III.

Az ördög csak segíti a maga legényeit, ne búsuljunk, elhozza azt is mindjárt, a kinek az ördög a pénzt szánta; csakhogy utoljára az ilyen embert, magát is elviszi - ugyanazon ördög.

Ferkó meglátván a buzakalászokon túl az országuton menni Örzsét, mintha ráolvastak volna, fölkelt s a maga ökreit a kút felé terelte a dülőúton át.

- Megy ám már! - szólt gúnyolódva Jancsi, - kiríván belőle az irigység, minthogy pedig másképp nem állhatott bosszút, a többi előtt nevetgélni akart Ferkónak szerelmetes voltán.

- A kútfelé megy, - mondja most egy másik, - látom Örzse most sokkal lassabban megy, mióta az urakat elhagyta; bizonyosan várja.

- Lessünk utánuk, - szólt Jancsi, fölemelkedvén, hogy az aratatlan táblák mellett nyomon megy mindenütt.

- Vigyázz, - biztatja a másik, - Örzsét nem látván, - vagy leült, vagy lehajolt, hogy őt meg ne lássuk.

Kiváncsian várták a megröhögni valót, ... Jancsi elindult mászkálva.

Örzse lehajolt, az országút mellékén kenyérdarabok hevertek éppen az ő földjük végiben, hihetőleg Jancsi a tegnapi kenyeret meg nem tudván enni, inkább, minthogy a tarisznyában haza vigye: itt eldarabolva, az út mellé szórta.

Kötényre szedte a lány, aztán szétnézve a láthatáron, ballagott a kútra.

- Siess, siess, - mondják a többiek Jancsinak, talán a gróf pénzt szórt el, eredj hogy még neked is jusson a fogyatékból; az a leány jó formán, hogy valamit megtalált.

Jancsit úgy sem kellé biztatni, hamar az országúton volt, s minthogy az éhes disznó makkról álmodozik, alig hitt a maga szemének, mikor azt a tele erszényt megtalálta, melyet a tisztelendő úr a zsebje mellé dugott.

Mint mikor a részeges embert egy tiz akós mellé állítják, örömében azt sem tudja, hébérhez nyúljon-e, vagy hogy az alsó csapon igyék? ... Jancsi sem tudta örömében, kézzel vagy lábbal nyissa-e föl az erszényt, de az mindjárt eszébe jutott: hogy amit megtalált, nem adja ő vissza.

Egy lépést sem ment odább, az erszényt eldugván, visszament a többihez azon neszszel, hogy Ferkónál bot is van, hátha még őt üres kézzel helyben hagyná; mert a mint mondja, kitelik ám tőle.

Nevettek a legények, s mindenik gondolván, a mit akart, szétmentek, kiki a dolgára. Örzse azon közben a kúthoz ért, előbb kinyugodván magát, aztán húzott föl egy vödör vizet. Míg a szűknyakú korsó tele itta magát, Ferkó is az ökrökkel odaért, s a válura eresztette őket, tudniillik merítvén nekik egy itatásra valót.

Minden vödöremeléskor bele akart kezdeni a szóba, de csak megint azt gondolta, hogy még egyszer megmeríti, aztán kezd a szóhoz.

- Igyatok, szólt utóbb a leány helyett az ökrökhöz, - ki tudja, meddig itatlak még.

- Kednek is mehetnékje van már? - akadt bele a leány.

- Édes apádnak jutott eszibe útnak eregetni bennünket.

- De mondta kednek, hogy menjen el?

- Még nem mondta, de ma még annyi szó se fért ki belőle, hogy a mit köszöntem neki, azt elfogadta volna.

- Nekem sem szólt, de azért mégsem kergetett el, - válaszolt a leány.

- Hanem te elkergettél mást úgy-e?

- Nem tom, kit? - mondá rá a leány.

- Hát meg kellett mondanod, hogy Jancsi az ablakra járt?

- Meg ám, hát... mért járt oda, ki hítta?

- Nem híttad? - kérdi Ferkó.

- Nem ám, meg nem is hívom...

- Ha én lettem volna az ablaknál, megmondtad volna-e?

- Mintha én nem láttam volna kendet, mikor az este ott állt.

- Miért nem mondtad hát meg apádnak?

- Azért! - felelt kurtán a leány.

- Hát azt mért nem mondtad meg apádnak, mikor kérdezte, hogy kit szeretsz?

- Azért, - volt ismét a kurta válasz.

- Hisz apád azt mondta, hogy tudja, ki szeret téged?

- Tudja ám, mert akkorát kiáltott kend, mikor Jancsival küszködött a fészerben az estve, hogy a süket is meghallotta; édes apám pedig az udvaron hallgatta, mikor azt mondta kend, ... a mit mondott.

- Te is hallottad? - kérdé Ferkó.

- Hallottam ám! - mondá félig súgva a lány, hogy a legény szinte haragnak gondolta.

- Ha haragszol, hát nem mondom többször, - mondá daczosan a legény.

- Mért haragudnám? - engesztelé a lány, - de hát muszáj akkorát kiáltani, hogy a fél világ hallja?

- De most mit szól apád? ha már azt mondja, hogy tudja.

- Hadd tudja! - mondja a lány fölemelvén a korsót.

- Örzse én elveszlek, nem bánod? - kérdé neki melegedve Ferkó.

- Csak édes apám odaadjon! - válaszolt a leány, s az aratók után ment.

Ferkó az ökreinél maradt, s addig nézett a leány után meg vissza, hogy az egyik ökör bogaras nyakával bele dörgölőzött a legénybe, mintegy mondván: menjünk odább, Ferkó!