IV.

Tisztelendő uram, meg az ifjú gróf hazamenet tréfáltak és búsulgattak, mint az magyar módra megvan, hogy egyik vagy a másik nélkül nem eshetik meg a beszélgetés; mert hiába, nekünk magyaroknak olyan kenyeres pajtásunk a búbánat, mint a hogy az asztalunkon ott van a paprika is; abból is eszünk, pedig úgy-e hogy megmarja az embernek nyelvét?

- Hiába! mondja az ifjú gróf, úgy van az a világon, hogy a sok jó közt, egy-egy rossz is akad, legalább én úgy tapasztaltam azt.

- Bocsássunk meg annak a rossznak is méltóságos uram, ... a magunk fajának már azért is megbocsássunk, hogy magyar; addig beszéljünk a lelkére, hogy a mondott szóval megint megtéritjük. Én meg ezt mondom méltóságos uram, mert pap vagyok, elégszer van alkalmam, hogy a gonosz útról leterelem még a rossz embert is.

Elmosolyodott a gróf, és erősen látszott elhinni, a mit a pap mondott, és azt mondá neki:

- Édes papom, hallgassa meg önt a magyarok Istene.

- Meghallgat, uram! - mert az Isten akkor van legközelebb hozzánk, mikor távol hisszük. - Ezzel befordultak a kastély udvarába, s a tisztelendő úr a kapunál bucsuzóra vette le kalapját, el akarván következni a gróftól.

- Aztán ne feledkezzék a vőlegényeket és menyasszonyokat összeirni tisztelendő uram!

- Dehogy feledem gróf úr, ... alig várom, hogy haza érjek, már ez a sok pénz is csakugyan ég a zsebemben.

Pedig ha tudná a tisztelendő úr, hogy attól ugyan meg nem gyúl a kabátja, hanem a mint látom keresi zsebről zsebre, még ott is, ahova nem tette.

- Méltóságos uram! - - - szólt utóbb ijedten... akárhová tegyen az úristen...

- Csak nem akar más farába menni, papom? - tréfálgata a gróf.

- Dehogy akarok, ... hanem az a pénz aligha ki nem mászott a zsebemből, - mondja odább, és olyan halavány lett, hogy a gróf nem a pénzen ijedt meg, hanem a tisztelendő úron.

Hogy is ne ijedt volna meg, mikor tudta, hogy elvesztette; pedig annyi volt az a pénz, hogy magunkféle ember nagyot köhintene, mielőtt az egésznek csak felét kimondaná.

- Elveszett a pénz, gróf úr!

- Se baj, - csitítá a gróf úr a reszkető tisztelendő urat, s éppen a falu birája is beérkezvén, szegény fejét még az is segélte támogatni, a gróf pedig lovászokért kiáltott, kik az országutat megkeressék; mert máshol nem veszhetett el, s míg azok fölnyergeltek, nem győzte vigasztalni kit az úristennel, kit meg mint afféle fiatalember, még kópékodott is vele.

Azonban őket is készen várta a kocsi s biróstól mind a hárman kifelé hajtattak, öregasszonyt kérdezvén meg először is, hogy kocsi vagy más lovas ment-e erre vajjon?

- Két órája üldögélek itt kinn, - mondja az öreg, - mivel hogy a lábam nem bir, nem mozdulhatok, de az urakon meg a lovászokon kivül erre sem föl sem alá nem ment egy lélek is, se kocsin, se gyalog; de hová is mennének ilyen dolog időben?

- Ne búsuljon hát, kedves papom, - vigasztalá tovább is a gróf a papot, meglesz az a pénz, de meg ha már elveszett...

- Nem szabad elveszni annak, méltóságos uram, - szólt bele a biró, - ha nem ment erre senki, ahány eleven ember van a faluban, még a köröm alól is kifeszitem, mégis meglesz.

- Talán könnyebben is meglesz, biró uram, - mondja a gróf - várjuk el a jó hirt.

- De nekem lesz az szégyen, ha meg nem kerül, megtisztelem a méltóságos urat, ... idegen ember erre nem járt, a ki idevaló, azzal majd elbánok magam.

- Ki is vitte volna el? - gondolá a gróf úr.

- Nem találkozott senki az urakkal, - kérdezkedék a biró.

- Egyebet nem láttunk, - mond gondolkodva a pap, - mint az öreg Kántor István lányát, - ezen szónál szinte mindannyian megdöbbentek, mintegy félvén, hogy az a gyönyörű gyerek még utolján galibába kerül.

