EGY FALAT KENYÉR.

I.

Lenézett a holdvilág az udvarba, s éppen a közepébe látott egy tálnak, melyet Kántor István egész háznépével az udvarban egy törzsök mellett körülült; csak egy nyolcz esztendős fiú szorult le a földre, ölébe markolván egy kenyeret, melyet rossz bugylijával éppen középen akart megszegni, de utóbb az életlen kés úgy benyakalta magát: hogy se ki, se be nem ment.

- Hová férne beléd akkora kenyér, te szennyes? - szólt az öreg a fiára, látván, hogy majdnem a kenyér vágja földhöz a gyereket.

- János is mindig ekkorát vág, morgott a gyerek az egyik szolgára tekintve.

- Hadd vágjon, kiáltott közbe a szolga, mi gondod rá? a mit megszolgálok, az az enyim.

- Mit durrogsz? - csititá a gazda, - tőlem ugyan nem hallod, hogy a szádhoz mérjem a kenyeret, ha megéhültél, edd meg az egész kenyeret.

- Meg is eszem, - morgott odább a szolga.

- Meg ám, - visított a gyerek, - de felét a kenyérnek mindig az árok mellé dobálja kend, úgy-e? mert azt mondja kend, maradjon a szomszéd kutyájának is.

- Öcsém! - gyulladt fel az öreg - vagy ez a tacskó hazudott, hanem akkor lesz a tarisznyaszijnak dolga, - vagy hogy igazat mondott, akkor pedig kitelt az esztendőd, akár azt mondjam, hogy isten úgy segéljen, - értetted?

- Értettem, - szólt mérgesen a cseléd, evőszerszámát összekotorászva, - ha olyan panaszos a kelmetek kenyere?

- Neked ilyen formán panaszos lesz, - mondja az öreg, - mert a maradék kenyérre, mielőtt a kutyának dobnád, koldus is kerül... föl is az út, alá is! - tevé még hozzá, s míg Jancsi nagy fütyörészve az udvarba tévedt el, addig a többi csöndesen vakargatta a tál oldalát, míg a vacsorának legvégére értek.

- Szedd föl az abroszt, lányom! ... kezdé meg a szót az öreg újra, - ott ne hadd a morzsát, utasítá tovább is a leányt, ... nézd, leesett egy falat kenyér, láb alá talál kerülni, vedd föl, - mit a leány azonképpen megtett; - nem azért adta az isten a kenyeret, - beszélt még odább az apjuk, - hogy úton útfélen széthányjuk, vagy az asztal alá szórjuk.

S a mint mondám, a lány szorul szóra megfogadván az apja mondását, vigyázva szétnézett, hogy meglásson minden morzsát, nehogy az öreg ma vagy holnap a földön találja.

Szétment a cselédség, ki ide, ki oda, ahol tudniillik még valami megnézni vagy szétrakni valója volt, csak egy jól megtermett legény maradt a tornáczon, ahol vagy harmincz zsák volt tele gabonával egymás mellé rakva; de ha jól megvigyázzuk, az a legény már harmadszor rakja összevissza őket.

Egy-egy zsákon még látást is meglátszik, hogy van mit emelgetni, s a ki naphosszat munka mellett fárad, tréfaképpen ezt a mulatságot ugyan meg nem teszi.

Az a lány is, mintha mindig az udvarra küldözgetnék, vagy a tornáczot söpri, vagy az udvart; mintha kérők elejbe söpörnének össze.

Meg-megnézik egymást, egy drága szót nem szólnának, - az egyik úgy megemeli a zsákot, majd bele szakad; s a másik oly erősen söpör, hogy az új söprő tövig vásik még ma; s én egyetlen szóval sem hallám, hogy ezt nekik parancsolták volna.

