II.
Odább, odább hat
esztendővel, mely idő alatt igen sok viz elfolyt a Dunán.
Pesten látjuk egymást.
- Bizonyosan a középponti papnöveldében!
- jegyzi meg valaki szép olvasónőim közül, azt gondolva, hogy a kis szamár
éppen nem illik a világi életbe, s ha már éppen Pesten találkozunk, bizonyosan
pappá lett, és hol lehetne kitünőbb helye, mint a papnöveldében.
- Bocsánatot kérek, én a "Pilvax
kávéházban" üldögélek, hol papot egyet sem, de abban az időben
jurátust eleget láthatott az ember.
Nem tehetek róla, a sors ide
vezetett, s nehogy a közbeesett dolgokkal untassam önöket, a hatodik évnél
kezdem, aztán az elmondandókból itéljenek, hogy hat év alatt mennyit változtam.
Pest abban az időben a
fiatalok Mekkája volt, azért ki gőzhajón, ki kocsin, ki gyalog, eljött a
fővárosba, ott élt és uralkodott, evett-ivott, koplalt, gyalogolt, politizált,
adósságot csinált és letette a czenzurát, hazament s elmondta, hogy ő is
volt Pesten.
Oh, szegény apák! hányféleképen
sopánkodtak ez urfiakon, egyik azon sopánkodott, ha meglátszott, hogy kedves
fia Pesten volt; míg a másik éppen azért káromkodott, hogy éppen nem látszik
meg!
Én beléptem a nagyvilágba,
vezetőm volt az ösztön, mely pályámra kergetett, - jó tanácsom az üres
erszény, - hív barátom a jó kedély! - Ennyiedmagával könnyen megfér
az ember egy hónapos szobában, és nem mondja a czigányoknak: húzd el az én
nótámat! hisz mirevaló lett volna maga, a nagy és hatalmas szent Dávid?
Nekem is akadtak pajtásaim, kik
mint a rézkrajczár, mindenütt megfordultak, és mint egykor az én jogászbarátom,
arról beszéltek, kinek van szeretője? azaz, szeretője mindeniknek
volt, hanem már most melyiké szebb?
Hat év alatt annyit mégis
változtam, hogy ezen beszédekre keresztet nem vetettem és nem imádkoztam, annál
kevésbé szorítám térdeimet az asztalfiókhoz, hanem egy drága szót sem szóltam.
- Beszélj már, no! - kiált az
egyik pajtás, - hol lakik szeretőd?
- Nincs! - válaszolék oly csöndes
hangon, hogy alig értették.
- Nem is láttál szép
nőt Pesten?
- Láttam eleget.
- Hát nem tetszett neked
egy is? - kérdi némi indulattal amaz.
- Mit használ, ha tetszik?
- felelém, - most látom egy pillanatra, aztán az életben soha!
- Persze, hogy nem
kapaszkodik beléd senki! - riadt rám a tapasztalt pajtás, egyik kalandját a
másik után beszélvén el, melyeket én áhitattal hallgattam.
Barátom órákig beszélte
kalandjait, s én lassankint elszomorodám, hogy külsőmben tán nincsen meg
az a megnyerő, hogy az utczán látott angyalok szótalanul és mereven mennek
el mellettem; s én fölsóhajték: kár volt pappá nem lenni!
Nem birtam kiállni tovább
barátim kalandregéit, az utczára sietek, fölkeresem a legzajongóbb
embertömeget, a selyem és bársony világot, körüljártam, mint egy kikért kártya,
mely arra vár, hogy színt adjanak reá.
Ahány szép arczot láték, jó
lélekkel gondolám, hogy nekem mindenik tetszik, csak szólamlanék meg
valamelyik, hogy én is tetszem neki; de egy drága szót nem hallék.
Kétségbeesés környezett,
hogy számomra nem nyilik virág, míg társaim egy homoktelepet ültetnének be;
mert hisz a mit elbeszélnek, hazugságnak rémítő sok volna, fele
legalább is igaz!
- Jer! - szólít meg egyike
a pajtásoknak, belém kapaszkodván az utczán, - bevezetlek egy háznál itt a
váczi-utczában.
- Nők is lesznek?
- Természetesen, - majd
mennék is én valahova, hol nők nincsenek?
- De hát mondd meg, mit mondasz
nekik?
- Mit? ... felel viszontkérdezve,
- az legkevesebb, - a mi eszembe jut.
- S megmondod
valamelyiknek, hogy szereted?
- Nem telik bele fél óra,
már megvallom, hogy nélküle nem élhetek.
