II.
Arattak és takarodtak
mindenfelől, húsz vagy harmincz legény delelőn volt az ökrökkel, az
üres időt heverészésben és tréfálkodásban töltvén el.
Egyetlen egy volt, a ki békét
hagyott a szónak, s a többiek szélről maradván, néha-néha tekintett át a
többin, míg a szeme Jancsin akadt meg, ki széles kedvében röhögtette a többit.
Ferkó lelkét fúrta a tegnapi beszéd, s ámbár félig azt hitte, hogy a leány
őt szereti csak; de mégis félt, hátha talán amazt?
Gondolom formában összemérte
magát Ferkó a másikkal, tudta, hogy messze marad el utána a másik, de a leány -
azt gondolja - furcsa egy portéka, ki lát a lelkébe?
- Hej, ha én gróf volnék! -
kiálta közbe Jancsi, kinyujtózkodván a többi közül, s félig Ferkó felé nézett.
- Mit csinálnál, ha gróf volnál?
- kérdé egy kiváncsi.
- Majd tudnám én, mit csinálnék!
- mondja, s megint Ferkó felé nézett.
- Csak az erszénye volna az
enyém, mondák mások, maradna aztán a titulája neki.
- Nekem is elég volna a pénze, -
beszélé Jancsi, - bár csak elvesztené egyszer a bugyellárisát, aztán hadd
találnám én meg.
- Nem adnád vissza? - kérdi egy
harmadik.
- No csak azt lesse, mikor én
visszaadnám.
- Zsivány! - morgott magában
Ferkó, úgy hogy csak egy-két szomszédja hallotta.
- Nini, éppen amott megy az ifjú
gróf a pappal az országúton gyalog, szólt az első, - nem mennél utána,
Jancsi? hátha hullatja a bankót.
Kiváncsian nézett a gróf után
Jancsi, s míg ő titkon gondolkozik arról, mit csinálna, ha gróf volna;
menjünk mi az urak után, vajon mit beszélnek?
A gróf fiatalember volt, s a ki
vele ment, a falu papja; már úgy embernyi ember lehetett, ... együtt
beszélgettek.
- Bizony, kedves papom, - szólt a
gróf, azt hiszem, különb ember vagyok, mióta fiam is van.
- Az isten áldása legyen a gróf
úron, meg azon az apró szenten, - válaszolt a pap.
- Kell is az ember, - mondja a
gróf, - a háború óta megfogyott a számunk, én azt sem bánnám, hogy az is
megelevenedjék, a ki pingálva van.
- Mond valamit gróf úr!
bizonykolá a tisztelendő úr.
- Hej, ha ez a magyar ember úgy
vetett magról kelne, ezt az ezer holdas táblát mindjárt bevettetném vele; de
lenne mit keresztelni, édes papom, inkább duplán fizetném a stólát.
- Csak mindig tréfál a gróf úr, -
nevete a tisztelendő egyet.
- Papom! - mondja a gróf,
megállván szó közben, - hány fiúval lett az idén több a faluban mint
ezelőtt öt esztendővel?
- Valami húszszal, gróf úr!
- Mindenikért egy tiz forintos
bankó jár a papuramnak, a gyerekeknek pedig ezután én leszek az egyik
keresztapjuk mindig, ... ha már földesura nem vagyok a falunak, ezután legalább
a keresztapja leszek.
- Csak már házasodnának többen,
mosolygott jó képpel a tisztelendő úr, folytatván az ifjú gróf tréfáját, -
mire a gróf folytatá a szavát.
- A hány legény van a faluban
szegény, azt én házasítom ki az idén, tisztelendő uram, - mondja a gróf
neki melegedve, ... itt egy tele erszény tisztelendő uram, fogja, - mondja
tovább, - ebből kerül elég.
- Az isten áldja meg, - felelt rá
tisztelendő urunk, még a kalapját is megemelintvén, s éppen akkor ment el
mellettük Kántor István lánya, módosan köszöntvén a beszélgető urakat, s
gyors lépéssel a kút felé sietett, mely az ország útja mellett nem messzire
volt már.
- Tisztelendő uram! szólt a
gróf újra, s elbámulva a lány után nézvén, - eleven volt ez a leány?
- Nincs különben, gróf úr, ... a
mi falunkból való.
- Ennek én tartom ki a
lakodalmát, csak párját keresse neki tisztelendő uram!
- Az is akad majd, méltóságos
uram! - felelt a tisztelendő úr, kabátja zsebébe dugván az erszényt,
legalább azt hitte, hogy oda teszi; mert míg a gróf beszédje után
tisztelendő úr is a leányra gondolt, a zseb mellett lecsúszott az erszény.
- Gyere Jancsi, van itt erszény,
vedd föl.
|