II.

Két hete, hogy megcsendesült a szomszédház, melynek lakói bánatosan huzódnak vissza azon falak közé, melyekről, ha szépet akarnék mondani, nem azt mondanám, hogy fényesek, hanem hogy tiszták.

Két hölgy ül egymásnak szemközt, arczukon megült a bánat, mely nem lett kevesebb azért, hogy ketten osztozkodának rajt.

Hivatlan vendég a bánat, s míg az öröm zajjal jő be a házba, s végig neszezi a házosztályokat; a bánat a félig nyitott ajtón ólálkodik be, - s megüli a léget is, mely nyomasztólag keresi meg a tüdőt, hogy fáradt sóhajokban lankassza meg a kedélyt.

Férjét sóhajtja vissza a nő, apját a lány, - mindkettő azt gondolja: az enyém volt, s én tőlem vitte el a halál, őt, az egyetlenegyet.

- Varjas úr jő, - szólt be egy lánycseléd, - mire az ifjabbik hölgy odahagyja helyét, s a szomszéd szobákba ment el, az öregebbik pedig nyugodtan várta a bekoczogatót.

Varjas úr iránt annyiból figyelmetlenek valánk, hogy külsejéről nem emlékezénk; azonban az előzmények után hihetőleg a lelki rajzhoz alkalmas egyént már elképzeltük, tehát világért sem akarnók eltörölni azon szinezést, melyet az első pillanat adott helyettünk; sőt inkább kérjük önöket, hogy az eddigieken kivül még egy pár goromba vonást tessék tenni, mert annyit mindenesetre eltűr az ilyen vastag vászon, mint Varjas úr.

Beköszöntött Varjas úr egy olyan tanult alázatossággal, midőn még a csizma orrával is csinál egy ferde vakarintást, minthogy Varjas úr kiválólag régimódinak mondhatta magát.

- Alázatos szolgája, - mondja az első meghajlásnál, minthogy még kettő volt ezenkivül hátra s úgy kelle fölosztania a mondókát, hogy a "rég nem volt szerencsém" a második meghajtásra essék; a "kivántam tiszteletemet tenni" pedig a harmadikkal egy taktusban végződjék el.

Midőn ezen czifrát megcsinálta, alázatosan bevárta a székkel való megkinálást, mit aztán elfogadván, a kinálásból csak annyit használt, hogy a széknek felerészét vette igénybe, nehogy a székhátnak dülleszkedjék.

Ezenkivül nádpálczájában jól megkapaszkodott, hozzá szorítván a kalapot, melyről éppen annyi volt lekefélve, mennyit le lehetett kefélni; - a többit aztán csak késsel lehetett volna apróbbra szelni.

Átesvén a kölcsönös szerencsén, Varjas úr egy köhentéshez folyamodott; - legtöbb gazembernek ez lévén kapaszkodója egyik gondolattól a másikig; - addig is hánykolódván az ész, hogy egyet hazudjék, vagy kettőt.

Varjas úr szeretett volna egy jó gondolatot megfogni, - de az ész nem akart igen engedelmeskedni.

- Mivel szolgálhatok? - mondja a háziasszony.

- Csekélység az egész, - mondja nyájas hangon Varjas, - nem is szóltam volna, ha az istenben boldogult ügyvéd úr életben marad; mi majd egymás közt elintéztük volna; de így kénytelen vagyok felemliteni.

A nő elhalványult.

- Látom, a teins asszonynak kellemetlen ujságot hoztam, - mondja Varjas, - inkább most nem alkalmatlankodom.

- Nem, nem! most akarom tudni uram, mi az? - kérdi a nő.

- De talán mégis rosszkor választám a pillanatot?

- Uram, joga van magáét kérni, de legalább ne kínozzon, azért szivesen veszem, ha azonnal közli velem a dolgot.

- Ám legyen! - mondja kettős köhögéssel Varjas, - méltóztatik tudni, hogy az ügyvéd úr néhány pörömet vitte.

- Tökéletesen igaz, - mondja a nő, - azon néhány pör azonban, tudtommal, be van végezve és ezeket ön meg is nyerte.

- Hála légyen az istennek, - mondja Varjas, - nem is voltam háladatlan; mert éppen azon fáradságokért tettem meg a megboldogult ügyvéd úrnak, hogy egy summácskát kölcsönöztem neki.

- Szabad tudnom, mennyit? - kérdi remegve a nő, érezvén, hogy Varjas kezeibe kerül, - mi végpusztulást jelent.

- Tizezer forintot, teins asszonyom, - mondja nagyot köhintve Varjas, - de egyszersmind a székről is fölkelt, valamint az özvegy is felugrott.

- Uram, ma hamvazószerda van, - tán azt hiszi ön, hogy nekem szives mulatságot teszen ilyen farsangi tréfával?

- Ekképp tehát hiába tettem az utat? - mondja Varjas.

- Hiába nem! uram, mert e megriasztás elég egy napra untig.

- Tehát ujdonságot mondtam.

- A legkellemetlenebbet, - riadt föl az asszony.

- Remélem ösmeri ezt az irást a teins asszony? - jegyzé meg Varjas, kitárván egy nyugtatót, mely csakugyan a megholt ügyvédnek öregen olvasható irása volt.

- Varjas úr! - mondja az asszony rimánkodva, - ha talán csak tréfa akar lenni, mondja meg, - nagyon hihető, hogy férjem ezt a nyugtatványt nem cserélte vissza, - elég lehet ez a megijesztés.

- Ilyen papirokkal pénzt szoktak kérni, édes teins asszony, - nem pedig Miklóst járni.

- Uram! ... nem sokallja meg ezt a kint?

- Boldogságos isten! - kiált föl amaz, - furcsa időt élünk: ha pénzt kér az ember, azt kérdik, - hogy nem tréfál?

- Lehetetlen ez a dolog, uram, - riadt meg az asszony újra, - hisz férjem a legrendesebb ember volt és soha senkivel pénzviszonyba nem keveredett.

- Csak velem!

- Azt ne mondja uram! - mondja a nő, - önnek néhány pörét vitte ugyan, de az a néhány torkig megunatta az önneli viszonyt és többé nem fogadott el öntől semmi megbizást.

- Jó éjszakát kivánok, teins asszony! - mondja Varjas.

- Meg akar ön ölni? kérdi amaz.

- Nem szoktam kést hordani magammal.

- De meggondolta az úr, hogy ezen összeg gyámoltalanná teszen?

- Hát én irgalmas barát vagyok? mentegetődzék amaz.

- Uram! még nem késő, - ne kivánja, hogy az éjen át a koldulásról elmélkedjem.

- Az hathatós leczke lesz, mindenesetre!

- Gazember! - riadt rá az asszony.

- Aprópénznek sok, - öregnek kevés! mondja a gonosztevő, s ezzel az ajtón kivül volt már.

Hasonló perczekben az ember megszólamlik, s magamagát kérdi: ébren van-e, vagy álmodik? Az ilyen ébredés irtóztató szokott lenni.