- De most már hazudsz.
- Neked?
- Nem nekem, hanem annak a
hölgynek, hisz ez már a huszadik ösmeretséged lenne.
- Ez még nem sok.
- S nem félsz, hogy megver
a haragos isten ennyi hazugságért?
- Majd erre máskor felelek;
ha felelek, hanem menjünk föl a lépcsőkön, mert az első emeleten a
legelső ajtón fogunk kopogtatni.
Ezzel fölhurczolt az
emeletbe, s én azon félelemből, hogy vonakodásomért pajtásaim gúnyja
lennék, vitetem magamat a - nagy világba.
Az ajtó megnyilt, - barátom
bemutatott a társaságnak, aztán elhelyezkedénk, szomszédom egy kitűnő
szépségű nő volt, de míg az a másik szomszédnéjával beszélt,
barátomat megszólitám.
- Te! - mondtad már ennek,
hogy szereted?
- Még nem, hanem majd arra
is rákerül a sor.
Nem mertem neki megmondani,
hogy legalább ezt az egyet hagyja nekem, hisz neki úgy is elég van.
Visszafordulék tehát
hölgyemhez, ki szomszédnéjával beszédét végezé, s minthogy éppen szemközt
nézett, érzem a keserves kínt, hogy most valamit mondanom kell; de míg én a
kezdő szón jártattam eszemet, hölgyem ekképen szólt:
- Rég vágytam kegyedet
megismerni közelebbről! - mondja ő nevemet is említve, mely akkor már
néhányszor nyomtatásban is megjelent; - azonban eddig csak az utczán láthatám
kegyedet.
- Nagysád!...
Megjegyzem, hogy ezt nem én
mondám, hanem barátom, ki tanuja volt beszélgetésünknek, s mint később
mondá, - nem akarván a nőt az én ügyetlenségemre hagyni, - miután még a
beszélgetés megkezdését is a hölgyre hagyám, - helyettem ő kapott szóba:
- Nagysád, - mondja ő,
- barátom az egész éjjel nem aludt...
Kicsinybe mult, hogy azt
nem mondám, hogy hazudik, - ha ő erre számolva meg nem ránt, miközben
aztán folytathatá:
- ... Ő, úgy látszik,
a váczi-utczában elvesztett valamit; éppen nagysád ablakai alatt.
- Ugy? ... mosolyga a
hölgy, hát kárvallott ember kegyed? - mondja felém fordulva, mire aztán én is
szóhoz kaptam.
- Nagysád! én nem tudom,
hogy mit szóljak...
- Most helyesen beszélsz, -
jegyzé meg barátom, - tudja meg nagysád, hogy barátom az első szerelmi
vallomással fogja meglepni azt a hölgyet, ki őt meghallgatja; azért
irgalomért esedezem az ő számára. Ezzel odább fordult, s mi a nővel a
társalgásban egymásra maradánk.
- Tehát mért nem gondosabb
ön? - kérdi a nő, kinek szivesen megmondtam volna, hogy az egészből
éppen azt nem tudtam, hogy ő a váczi-utczában lakik; de ha még igazabban
meg kell mondanom, soha sem láttam; - azonban pajtásom oldalba lökvén, mondja:
- Most nyisd föl a szádat.
- Nagysád, - mondám aztán,
- meg ne itéljen barátom beszéde után.
- Jó, tehát majd magam
fogom önt szemmel tartani, - ablakaim a legszebb szemlét engedik, s én önt
végig kisérhetem szemmel az utczán.
- Ha tudniillik észre fog
nagysád venni.
- Mondtam már, hogy rég
vágytam kegyedet közelebbről ösmerni.
- És látott már?
- Majdnem minden nap
délután öt és hat óra közt; mondja ő erősebb hangnyomattal,
egyszersmind fölemelkedve üléséből, miután a társaság oszlani kezdett.
El nem tudtam gondolni,
hogy mi érdekből jegyzé meg azt a két órát, holott én gyakran egész
napon át a váczi-utczában laktam.
Bucsut vevénk, a hölgy oly
mosolyogva köszönte, hogy barátomat megkérdem, nem viseltem-e magamat
nevetségesen? a min tán valami nevetni való van.
Midőn barátommal az
utczán valánk, akkor kérdem:
- Hát mondtam én azt, hogy
vesztettem el valamit?
- Igazad van, soha sem
mondtad.
- De azt sem mondtam, hogy
ezt a hölgyet láttam valaha?