Szemközt jöttek a lovászok, velük a falunak mindannyia, ki csak közel esett az országúthoz, köztük Jancsi is pajtásaival, kik már hangosan kezdek beszélni, hogy biz az országúton más nem ment, mint Kántor Örzse, és kezdék esküvel bizonykolni, hogy más nem is vihette el, de meg szemükkel látták, mikor jó darabig a földre hajolt, még mondák is egymásnak, hogy valamit talált.

A csoport megállt az urakkal, s az volt a legboldogabb, a ki elmondhatta, a mit a sok ész nélkül való hamar kikomponált.

- Istenem! Istenem! - szólt csöndesen a tisztelendő úr, hogy csak a kocsiban hallhatták, - nekem is elég ez a baj, hát még ez nem elegendő?

- Ne járjon a szátok, - kiálta a biró a lármázókhoz, - majd kikeresem én, kinél van az az erszény, ... aló, mars valamennyien a birólakhoz, ha olyan jó kedvetek van beszélni, majd kikérdezlek a kaloda előtt.

Nagyot nézett a népség, legtöbbje szinte megbánta a dolgot, hogy eljött ólálkodni, de most egyik a másiktól nem mert visszamenni, a biró pedig leszállt a kocsiról, s mintegy maga előtt indította valamennyit a nagy-utcza felé.

- Tisztelendő uram! - szólt a gróf elszomorodva, - nekem ez a nap olyan örömömre volt, nem szeretném, ha valakit e faluban miattam szerencsétlenség érne, ... ugyan mit gondol, az a leány tette-e el a pénzt?

- Lehetetlen hinnem, gróf úr, de mégis irtóztatóan félek, mert a mint látom, köznyelven forog a lány, - mondja a tisztelendő úr, pedig mennél fehérebb a kendő, annál inkább meglátszik rajt, ha sok kézbe kerül.

- Biró gazda! - szólt a gróf, - közelebb intvén magához, - mi leszen ebből a dologból?

- Nem tudom, méltóságos uram, de ha lehetne, szivesen az út mellé nyújtóztatnám ezt a birópálczát, ... isten úgy segéljen azt mondom, hogy kurta az én eszem, hogy ezt a dolgot megfoghassam, azért talán legjobb lenne...

- Mi lenne legjobb? - kérdék hirtelen az urak.

- Az lenne talán legjobban, ... vakaródzék a biró mind a két füle mellett... hogy följebb adom ezt a dolgot, ... föl a vármegyére.

- Nem, nem, az nem lehet, - mondja a gróf, - inkább vesszen el a pénz, minthogy ennek a szegény leánynak veszett nevét költsék.

- Az még rosszabb lesz méltóságos uram, - vélé a biró - mert csak akkor lesz ám meghurczolva a becsülete, ha a faluban azt találják mondani, hogy nem hiába fogják pártul az urak, ... magyarázá a biró még odább is - csakhogy ezt czifrábban mondják, mint ahogy én mondom a méltóságos úrnak.

- Biró uram! - mondja a pap - leszállok és megyek a falu házához, a sok beszédből valahogy csak tisztára vergődünk, ... a mi kis eszünk van biró uraméval egyetemben, talán mégsem tévedünk el.

- Ugy, úgy, tisztelendő uram - biztatá a gróf is - tegyenek valamit, alig várom, hogy meghalljam a végét, s ezzel a kastélyba hajtatott.

A sok faggatásnak pedig mindössze az volt a vége, hogy más nem volt az országúton, mint a leány, látták mikor lehajolt, és már akkor is azt mondták, hogy bizonyosan talált valamit, s a mi több, Jancsi előljáróban is esküdözte, hogy ő látta, mikor a lány valamit fölvett.

Azt pedig előbb kellett volna mondanom, hogy a lányt mikor a lovászok kérdezték, azt mondá, hogy ő nem talált semmit; hanem minthogy igaz is, a kenyérért hajolt le.

Ezt hallotta valamennyi, ... de csak egy sem hitte.

Kántor István éppen arról tanakodott otthon a feleségével, hogy ezt a Ferkó gyereket sem lesz jó sokáig tartogatni a háznál, bizony még egymásba bolondulnak - mondja a feleségének - szolgának pedig nem adom; vágott az asztalba.

A tisztelendő úr ekkor lépett be az ajtón.

Még éppen a nagy mérgében találta, s azt gondolván, hogy a dolgot tudja, ekképp szolitá meg:

- Nem ér itt a harag semmit, Kántor István uram! lassabban végezzünk!

- De végeztem én már - mondja rá a gazda - a mely ember az én lányomra veti a szemét.

- Késő itt a harag, gazduram, hanem legyen eszünk.

