III.
Menjünk néhány hóval vissza, tán
derültebb képre is akadunk.
Még akkor élt az ügyvéd, élénk
munkásság mutatkozék a házban, melynek egyik osztályában vidám fiúk zajgának,
ha kiszabadulhatának az "öreg" keze alól; minthogy a hivatali órák
alatt csak feleleteket lehete itt-ott hallani, melyekért az "öreg"
szükségesnek lelte az ifjú urakat zajgatni.
Az ebédek és vacsorák ideje alatt
aztán elszabadult a jó kedv, és éppen az öreg úr mulatta magát legjobban, ha a
fiúk meghurczolták egymást.
Hasonló körülmények közt ösmerte
ki embereit az öreg, - s ha valamelyiknek lelke százrétü lett volna, a
századikat is könnyen megösmerte. Ilyen tapasztalatok után volt kedvencze
Sándor barátunk, kit az öreg megszokott úgy tekinteni, mint tulajdon fiát.
Sándor bevallott tekintély a
háznál, és csak körül kelle néznie, hogy meglássa, mennyi megelőzéssel
viseltetik mindenki ő iránta. Az úr "Sándor öcsémezte,"
az asszony "megkedvesfiamozta;" csak egy volt, ki a
bizalmasság határaihoz nem ért el: Róza, az ügyvéd lánya.
Érezteté a leány, hogy egy
hölgynek érzelmei nem esnek megadóztatás alá, bár mennyire terjedjen ki az
öregek figyelme; - és hasonló bizalmas nyilatkozatoknál legkevésbé szabad arra
gondolni, hogy az apa és anya leányuk érzelmeiről csak úgy
rendelkezhessék, - hogy ime: ez még ráadás.
Ime tehát egy külön ország, -
melynek falai nem kevésbé magasak, mint a khinai falak. Már most az a kérdés, a
fal mellett elmenni lesz-e jobb? vagy tán megérdemli, hogy az ostromhoz küzdeni
akarjon az ember?
Az időknek mindig meg voltak
saját fogalmaik: Jákob bojtárnak szegődött hét esztendőre, melynek
elteltével azt mondák: ime itt van Lea, a lányunk, - a te szolgálatod bére.
Jákob furcsa fogalmakkal volt megtömve, - nem tudta Leát méltányolni; mert
rövidlátó volt. - Boldogságos isten, - egy csinos lorgnette, - és Lea lenne a
legérdekesebb hölgy a páholysorokban! Nem, - ő a nyers paraszt, inkább még
hét álló esztendeig jár a juhok után, anélkül azonban, hogy rá czélzott volna
Petőfi, midőn azt mondja: megy a juhász szamáron - s mondom, még hét
esztendeig csinálta a promenadeo-t a juhok társaságában, hogy végre Rachelt
megkaphatta.
Ezek azután valódi pásztorórák,
midőn az ember tizennégy esztendeig szerelemből juhokat őriz!
Ilyen az izlés.
Változott a kor: ma nem
szegődik el azért senki, hogy feleséget kapjon; ez a divat már elmult, s
mi kénytelenek vagyunk történetünkben az időhöz alkalmazkodni, még pedig
annál szigorúbban, minthogy a nő, kiről szólni akarunk, sokkal
erősebb lelkű, minthogy mohón táplálkozzék a mai úrfiak megnyaggatott
vallomásain.
Himzése mellett ül a nő, s
míg a kéz megszokottan halad a munkán: csendes magányában, mint a virág kelyhe
a legelső napsugárnak, megnyilik a lélek, - bevallja magának a
legelső boldogságot, mit fiatal s még nem zaklatott kedélye rózsaszinben
lát, hogy: mily kedves az élet!
Hiszi, hogy reá mosolyognak a
virágok, - véli, hogy a tavasz madarait érti, s a csillagok sugarai ő
hozzá futnak le a magasból, - kedélyében a fogalmak oly összebarátkozva élnek,
hogy a négy fal közt nem érez elhagyatottságot, - hisz bensejében egy külön
világot érez, ... s mindaddig boldog leend, míg egy idegen kéz szikrát nem vet
e kis világba, vagy hogy a hőség lángját lobbantsa föl, vagy a
szenvedélyeket szabadítsa el, hogy öljék meg a lelket.
S minő kevés az az ember, ki
valóban gyónni menne e szent helyre; oltárrablók özönlék el e világot, s a
legsilányabb fegyver, a hazugság az, mely a diadalt eléri.
Lányok, lányok! a kertnek vannak
rózsái és liliomai, a napnak vannak tűzsugárai, - a hegyek ormain fehérlik
a hó; - és ne higgyetek azon léháknak, kik arczotokat virágágyaknak nézik...
kik szemeitekben keresik azt a lángot, mely a tűzhelyen ég, - a kik kebleiteken
látják azt a márványt, melyet napszámosok kaparnak a földből... Bizony,
bizony mondom, egy tükördarab megteszi azt a szolgálatot, amire szükségtek van,
... s ez az igazmondás nem ölte még meg a lelket.
Elejtem a fonalat, hölgyemet a
himzőkeretnél hagyám, s tán udvariatlan vagyok, ha magát hagyom,
kiről meg kell vallanom, hogy szép, anélkül, hogy társzekérről raknám
rá mindazon tárgyakat, melyek a természet országából mint hasonlatok a
nőszépséghez, minduntalan emlegettetnek.
