volt benn franczia pénzben, - folytatá alispán úr nagyot nézvén
a biróra, kit majd hogy ki nem lelt a hideg.
- Ejnye!... vontatá a szót
a biró, - az hát az a pénz lehet, a mit az én fiam talált, rukkolt ki a biró,
jó móddal akarván kibujni a bajból, - ugyan kitől tudta tekintetes uram?
- Csakhogy tudom, bíró
uram, - meg hogy megvan a pénz, azt majd a leánynak vissza kell fizetni,
mégpedig kamatostul, mondja kemény hangon az alispán.
Biró uram szivesen a falhoz
dülleszkedett volna, de csakhogy igy megmenekült, hát erőlködve is megállt
a lábán.
Behivatták a lányt az öreg
asszonynyal s az alispán úr rövid summában előadta, hogy a lánynak az apja
él még, sok viszontagság után most tért meg szép vagyonnal, mit részint mint
huszárstrázsamester szerzett, részint pedig a külső országokban, ahol a
sors széjjel hányta, s most a leányát keresi.
Volt öröm, a milyent meg
sem mondhatok talán.
Már így édes biró uram,
minthogy az apja él a lánynak, az feleljen, hogy odaadja-e a lányát biró uram
fiának?
- Az már katona - szólt
kurtán az alispán.
- Hogyan lehet az? ijedt
föl a biró, hisz Péter vitte be a levelet.
- Nekem adta ugyan biró
uram, - mondja a bejövő Péter, - hanem őkelme kilopta a tarisznyámból,
s a mint az esküdtek beszélik, hogy olyan szépen megirta biró uram a levelemet,
a mit soha meg nem érdemlettem, azzal a levéllel a maga fiát tette meg
helyettem.
- Ez az isten büntetése, -
kiáltott a biró, s kiment a szobából.
- Édes fiam Péter, - szólt
az alispán úr, - a mint látom és az esküdttől is hallom, te, meg ez a kis
lány, nem haragusztok egymásra, tehát ha megjön az öreg huszár, én leszek a
kérőd.
Nem is kell mondanom, hogy
az öreg Péternek örömmel adta a leányát.
- S ime, beteljesedett a
koldusasszony mondása, hogy a jótét ki tudja, mire jó? valamint az is
igaz, a mit én mondtam, hogy a ki másnak vermet ás, maga esik bele.
|