V.

Hivatalos vagyok egy jómódu magyar emberhez; nem tehetem, hogy elmaradjak, kocsira ülök, menjünk.

Egy vidéki barátommal utazom, Pestről jő, - uti terheinek felét könyvek teszik; mert egyik azon kevés közül, kik minden aláirási iven ott vannak; jó, rossz! az mindegy, magyar könyv! azt gondolja, megveszem - ha egyik gyengébb, jobb lesz a másik; és ha kelendősége lesz a könyvnek, mindig tehetségesebb emberek következnek.

- Szép könyvtárad lehet, barátom?

- Mi az, barátom, ... egy pár száz az egész!

- Mennyit szoktál évenkint összevenni?

- Épen száz pengő frt. árát; ennyivel megveszek minden szépirodalmi és tudományos könyvet, - minek tudniillik hasznát vehetem; de még ebből két hirlap is kikerül.

- Mióta teszed?

- Tizenöt év óta, barátom.

- Mégis jókora lehet az a könyvtár.

- Lehetne, barátom, - ismétlé amaz, - lehetne!

- Lehetne? - mondom én, hát nincs meg?

- Éppen az a legnagyobb fájdalmam.

- Elégett, úgy-e barátom? - kérdem sajnálkozva.

- Inkább égett volna el, úgy nem volna annyi bosszúságom, míg így egyik kötetből az első, másikból a másik hiányzik, - barátom! - panaszkodik ő - higgy nekem, hogy ilyenkor részint a méreg fut el, vagy elkeseredem.

- De hát hova lesznek könyveid?

- Ellopják, édes barátom!

- Magyarországon könyvet lopnak? ezt még nem hallám!

- Pedig elhiheted barátom, - s ez annál bosszantóbb, - hogy venni még csak a tizezredik sem akar, - hanem ahol hozzáfér, ellopja.

Barátomhoz értünk, s egy kurta óranegyedre meglátogatám őt is.

Megnézem a könyvtárát, s ime egy halmaz csonkapéldányt látok szóról-szóra, mint barátom mondá.

- Ezek ismét, - mutat barátom számos könyvet - olyan példányok, melyek ugyan valami módon hazakerültek.

- Mi módon?

- Haza loptam őket; mert megismerem jegyemről, hogy az enyémek.

- Igen, de akkor inkább fülön fogtam volna az illetőt, és számon kértem volna tőle e gyönyörüséges módját a könyvszerzésnek.

- Kedves barátom! - viszonzá amaz, - de ki áll nékem jót azért, hogy ez az, ki tőlem lopta el?

- Hisz elég bizonyság, hogy nála van?

- Némileg ugyan bizonyság, de nem bizonyos, hogy tőlem lopta el?

- Hisz azt mondád, hogy jegyedről ösmered meg?

- Az igaz, barátom! - hanem ez a lopás már annyira el van terjedve, hogy két hét alatt a tizedik lopja el; - s ha most kézről-kézre akarok menni, úgy az egész vidéket biró elé idéztethetem: pedig inkább megveszem a könyvet újra, mint gyűlölködjem velük.

- Szép mulatság! - vigasztalám barátomat, - ha így vagyunk, - hanem hát ezek a mustrakönyvek a sarokban?

- Ezek ismét olyanok, melyek olvasás végett kinn voltak, - még pedig ujdonállapotban, és mire haza kerültek, - így néznek ki, - mutatja barátom, - íme, ez szalonnafolt; - emez itt kaporszag, bizonyosan a káposztába ejtették, míg amaz reggelijét a hátáról ette meg. Ezek ismét - mutata más példányokat - a megfülezettek, és most küldöm a könyvkötőhöz, hogy segítsen rajtok.

- Szép dolgok ezek, édes barátom, olyan emberre, ki könyveket szokott venni.

- Ezek mindennapi dolgok, hanem van még egy, mi végtelenül bosszant!

- Ugyan mi lehet az?

- Itt vannak díszpéldányaim!

- Csinosak, - igen csinosak.

- De ime belől, mutatja amaz - majd minden lap meg van körmölve.

- Csakugyan úgy van! - hanem mi ez?

- Egyszerü dolog, - a mi embereink ritkán olvasnak valamit, s ha olvasás közben hozzájuk szól valaki, - nem birnak visszaemlékezni, - hogy körülbelül hol? mely részen olvastak? - tehát bekörmölik az utolsó szót, mint ime meglátszik.

- De minő sűrűn van ez a körmölés?

- A mint a szolgáló ki s bejárt; egyszer a kamara kulcsát kérte, - néhány sornak olvasása után a pinczébe akart menni, detto új körmölés; - valami házaló jelenti magát: - újabb körmölés; és igy megyen a könyvön végig.

- Barátom! engem megütne a guta.

- Velem az nem történt meg, hanem negyedévig lelt az epehideg, egyéb bajom nem volt.

- De ha ez mindig igy tart?

- Most már nem fog igy tartani; mert könyvtáramat hatalmas zár alatt tartom; - továbbá nem adok olvasni senkinek; kivévén olyan szegény embert, ki legjobb szándék mellett sem vehet könyvet, mert nincs pénze.

- Ez legjobb biztositás.

- Mindenesetre, - és iróinknak ajánlanék egy jó tanácsot.

- Mi lenne az?

- Munkáikra nyomassák ki olvasható betűkkel: Kéretik minden becsületes könyvvevő, hogy ne adja olvasni olyan embernek, kinek magának is elég tehetsége volna, hogy könyvet vegyen.

- Ez volna a legjobb.

- Én helyeslem.

- Ekként lassan hozzá szoknának a könyvvételhez, és más szegény ember könyveit nem lopnák el.

Furcsa, hogy az ilyen lopót nem lehet úgy megbélyegezni, mint azt, ki a padláson rabol.