V.
Vasárnap lett, az egész
falu telelakott a hirrel, s alig volt ember, ki a történeten meg ne szomorodott
volna, hozzá gondolván még azt is, hogy mindenki irtózott, hogy Örzse
valamiképp törvény elé kerül; meglehet ugyan, hogy ártatlan lesz, de a
hirből elég annyi, hogy vénségére is megmaradjon, t. i. hogy ott volt.
Ferkó annak idejében ott
volt a papnál, s a mit mondott, jól fejébe vette.
- Tehát mennyire mentünk, -
tisztelendő uram? - szólt be az ifjú gróf a paplak ajtajánál.
- Majd megsegít az Isten! -
volt rá a felelet a tisztelendő úrtól.
- Megsegít, megsegít! -
mondja a gróf, - édes papom - még jobban elszomorodván, mint ahogy idejött - csakhogy
ritkán vesződik az Isten a csudatételekkel! - fejezé be beszédjét, melyben
ugyan nem tagadta ő sem, hogy az úristen segíthet, csakhogy az egyszeri
czigány is azt mondta: adj uram esőt, de mindjárt.
- Mit mond a biró?
- Délelőtt
mindenesetre nem tesz lépést - felelt a pap - s azon jó hiszemben vagyok,
méltóságos uram, hogy eltaláltam a módját, kitalálni az igazi tettest.
- S kire volna a gyanú?
- Épen arra, a ki legjobban
esküszik, hogy a lány találta meg a pénzt.
- Kérdezte már
tisztelendő uram?
- Egy szót sem tud még a
gyanúból.
- Kedves papom - mondja a
gróf - nagyon szeretem, hogy olyan nagyon hiszi, hogy az a legény megvallja;
csakhogy azt még jobban szeretném, ha én hinném... de nem hiszem!
- És miért? - bámula a
tisztelendő úr.
- Csak azért nem hiszem,
mert úgy elkényeztette a vármegye bottal a rabot, hogy most már szép szóra
ritka ember vallja meg a bünét.
- Ez pedig bot nélkül
történik meg, gróf úr.
- Magam is úgy akarnám, - s
adja Isten tisztelendő uram, hogy úgy legyen, ahogy hiszi.
- Ösmerem én az embert gróf
úr! - mondja a pap.
- Csak már magyar ne lenne
ez az ember - búsula a gróf, - ha csak addig is czigánynyá, vagy valami
pogánynyá változnék, míg ezen a dolgon átesik, - az ilyen egy eset mindig csak
a magyarnak a becsületét bántja.
- Nem tehetünk róla... az
Isten így akarja, hogy egy-két rossz is legyen, - még a tyúktojás sem mind
egyforma, gróf úr.
- De nagyon rajtunk van a
világ szeme, - kedves papom, - annyi szomszédunk van, a ki azt a rosszat is
szivesen fecsegi, a mi nem igaz, - hát még mikor igazat is mondhat, ki fogja be
a száját?
- Mindig baj ez, Ádám
apánktól szakadt ez reánk.
- Mit is mondjak annak az
Ádámnak, - szólt félig nevetve a gróf, - az könnyen beszélt... maga sem tudta
talán, hogy micsoda náczió volt, de én a magyar ember becsületét, mert magam is
az vagyok, az volt apám, még a századik apám, meg az a fiam is, - mert ha nem
akarna lenni, hát kitekerném a nyakát, - mondom tehát, a magunk becsületét
jobban félteni szemem világánál.
Felelet helyett a
tisztelendő úr megölelte a grófot, az meg a tisztelendő urat szinte
oly szivesen ölelte vissza... mint apa a fiát, vagy hogy még jobban, mert
egyik magyar a másikat ölelte.
- Harangoznak! - mondja a
pap, - a harang hívja a hiveket, meg engem, a papot, - szólt Istenre gondoló
arczczal a tisztelendő úr.
- Megyek én is! - mondja a
gróf, - azt tartom, van, hogy miért imádkozzunk.
- Nagyon jól leszen ez így,
gróf úr, - mondá a pap, - csak arra a legényre vigyázzon, a ki szegény Örzse
ellen tegnap olyan szörnyen esküdözött.
Mindenki elfoglalá ülését
vagy állóhelyét az Isten házában; Örzse kisírt szemmel állt leánytársai közt,
Ferkó pedig egy-két jó pajtásával Jancsi mellett, kinek úgy látszik nagyon
szorosan esett a helye, s mintha a büne miatt nem fért volna meg, mindig ide s
tova járt a szeme, s hol az egyik lábára nehezkedett, hol meg a másikra.
Kezdődék az Isten
igéjének hirdetése, mely néha olyan különösen hangzik a pap szájából, hogy
nemcsak a rossz, de még az is fél tőle, a kinek nincsen is mit félni.
Mintha dróton huzták volna
az embereket, mindannyian Jancsit nézték, mikor a tisztelendő úr a hamis
tanuságról beszélt... ő maga meg szó nélkül is nagyokat nyelt, s ugyancsak
nem bánná, ha valaki hazahítta volna.
Elbeszélte a pap egy
lelkiismeretlennek életét, s mintha csak éppen Jancsira szabta volna a
beszédet, egy szóig ráillett.
Nem győzte törölgetni
magát, de meg mintha vallatóban lett volna, úgy érezte magát, s a mint Ferkót
is maga mellett látta, szinte azt gondolta, hogy az pandúr.
Addig-addig ment
tisztelendő úr beszédjében, hogy a tegnapi dolgot előhozta, mire majd
lerogyott Jancsi a lábáról; de még szörnyüt is ijedt, mikor hangosan azt mondá
a tisztelendő úr:
- Én mondom meg nektek, ki
itten a bünös!
Még a szusz is elakadt az emberekben,
Jancsi pedig kicsiny hija, hogy Ferkóba nem kapaszkodott.
- Itt áll köztetek!
- szólt erős hangon a pap. Legjobban örült, a ki ült, gondolván, hogy csak
az állók között lehet.
- Rámutathatnék, -
mondá még odább.
- Egy kenyér morzsa van
a fején! - mondja hirtelen, mire Jancsi a feje tetejére kapott.
- Te vagy az! - mondja
Ferkó rászólva Jancsira.
- Oda vagyok! - rogyott
térdre Jancsi... kin ime megtörtént az, hogy a kit akar, eléri az Isten!
|