ÁRTATLAN KALANDOK.

I.

Az ozorai plébánia könyvében szóról szóra benn van, hogy 1823-dik évben születtem, és hogy Tüzkő Mihály tisztelendő úr keresztelt meg, mint később saját szemeimmel láttam aláirását, azokat az egyenesre vakart betüket, melyek közül nem mert volna oldalt dülni egyik is, mintha karó mellett növekedett volna valamennyi.

A ki tehát ért hozzá, könnyen kivetheti, nota bene: - nem Tüzkő Mihály tisztelendő urat, mert az már rég meghalt; hanem azt, hogy én 1840-ben tizenhét esztendős voltam. - Azután következik az, hogy én pappá akartam lenni, mi az alábbi történetkéből igen bőven megtudható.

Tizenhét esztendős koromig annyiszor hallám, nehéz kenyeret keresni! hogy szinte megbotránkoztam, midőn az emberek közt szemlélődni kezdek, s látám, hogy ez a faj minő alázatos szemeket mereget az ég felé, míg a miatyánkot mondja, pedig midőn a kenyeret emlegeti, akkor is a pecsenyét érti.

Végre addig szemlélődtem, hogy már megállapodtam egy pályánál, melyben éppen Tüzkő Mihály tisztelendő urat vettem például, minthogy ő számtalanszor ismétlé, legyél öcsém pappá, ha kenyered elfogy, ehetel kalácsot.

A gondolat nem rossz, és hogy tanujelét adjam annak, hogy az eszem megállapodott, megigértem szülőimnek, hogy pappá leszek, - se czélból engem el is vittek Pécsre.

Ott jártam két esztendeig oskolába, s minthogy a jó úristen választottait próbakőre teszi, szállásra éppen egy másod évi jogászszal kerültem össze, kinek legelső szava is az volt:

- Van-e szeretője, öcsém?

Vörös lettem, mint a rák, s kabátom alá dugván kezemet, titkon keresztet vetettem magamra felelet helyett - azonban laktársam feleletem nem hallván, mintegy kiokosodván jámbor pirulásomból, azt mondá:

- Na, ficzkó! ne búsuljon, ha még nincsen szeretője, majd lesz!

Nagyot sóhajték; - mert hisz egy elkárhozott lelket láttam magam előtt; elhatároztam, hogy a mint magam leszek, imádkozom érte; de mielőtt elszabadulhatnék, ismét megszólamlott:

- Lássa, amicze! - én is voltam ám olyan sűdő-ember, mint maga, hanem most már mégis van szeretőm, még pedig - kettő!

Hirtelen leültem a székre ijedtemben, s minthogy letérdepelni szégyeltem, hát hogy mégis a jó isten is megelégedjék velem, meg a szállópajtás se lássa, hogy térdepelek, hát térdeimet az asztalfiókhoz nyomtam; e fájdalomban keresvén középutat, hogy az elkárhozottnak büneiért én szenvedjek, anélkül, hogy ő engem kinevethessen.

Persze, hogy a mártirok nem így szenvedtek a hitért; de hisz éppen nem is vágytam mártirságra; hanem gondolám, ha az igaz hivők között a legelső sorban nem állok is, de a legutolsóban sem.

- De most már mozduljunk, amicze! - mondja ő; mert itthon még belénk esik a penész, hanem menjünk kávéházba! s ezen szóval karon fogván, vitt az utczára, s aztán a legelső kávéházig meg sem álltunk.

Itt hallottam életemben először az euer Gnadent, - a mi mindenesetre több volt, mint a mit a veszprémi és fehérvári gyümölcsös kofák egy garasára körtéért, vagy almáért titulusképen adtak, s én lelkemen találva érzem magam, mintegy átgondolva, hogy mégis látszik ki belőlem valami, hogy egy pinczér engem úgy megemberel már.

Vezetőm nem eresztett le karjáról, hanem a kávéház előtti padon foglalánk helyet, s itt végig nézők a járókelőket, hanem míg az én laktársam merész nyelven tevé megjegyzéseit a lányok után, én folyton folyvást - imádkoztam érte.

E közben mondá el pajtásainak, hogy neki csakugyan két szeretője van; az egyik egy kovács leánya, mire a többiek orraikat fintorgatták, a mi nekem némi elégtétel volt, hanem utóbb aztán mennyre, földre esküdött, hogy a másik igazán - nobel; hanem itt is kisült, hogy még soha sem beszélt vele, csak órákig elnézi.

Imádságom félbeszakadt, mert láttam, hogy laktársam nem annyira elvetemedett, mint inkább hazug; pedig egy kis füllentésért mégis elég imádság, a mennyit elmondék.

