III.
Három a táncz!
Szomszéduramat kapjuk
megint elő, hogy legyen fogalmunk, miként mulatják magukat falun olyan
urak, mint az én szomszédom.
Szól a zene, szomszéduram
orvosságot vett be, melynek az a csodálatos hatása van, hogy szomszéduramat
éppen a falhoz vágja.
Talán elvétették az üveget?
Meglehet, mert az
orvosságos üvegen egy czédulácska van, rajt pedig ilyen fölírat: minden két
órában egy kávés kanállal!
- Ugyan, mi baja van az én
szomszéduramnak? kérdem az orvost.
- Hipokhondria! - válaszol
az orvos.
- S miből tudja ön
ezt?
- Miből? - ismétli az
orvos - hát nem hallja ön, hogy minden harmadik szava az, hogy búsulok.
- S ön ezért orvosságot
rendelt neki?
- Minden két órában egy
kávés kanállal.
- Orvos úr elvétette, tán levesmerő
kanalat gondolt?
- Hogyan?
- Csak úgy, hogy
szomszédurunk savanyúvizes üvegből iszik, s ha jól jegyzem meg, minden
negyedórában, mintegy körülbelől két levesmerő kanálnyit iszik egy
fölhajtásra.
- Itt tévedés van! - mondja
az orvos fölugorva a "pagát ultimótól".
- Ne keljen föl, orvos úr,
tisztába leszünk mindjárt, - csak azt mondja meg, hogy mi hatása lehet ezen
orvosszernek?
- Némi derültség.
- Na, az megvan, csak hogy
a járó orgánumokat úgy látom, igen megzavarja az orvosság.
- Nem hinném! - mondja az orvos.
- Szemei csillognak.
- Hisz az izgatottság volna! -
bámul az orvos.
- Azon kivül iszonyúan kurjongat,
minden szónak felét mondja ki, orvos úr, ... nem fél, hogy szomszédurunkat
megüti a guta?
- De engem üt meg, barátom.
- Ne féljen, orvos úr, - én jót
állok, hogy semmi baj sem lesz.
- Menjünk a zenészekhez, - biztat
az orvos karon fogván, és a vendégeken keresztül a czigányokhoz értünk.
Sajátszerű látvány,
szomszédurunk erősen érzi az orvosság hatását, szokatlan nagyokat kiált,
és egy szóval sem mondja, hogy búsul, hanem még a czigányokat is
biztatja, hogy:
- Jó kedved legyen, - a
ki...
Csak hogy azt már ne
mondjuk meg, hogy ki és mi volt az az a ki? mert ez gyengédtelenség volna, hogy
elfecsegjük mindazt, mit a mi kedves szomszédurunk paroxismusában tesz.
- Egy lábra állj! - mondja
a szomszéd a czigányoknak.
- Hát aztán? - kérdi a
czigány.
- Aztán úgy hegedülsz,
gazember! - parancsolja a szomszéd, - öklét emelve a czigány felé.
- Az istenért! - kiálték az
orvosnak, - ez nem valami őrülési roham?
- A világért sem!
- De ezek a boldogtalan
czigányok?
- Hozzá szoktak ezen
tréfához, - viszonzá az orvos.
- Hogy egy lábon
hegedüljenek?
- Éppen egy lábon.
- Hisz ilyet csak örült
ember kivánhat, mondám én.
- Pedig ez nem őrült.
- Orvos úr! ... szólítám
föl, ... gondolja meg, ha tán orvossága erős lett volna, - ez ember boldogtalan.
- Boldogtalan az igaz,
legalább én magamat boldogtalannak találnám ilyen nyavalyával.
- Tehát az ön orvossága?
- Nem használ az itt
semmit, - mondja az orvos nevetve.
- Szegény szomszéd, -
sopánkodám, - ilyen hipokhondria!
- Ugy! - mondja az orvos, -
hát ön még most is azt hiszi, hogy a minő bolondot tesz a szomszéd, - azt
azért teszi, mert hipokhondrikus?
- Tehát nem az?
- De nem ám?
- Hát mi volna?
- Részeg!
Sajnálom, hogy ki kelle
mondanom a szót, - hasonló dolognak szemtanuja valék nem egyszer, - hanem
számtalanszor; mert nálunk ilyen hazafiak is vannak.
Nem hiszik önök?
- Ist...!
Nem! nem! ... nem esküszöm
meg, úgy is elhiszik önök.
|