- Azt sem mondtad, hanem a
nők mindig el fogják hinni, hogy láttuk őket és imádjuk őket;
azért barátom most már csak járd a váczi-utczát és lesd az alkalmat, hogy a
nővel találkozhassál. Ezzel kezet szoritott, és egy kapun bement.
Legyen okos, a ki tud, -
lessem az alkalmat, - de hát minő az az alkalom? Hasonló töprenkedések
közt jártam én két hónapig a váczi-utczát, hol aztán később csakugyan
felfödözém a házat, és öt-hat óra közt a hölgy mindig az ablakban könyökölt.
Messziről már
megláttam, de midőn már a ház mellett kelle elmennem, nem volt bátorságom
föltekinteni.
Igy tartott ez jó darabig,
midőn egyszer egy alkalommal ablaka alatt járkálván, egy finom fehér
kendő hull lábam elé.
Annyit mégis észrevettem,
hogy fölülről jött, föltekintek, s a hölgyet látom mosolyogva nyúlni a
kendő után, de hol van az az óriás, ki az emelet ablaksorait fölérje;
azért az egyetlen módhoz folyamodám.
- Valahára! ... mondá
barátom, mikor neki a dolgot elbeszéltem, - tehát fölvetted a kendőt?
- Természetesen!
- És fölvitted?
- Ah... mit gondolsz?
mondám én.
- De csak nem vitted el magaddal a kendőt?
- Nem, hanem szépen összegöngyölitém, és az emeletbe dobtam.
Barátom fölugrott, nevetett, káromkodott, végre kalapját ragadva, ezen
szóval vált el tőlem:
- Jaj! ... de ostoba vagy!
Végképp elszomorodám, végre honn ülővé lettem, és tanultam a corpus
jurist, hogy minél előbb ügyvéddé lehessek.
Ez is megtörtént; s még néhány nap, aztán végbucsut veendek tőled Pest;
hol barátaimnak elég kalandját hallottam, a mit másoknak majd elbeszélhetek, de
magaméból egyetlen egyet sem.
- Isten veletek fiuk! - bucsuzám pajtásaimtól, - podgyászom a gőzösön
volt már, s magam útnak indulék egy esernyővel, minthogy az égen néhány
bárányfelhő látszék, s minthogy a gőzös még csak néhány óra mulva
indul, a váczi-utczát még néhányszor végig járom.
Ez is megtörtént, s midőn éppen öt órát ütne, hölgyem egy boltból
jő ki, s minthogy az esőnek néhány csöppje permetezett, a találkozás
oly közeli volt, hogy lehetetlen volt az esernyővel meg nem kinálnom.
Hazáig kisértem, s a kapu
alatt mondá:
- Legyen szerencsém! Mire
én zaklatott kedélylyel elfogadám a meghivást. A szállás valóságos váczi-utczai
szállás volt, s én minden kényelmet lelek azon kényelmetlenségen kivül, mi
nyelvemet leköté.
- Önt soha sem láthatni!
- Ritkán jöttem az utczára!
- válaszolám.
- De legalább öt és hat
óra közt időt szakaszthatott volna.
Eszembe jutott, hogy
első találkozásunkkor ez óraszámokat emlité, s én kezdek először a
szónak értelmet adni; és én mindenekelőtt kezdem magamat menteni.
- Na, ezután ki fogja ön
ezt pótolni!
- Fájdalom, lehetetlen! -
mondám, mire a nő holt halavány lett.
- És miért? - mondja
ő.
- Elutazom!
- Na, de ezt az utazást
elhalaszthatja néhány napra kedvemért!
- Lehetetlen, - mindenem a
gőzösön, és rendeltetésem helyén várnak.
- S mikor utazik ön?
- Negyed óra mulva, - mondám, -
már három negyed hatra, - fölemelkedem ülőhelyemből, de megütközve
látám, hogy hölgyem kendőjét szemeihez tartá.
- Nagysád! mi lelte, az istenért?
- Látja könnyeimet!
- De az okát mondja meg!
- Jó! ... legyen, ... szeretem
önt!
Engedelmet kérek kegyes olvasóim,
ha mondom, hogy én majd hanyatt vágtam magamat, mert most már csakugyan mindent
tudtam.
Jaj, dehogy beszélek tovább, elég
az hozzá, hogy én még kellő időben a gőzösön valék, hol az
első állomásig barátom volt kisérőm, kinek midőn kalandomat
végig elbeszéltem, fölkiálta:
- Jaj! ... de nagy szamár vagy!
Ebből láthatják, hogy mi
voltam 1840-ben, s mi lett belőlem hat esztendő mulva.
|