Már mind elszéledtek a környezők, csak mi maradtunk a padon, s láttam, hogy az én vezetőm szüntelenül az átellenes ablakra néz, hol egy gyönyörü szőke nő nézett ki, még pedig felénk, s az én szomszédom mindannyiszor nagyokat sóhajtott.

Végre haza mentünk, hanem az első kirándulás éppen olyan volt, mint a kezdett sorban a legelső betü, nagy volt igen, hanem utána még számtalan apróbb betü következett, azaz mi naponkint egy kis félórát a padon üldögéltünk; csak azt nem tudtam megfogni, hogy mi a manó mulatság van abban, ha valaki az ablakot nézi!

Éjjel ritkán tudtam nyugodtan aludni, mert laktársam iszonyúkat sóhajtott, - végre elhatározám magamban megkérdezni, - azaz, meg is kérdem:

- Bátyám! - baja van?

- Ugy sem tud rajtam segiteni, ha megmondom is!

- Bátyám! én sok házi szert tudok, - fejfájás ellen tormalevelet, - gyomorbajban ezerjófű, - meghülés ellen bodzalé; hurut ellen szamártej!

- Jaj, - ne legyen olyan ostoba, - nem hallja, hogy csak sóhajtok.

- De miért?

- Hát ha tudni akarja - szerelmes vagyok!

Rettentően megbántam, hogy megkérdeztem; azért meg is fogadtam, hogy többször nem kérdezősködöm, és a mint menekülhetek, - vele nem megyek.

Ezen határozatomat szentül megtartám, s minthogy a kávéházba járást megszoktam, szépen elballagtam, hanem mindig kivül maradtam a padon.

Esztendő mulva tudtam meg, hogy egy levelet irt a szőke hölgyhöz, hanem a szolgáló a teins úrnak adta; tehát nem mert a padra kiülni, csak otthon nyögött; de én a megszokott helyet rendesen elfoglalám, csupa megszokásból, s minthogy az őszi nap néhány meleg sugara az épület alatt igen kedvesen gyült össze, szinte szerettem a helyet.

A szép hölgy kitárta ablakait, - fehér karjait az ablakvánkosokra helyezé, s ha egy gyönge szellő fürteit szétkuszálta, egy pillanatra a szoba mélyébe tévedt, és ismét elfoglalá a helyet.

Kivülem egyetlen lélek nem volt az utczában, a kávéházi népség a tekeasztalokon zörgette a labdákat, s egyik diák a másik nyakába kapaszkodott, hogy az érdekes játékot láthassa, - s mint mondám, csak magam ültem kinn a padon, szinte megsajnáltam a hölgyet, hogy kivülem más embert nem lát, és mégis minduntalan újra fésüli magát, pedig én miattam kár volt magát fárasztania; mert én csak olykor néztem föl, - mert különben folyvást a - leczkémet tanultam!

Midőn aztán készen valék tanulmányommal s a hölgyet még mindig az ablak előtt láttam, gondolkozni kezdek, hogy nem unja el magát, hogy így óraszámra kinéz, és nem akad a szobában valami tennivalója? - aztán ezzel is készen lévén, ... hogy biztosabb legyek, repetáltam a - leczkét.

A hölgy még mindig az ablaknál van, s észrevettem, hogy folytonosan engem néz. Megszégyeneltem magam, hisz ő bizonyosan azt véli, hogy én rossz diák vagyok, hogy mindig ugyanazon egy könyvet tanulom, tehát másikat vettem elő, s minthogy a föladott leczkét elvégeztem, azt kezdtem tanulni, a mit majd másnapra hagynak föl.

A szél megint összeborzolá a szőke fürtöket, - melyek hosszan gyürüzének alá, - a fésüt az ablakba hozá, s ott igazítá rendbe, aztán unalmából-e vagy mi, látám, hogy fürteinek végét vagdalja, s a szélnek ereszti, melyből egy jókora darab tisztán látszólag az ablak alá hullott.

Bizony kár úgy elvagdalni, gondolám, - s megint tovább akarék tanulni, midőn egy kis fiú szalad mellém, kit a hölgy nevén szólíta, s utóbb tőlem elválni nem akaró fiúnak mondja:

- Kérd a bácsit, kis fiam! - az majd fölhoz!

Egykedvüen fölvezetém a kis fiút, ki a teremből megint eltévedt, s én az anyával egyedül maradtam.

Leültetett, de nekem rettentő kinosan jutott eszembe, hogy hátha a leczkémet délig elfeledem.

Körülnéztem a termet, - gyönyörü kis tündérország volt, a nagy tükrök és csecsebecsék szokatlanul hatottak rám, a hölgy néhányszor körüljárta a termet, fejét, mint a szarvas, magasan horda, s egy kissé meg-megrázá, s ilyenkor felém fordult; s nekem azon kinos gondolat gyötörte fejemet, hogy bejövet mondtam-e "jó napot", vagy alászolgáját.

