VI.
- Orvost! orvost! az isten szerelméért, orvost!
- Homeopatát?
- Orvost, orvost!
- Allopatát?
- Orvost, mondom, orvost! most mindjárt kimegyen belőle a lélek.
- Annyira beteg?
- Alig vergődik már, ... csak a szemeit méregeti még.
- Mitől lett ily rosszul? - mondja meg ön?
- Jaj! uram, keserves kín azt elmondani, - hát még végig nézni!
- Meghiszem, hanem mondja ön, hogy meghült? vagy megterhelte a gyomrát?
- De meg ám! hogy is ne? mikor egy egész grammatikát evett meg!
- Mi a manó, hát nem elég, hogy Debreczenben koriandrum helyett
kalendáriumot esznek a betegek, Pesten meg grammatikával élnek?
- Nincs különben! - mondja a tudóstársaság egyik szolgája.
- Hát miféle grammatikát evett
meg.
- Tekintetes uram, a finn
grammatikát, - a mint Hunfalvi tudós hazánkfia megírta, meg sem várta, hogy a
porzót rádöntse, - vagy inkább döntötte volna Hunfalvi úr a tintát az egész
grammatikára, legalább nem ette volna meg, és nem volna most halálos ágyán.
Uram s én istenem, hogyan hozzuk életre? Szaladjunk orvosért.
- Jó lesz doktor Schedel.
- Jaj, tekintetes úr, csak azt
ne, hisz az etette meg vele.
- Nohát máshoz megyek, csak azt
mondja meg József, hogy miképp származott ez a nyavalya? hogy az orvosnak el
tudjam mondani.
- Ó, tekintetes úr, egy pár
esztendő óta fölfordult az a Trattner-Károlyi ház, mely hajdan fészke volt
a tudományoknak, aztán rám is csak ragadt valami.
- Tudomány?
- Nem tudomány, édes tekintetes
úr, - hisz a mi kevés ott megfordul, ott benn is kell a tudóstársaságban, hanem
egy-két forint.
- Ugyan honnét?
- Jaj tekintetes uram, volt az az
idő, mikor törték-marták magukat az emberek, hogy tudóstársasági tagokká
lehessenek, aztán ilyenkor már az ajtónál elkezdték a süvegelést, ha aztán
beljebb eresztettem őket, tudniillik oda, hol már csak hason lehet mászni,
- ha jó eredménynyel jöttek ki, nekem is csúsztattak valamit a markomba, - s
így azon gondolatra jöttem, hogy befolyásom megösmertetik; mert, tekintetes úr,
a makk hetes is üt, mikor adutt.
- Hát adutt is volt már?
- Voltam bizony, hanem
mióta ezek az urak úgy összezavarodtak, hogy már beszélni sem tudnak, hanem
tisztelendő Czuczor úr tanítja őket, kivált azt a Hunfalvit, - jerum!
de tanítja, - juj! ha engem úgy tanítana valaki. - Mondom, azóta vége
mindennek, én nem tudom mi az oka, hogy most senki sem ólálkodik az ajtón?
kiment-e a módiból, vagy mi?
- Biz az kiment, mint a
táblabiróság.
- Az is kiment?
- Annyira, hogy az is
eltagadja, a ki volt.
- Itt van ni! most senkinek
sem kell, - már látom, hogy még engem is berendelnek az ülésbe; tekintetes
uram, mi lesz belőlem?
- Tudóstársasági tag.
- Nem eszem finn
grammatikát, tekintetes uram, - íme egy már úgy is halódik, - s most jut
eszembe, hogy el sem mondám, miként lett a baj.
- Hát miként?
- Miként? hát megmondom,
mióta táblabiróság nincs, meg a tudóstársaság után sem vágyódik senki, az a
szegény Toldi úr nem tehet mindent maga; - hisz szegény dolgozott ő eleget,
kiirta az utolsó gondolatot is a fejéből, csakhogy legyen kézirat; de,
uram, ki győzne annyit, - és egy szerencsétlen pillanatban beadja a finn
grammatikát az új magyar muzeumnak, - most nézze meg a tekintetes úr, -
haldoklik.
- Szegény új magyar muzeum!
- De szegény ám, - most ki
gyógyítja meg?
- Én nem tudom.
- Hogy is tudná a
tekintetes úr, mikor beszélni sem lehet azzal a szegény muzeummal?
- Miért nem?
- Hát ki érti, uram, azt a nyelvet?
finn grammatika az egész; beszél, höbög, nyekeg; de én értem; mert finn nyelven
beszél; aztán ha a kezéről beszél, mi akkor a lábát huzzuk; tökéletesen
úgy járunk vele, mint mikor a franczia katona sárgadinnye helyett
"Sarkadiné"-t kiabált.
- Igy hát nem is gyógyul
föl.
- Bajosan hiszem.
- Tehát megyek haza.
- Én meg Emich úrhoz
megyek; megviszem neki a hirt.
- Nagy pártolója a magyar
irodalomnak az az Emich.
- Bizony az, - azt
mondhatom.
- Veszi a munkákat, hallom.
- Azt nem teszi, tekintetes
úr, - hanem eladja, látom.
Szegény új magyar muzeum, -
téged is eladna Emich, csak venne meg valaki, - de az ördög sem veszi!
|