- De még inkább most megyen el, a mi megvolt is, ha már késő, a mint tisztelendő úr mondja.

- Késő, mert az egész világ beszéli.

- Tisztelendő uram, vagy többet mondjon, vagy semmit.

- De többet is mondok, hanem azt kérdem, maga volt az a lány délután?

- Hát kivel is lett volna... majd leütném a derekát, ha...!

- Bár csak lett volna vele valaki, igy majd könnyebben kiderülne, ha mégis ártatlan.

- Tisztelendő uram! az Istenre kérem... látja már, hogy félig megbolondultam; legalább addig beszéljen valamit, míg az eszemnek a másik fele megvan.

- Nohát én elmondom, ha senkitől sem hallá.

- Jaj Istenem, - mondja az öreg, - megérem-e a beszédnek a végét?

- Tehát csak azt mondom, hogy a mint a gróffal a búza között az országúton mentünk, beszélgettünk egyről-másról, az egész országúton nem láttunk egy lelket, mint a kelmed lányát.

- Jaj! oda vagyok.

- Nem igaz, édes apám, - tört be a lány, utána meg Ferkó, - nem igaz, de egy szó sem igaz.

- Én is azt mondom, hogy nem igaz, - bizonykolá Ferkó.

- Ne szólj; mert megöllek, - riadt föl a kétségbeesett apa - neki rohanván Ferkónak.

- Hát én vádoljam magamra, hogy én találtam a pénzt? - kiált Ferkó tele torokkal az öregre, ki aztán szemmeresztve állt meg, és némileg magába térvén, kérdé:

- Miféle pénzt beszélsz?

- Azt a pénzt, a mit el akartam beszélni, - mondja a pap, de kelmed addig kapkod a szavamba, hogy el sem tudom mondani.

- Mondja hát a tisztelendő úr... mondja hát, szépen kérem, csillapodék le valamelyest a gazda.

- No azt a pénzt, a mit a gróf a kezemhez adott, de én a zsebem helyett jóformán a zseb mellé dugtam, s az országútra esett... minthogy pedig az országúton egy lélek sem járt Örzsén kivül, ahogy előbb is mondám.

- Hol jártál? - riadt a lányra az apa.

- A kútra mentem! - szólt siránkozva a lány.

- Tehát, - folytatá odább a tisztelendő úr, - a mint a sok fecsegő nép mondja, látták a lányt lehajolni, sőt az a Jancsi gyerek, a kelmed volt szolgája, azt mondja, sőt még esküdözik is, hogy a lány vette föl az erszényt.

- Hát mit vettél föl szerencsétlen? - kezdé elhalaványodva újra Kántor István.

- Azt a kenyeret szedtem föl, a mit tegnap Jancsi a földünk végénél az út mellé szelt, azért hajoltam le; aztán még ő mondja, hogy én találtam meg a pénzt.

- Tisztelendő uram! - szólt közbe a szolga, aztán az a Jancsi mer megesküdni reá?

- Már hogy igazán mondja-e vagy merészségből, nem tudom fiam, de mondja; mégpedig ezen szóval: hogy a lány után akart lesni.

- Az ugyan igaz tisztelendő uram, hogy leselkedni akart, de hát előbb én is köztük voltam, s éppenséggel arról beszélt Jancsi, hogy bár csak ő gróf volna, vagy hogy a gróf vesztené el a pénzét; s ha ő megtalálná, - ezen szóval mondá, - nem adná ő vissza.

Nagyot nézett a tisztelendő úr, és fejcsóválva mondá:

- Elvetemedett rossz, ezt mondani! ... de mi történt azután?

- Én a kútra akartam terelni az ökröket, ők azt gondolták, hogy nem hallom; pedig hallottam, mikor lesre küldték utánam Jancsit, meg azt is mondták neki nevetve, hogy hátha elvesztett a gróf valamit, megtalálhatja most.

- Utánatok ment-e? - kérdi nagy vigyázattal a pap.

- Én a mint a dülőútnak a dombosán mentem, azt láttam, hogy talán hat lépést sem ment az országúton, megállt lehúzódva, aztán meg visszament, szinte csudálkoztam, ha elindult, mért nem jön utánam?

- Elég annyi fiam! - mondja a pap, holnap vasárnap van, harangszó előtt jöjj be hozzám, talán megsegít az isten, megleljük az igazság fonalát. - S ezzel jó éjszakát mondott.

- Fiam Ferkó! - mondá az öreg jó szóval, - elmenj ám idején a tisztelendő úrhoz.

Ebből tehát nem igen tetszik ki, hogy az öreg Ferkót el akarná verni.

De nem is veri ám el!