Sehogy sem jutott eszembe, s ezen elpirulván, a nő közelembe jön, és finom kezeivel megsimogatván arczomat, mondá:

- Tán melege van önnek?

- Nincs! - válaszolék ostoba képpel, még mindig azon töprenkedve, hogy köszöntöttem-e, mikor bejöttem az ajtón.

- Bizonyosan a szél fujta ki a képét, ... na de milyen kuszált az ön haja, - mondja ő hirtelen egy fésüért szaladva, s anélkül, hogy én csak egy szót tehettem volna, egészen közelembe állt, s engem oly gonddal megfésült, mint kedves anyám, mikor Veszprémben bérmálásra állított ki.

Közben-közben megszünt a munka, ajakamnál fogva fejemet állásba helyezé, szemközt nézett, s én irtóztatón rösteltem, hogy borzasan jöttem, és még annyi eszem sem volt, hogy a kapu alatt megfésülködtem volna, - s ime, ezt a szégyent kell megérnem, hogy egy gyönyörü úrhölgy megsajnál és megfésül; bizonyosan jó szivü lélek, s nem akarja, hogy más helyütt ilyen borzasan lássanak.

- Ah, - mondja ő, - ne így viselje ön a haját, - így nem jól áll a választék jobbra, - majd balra igazítom, - s e közben az ablakból elhozta az ollót, - s hajamat az ollóval elegyengette.

Vigyáztam, hogy a mi lehull, majd fölszedem és kidobom, de a hölgy kezében tartá, s midőn a fésülésnek vége lett, egy könyv lapjai közé rejté.

- Volt ön tavaly tánczvigalomban?

- Igen is - nem! ... válaszolék zavarodottan és oly ostobán, mint egy kisbiró, ki akképen akar felelni, hogy az emberség is kilássék belőle.

- De az idén csak eljön?

- Nem tudom! - válaszolám még odább.

- De ha én önnel magamat egy Walczerre angazsérozom!

- Tessék? - mondám nem értve e szót.

Na, de nem is mondom ezt odább; mert 15 év mulva is végig melegszem, ha akkori feledhetlen ostoba beszédem eszembe jut.

Csak ott folytatom, hogy a nő is közelembe jövén, s fejemet valamelyest hátra hajtván, szemeimbe nézett.

Majdnem remegni kezdek azon gondolatban, hogy bizonyosan vagy a homlokom, vagy szemhéjam, vagy tán éppen az orrom téntás, és én így jöttem el az utczára; azért hirtelen megfogadám, hogy máskor vigyázóbb leszek; - s mig én ezen töprenkedtem, ő homlokomat csókolta meg.

- Na, hála istennek! - gondolám, - bizonyosan mégsem tintás, - mert különben kiszidott, vagy tán éppen megmosdatott volna a csók helyett, - és vérem hirtelen csöndesülni kezdett, és nyugalmam annyira visszatért, hogy vigyázhattam magamra, hogy a széken egyenesen üljek.

E közben egy kis leányka jött be, ki még most tanult járni; - a dajkát eltávolítá a nő, s a hölgy ölbe vevé a kislányt, felém hozá, de az erősen bújt az anyjához.

- Na, ne legyen olyan kis vad, - mondja az anya. De a kislány mégsem akart hozzám jönni, bár hivogattam.

- Kis lányom, csókolja meg a bácsit!

A kis lány arra éppen semmi kedvet sem érzett, bár az anyja folyvást biztatta.

- Na, ne féljen a bácsitól, - nézze kis baba, a mama is megcsókolja! ... s ezen szóval nyugodtan megcsókolt, - s én kezdek bosszankodni a - kis lányra, hogy még most is fél tőlem!

A hölgy a dajkát csöngeté be, s neki adá a gyermeket, hogy vigye a másik szobába; mi pedig ketten maradánk, s engem ismét az nyugtalaníta, hogy miként fogok a kimenetelnél köszönni: magamat ajánlom-e? vagy azt mondjam: alászolgája?

A hölgy néhányszor a tükörnél rendezé magát, - panaszolkodék, hogy a szobalány ma ügyetlen volt, s elém állva kérdé, hogy utálatosan néz ki?

Most már csakugyan kellett volna valamit szólnom, és szerencsémre a déli harangszó kondult meg, s én azt mondám:

- Jaj! már delet harangoznak, most már haza kell mennem!

- No hát nem tartóztatom, - mondja a nő, s midőn az ajtónál meghajtám magam, hókezeivel újra megsimogatá arczom, búcsuzóul ennyit mondván: "csak siessen ebédelni, édes kis - szamaram!"