VI.
A gróf úr kastélyában van a népség; elől áll a pap és biró között a
gróf, szemközt vele Kántor István háznépe, Örzse mellett Ferkó.
- István, - mondja a gróf, - ritkán tesz az Isten csudát, ma azt tette, nem
tudom kelmedért-e, vagy a leányáért.
- Nem tudom, méltóságos gróf úr! felelt Kántor István.
- Ha nem tudjuk is, az mindegy! - mondja a gróf, - de minthogy az Isten
olyant tett, a mi kelmednek tetszik, most viszont kelmed is tegyen olyant, a mi
az úristennek tetszik.
- Megteszem méltóságos uram; parancsoljon velem!
- Örzse a maga leánya úgy-e?
- Igenis! - szólt az öreg Kántor.
- Nekem meg van itt tizenkét fiam
- szólt a gróf, mire tizenkét legény, köztök Ferkó is, kivált a többi
közűl, - egyiknek adja kelmed a lányát.
- Ha az Isten úgy akarja, -
mondja az öreg, - én nem bánom, - csak a lánynak tessék valamelyik.
- Megtalálja az a magáét, - szólt
nevetve a gróf.
- Szólj leányom, - mondja az
apja, - köztök van-e a tied?
- Itt van! - szólt szemérmesen a
leány Ferkó felé, s tisztelendő úr összevezette őket.
- Isten áldjon meg benneteket! -
mondja a pap.
- Itt küldi a foglalót, - mondja
a gróf, a megtalált erszényből egy marok bankót adván a legénynek.
- Ki-ki keresse meg a párját! -
szólt a többi legénynek is - kik a magukét nem soká keresték a lánysereg
között.
|