Most jobban látom a legényt, kalapját egy kissé félre lökte a melegség miatt; de mondhatom is nénémasszony, ha tudniillik éppen valami nénémasszony is hallgatja ezt a történetet, olyan legény ez, ha meglátná, - abból a hatvan esztendőből első szóra is elengedne magának vagy negyvenet, s akkor is még maga mondaná neki: szerelmem, de szép vagy!

Hát a nénémasszonynak az ura, a ki pipázva hallgatódzik a sarokban, de kiejtené a pipát a szájából; ha a lányt meglátná. Sokszor mondja ugyan most az öreg, hogy nagy bolond volt, mikor nénémasszonyért a tüskekerítésre is fölmászott: hisz meg is változott ám azóta nénémasszony, - de csak biztassa az öreget, hogy hallgassa, mit mondok.

No de mégsem szólok, bizony megsajnálnám az öreget; ha beszédközben kialudnék a pipája; neki is megkerült a párja, s e két gyermeket együtt látván, visszagondol, hogy az a kis szeretet neki is jól esett.

Az öregnek a zöreje hallatszott, hátrament a legény, s a félszer sarkán szemközt jött vele Jancsi, nagyokat dörmögvén.

- Összeraktam, - mondja, - mindent, a mi nem az enyim; ha elvesz valamitek, ne fogjátok reám.

- Nekem ne mondogasd, - felelt rá a másik, - semmi közöm hozzá.

- Te vagy itt, hát neked mondom, - válaszolt amaz.

- Gazdád voltam én? ... beszélj azzal, a ki fizetett.

- Kenyerese vagy, - pattogott a másik, - akár a gazdának kiabáljak, akár a te füledbe: mindegy.

- Pedig jobb lesz, ha nem kiabálsz, mert ha én elkezdek kiabálni, azt a hátaddal is hallod.

- De nagy úr lettél, - ingerkedék amaz, - mióta ott a konyha körül ólálkodol?

- Ne kötekedjél, azt mondom; mert ha nem nyugszol: vacsorával eresztelek haza! Lármázott a mi legényünk, nem is gondolván, hogy a neszre előbb az öreg jött közelebb, s utóbb a lány is egy félig nyitott ajtó mellől hallgatta a czivakodókat; Jancsi pedig újra szóhoz fogott.

- Ne félj, megyek már, legalább nem leszek utadban.

- Nem tudom, hogy utamban lettél volna.

- Jól van jól, ... hát mertél-e most is szólni csak egy szót annak a leánynak, pedig vacsora óta rakosgatod a zsákokat, hogy valamiképp beléd botoljon; de tudtad, hogy itt vagyok; nem mert mozdulni a nyelved én miattam, úgy-e?

Nem tudta a legény mit gondoljon? ő maga ugyan soha sem szólt a leánynak, de hogy éppen a lány ezt szeresse, azt sem hihette el.

- Öcsém, ... szólt dühösen a másik is ... olyan legényt, mint te, nem hogy félnék tőled, de fogadom, hogy egy magam a zsákba duglak, kell-e?

- Ne velem beszélj, pajtás, - annak a lánynak merd megmondani, - kötekedék Jancsi, annak mondd meg, ha mered; ne a zsákokat ölelgesd.

- Nincs, mit mondjak neki, s ha akarom, hát megmondom.

- Én előttem mondd meg, ha akarod, ... hiszen esztendeje, hogy már álmodban is nyöszörögsz, de a szád csukva marad úgy-e? mert itt voltam.

- Álmomban mondtam...

- Mondtad ám, ... de mondd én előttem.

- No hát... mondom... ha eddig nem mondtam, hogy azért is szeretem Örzsét, ha száz lelked volna is!

Visszaszaladt a lány, most már csakugyan tudta, hogy a zsákokat miért emelgette Ferkó.

- Micsoda lárma ez? - rivallt be a gazda, - vége legyen a szónak, azt mondom, - többet egy szót se halljak meg.

- Eleget hallott kend, - azt hiszem, felelt Jancsi.

- Mindent hallottam! kiáltott a gazda, - neked pedig nyitva van az ajtó.

- Öcsém Ferkó, - szólt agyarkodva Jancsi, - ne félj, te is kiférsz nemsokára azon az úton, a melyiken én megyek, ... jó éjszakát. S ezzel összeszedett sátorfájával egyetemben, ment a kapu felé; az öreg pedig nagyokat gondolva, a szoba felé tartott.

- Anyjuk! - szólt aztán a gazda az asszonynak, mikor bement, - ezt az Örzse leányt azt tom, hogy szeretik.

- Nem tudom, édesapjukom, talán kelmed tudja.

- Hogy ne tudnám, hanem már most azt kérdezem; ez a leány szeret-e valakit?

- De meg azt sem tudom, apjuk.

- Hát mért vagy anyja, ha nem tudod?

- Kedves gazdám, már hogyan tudnám én azt? hát mikor kelmed elszeretett engem, nem azt mondta-e mindig: Vicza! meg ne mondd anyádnak.

- Persze, hogy azt mondtam, mert hisz a milyen gyilkos volt anyád, akár forró lúggal öntött volna nyakba, ha tudta volna, hogy az ablak alját lesem! Ilyen volt ám anyád, a vén sárkány!

- Ugyan ne mondjon kend ilyent, szegény anyámra.

- Nem most mondom én azt először, csakhogy te most hallod.

- Hát kend különb ember volt másnál? ... mit csinálna kelmed, ha azt mondaná valaki, hogy minden éjjel az ablakunkat lesik.

- Ki lesi? lánczhordtát! - ugrott föl a gazda, majdnem föltaszítván az asztalt, - tudom úgy vágom ketté, hogy az egyik fele itt marad, a másik aztán csak felibe megy haza.

- No lássa kelmed, hogy szinte nem jobb az én édesanyámnál.

- Nem hát, ... lármázott a férfi, - de most azt akarom tudni, ki jár az ablakra?

- Kérdezze meg ked a lányát, én örülök, ha rám jön az álom, nem hogy még az ablakra is lessek.

Éppen bejött a lány.

- Örzse! - szólt rá az apja, - miért nem alszol éjjel?

- A bakter kiabál édesapám, - mentegetődzék a lány, - az nem hagy alunni.

- Láttál-e valakit az ablakon leselkedni? ... kiáltja az öreg... ha meg nem mondod, tüstöntüben meghalsz.

- Jancsinak a fejét láttam, édes apámuram.

- Azt már nem szereted, tudom; mert ha szeretnéd, nem mondanád meg, ... ki volt ott még más?

- Nem volt senki édesapám, ha megöl sem mondhatom, - pedig éppen akkor látta meg Ferkót az ablakon behallgatózni.

- De hát kit szeretsz?

- Édes apámat, meg...

- Hát még kit? - szakadt a szóba az öreg.

- Meg édes anyámat... zokogott a leány.

- Nem azt kérdeztem, ... kit szeretsz mást?

- Hát muszáj még valaki mást is szeretni, édes apám? mondja meg inkább, csak ne kiáltson úgy reám, félek, zokogott a leány, nem tudván azt, miért riasztják így?

- Úgy is tudom, hogy kit szeretsz! lármázott még jobban az ablak felé nézvén, honnét Ferkó éppen elhúzódott.

- Ha mindent tud édes apám, akkor azt is tudhatja, hogy én senkinek sem mondtam, hogy szeretem.

- Eredj a dolgodra, szólt neki az anyja, mire a lány kiment, az apjuknak pedig közelébe állván, dorgáló hangon mondá: rosszabb kelmed akármi asszonynál, az legalább megvárja, míg a hirt a pletyka útján kapja, - azután is ráér még hinni az igazat.

Ezzel nyugovóra mentek, azt gondolván a gazda, hogy tán hamar fogta föl a dolgot.