Minő kín ez a mulatság, mikor
még előbb egy varjut kell lőni, hogy azt meglátva, azt mondhassa
valaki az imádott angyalnak, - az ön hollófürtjei! magyarabban mondva: varjutoll.
Nem, nem! hölgyemnek megvan
lovagja, kinek ugyan nagy hibája, hogy őt hallgatva nézi; de annál
bizonyosabb vagyok, hogy mélyen érez; különben telehazudná a lánynak szemét,
száját, - pedig sokkal több részvéttel vagyok kedvencz alakom iránt, minthogy
egy olyan szajkót akartam volna közel ereszteni hozzá.
A hölgy egészen a
himzőkeretre hajol, érzi minden idegében, hogy az anya a harmadik teremben
ül, s a háznak kedvencze nem éppen véletlenül feledkezett ott benn, - s e
hallgatagságból árulkodék ki az indulatroham, mely órájára várt, és csak a
perczet lesi, hogy támadni merjen.
Közöttük csak a himzőkeret
áll, s ha a férfi szólni fog, - a nő nem mondhatja magának, hogy ez álom,
- oly elkerülhetetlen a felelet, hogy hirtelenében nem tudja, igazat fog-e
mondani, vagy védszerül ő is a tagadás fegyveréhez menekszik.
E ponton megszűnt a
gyanítás, meg az előérzet ösztöne, - itt a tudás világa van, mely ugyan
nem az igazság irott bizonyítványában van, hanem azon fölfogásban, midőn
az ember érzi a virág illatát, - nem látja, de tudja: közel és itt van.
Még néhány gondolat, - lehetetlen
tovább nézni a hímzés szineire; vagy az indulat, vagy a gazdag fürtök melege
kergeti föl a vért az arczba; - s ha fölnéz, - kicsattan arczából a vér.
Nem jő senki, ki ezen
hullámzásnak más irányt adna.
Izgalom, remegés, - remény,
boldogság, félelem és szeretet: - ennyi vegyület együtt, nem lehet tagadni, ...
e roham az élet legfontosabb perczeiben áll elő, nézzük a küzdelmet.
- Ugy látszik, hogy a szálak közé
fonódnak az ön gondolatai is? - mondja Sándor félbeszakasztva a remegő
csendet.
- Több, mint kiváncsiság, -
mondja elfátyolozott hangon a hölgy.
- Megvallom, kivánom tudni az
előbbeni gondolatokat.
- Igazi férfi, - feleli vissza
Róza, - semmi egyéb, mint egy zsarnok; csak az kellene, hogy remegjek és
valljak, nemde?
- Vallomásait, bizonyosan nem nekem
fogja tenni, - mondá ingerlőleg amaz.
- Szelidül a zsarnok, - mondja
fölnézve Róza, - azért, ha megengedi, - megmondom, hogy nincs mit megvallanom.
- Tehát itélet mondatik reánk,
férfiakra?
- Legyen szives és mondja meg a
többieknek is.
- Hátha valaki nem hinné
el? - kérdi Sándor.
- Annak az egynek azt is
megmondhatja, hogy szánandó ember.
- Ilyen kegyetlen bánásra éppen engem
kelle kiválasztani?
- Ön erre éppen annyi érdemmel
bír, mint a többi, - daczoskodék a leány.
- Tehát semmi különbség köztem és
mások között? - kérdi meghatottabban amaz.
- Ön, úgy látszik, igen kényes
gyermek volt, - ha ezt tudom, most édességekkel kinálnám.
- Ne tréfáljon, az istenre kérem.
- Hát nem vagyok elég komoly? -
kérdi Róza egészen föl és Sándorra nézve, csakhogy ismét az előbbeni
helyzetbe való menekülés rendkivüli erőlködésébe került.
- Nekem ma nem kellett volna
alkalmatlankodnom, - mondja Sándor.
- Ime, megint a zsarnok,
elfeledtek neki hizelegni, - mondja ránézve Róza.
- Én ki nem okosodom a
nőkkel, - mondja ismét a másik.
- Tehát leczkepéldánynak szánt ön
engemet?
- Azt ön maga sem hinné, ha mondanám is.
- Már most rajtam volna a sor, hogy kiváncsi legyek, - de megkisértem, hogy
legyőzzem magamat.
- Ennyi ellentmondás! ösztön! - mondja meg Róza kisasszony, minden nő
ilyen?
- Felelet helyett, - mondja Róza, - minden férfi ilyen zaklató?
- Hisz én voltaképpen miről sem szólék még!
- Még? ... ismétli Róza... hisz oly sokáig hallgatott?
- Azt hittem, hogy ön megértett
engem.
- Midőn egy szót sem szólt?
- Igen!
- Tehát némajátékot láthattam
volna? - sajnálom, hogy fel nem néztem, mondja a lány némi kegyetlenséggel.
- Fogadásból lett ön oly
kegyetlen, hogy irgalma nincsen?
- Meglehet, figyelmetlen valék, -
mondá Róza, - de ha ön szórakozott, vallja be.
- Még így is akar büntetni? - hát
szabad nekem arra gondolnom, hogy e szobába szórakozni jőjek?
- Ön a házhoz tartozandó,
magyarázgat a lány.
- Én ezen szobáig még gondolni is
óvakodva merek.
- Azt hittem, - szólt a másik.
- És ezután? fölkereshetem önt?
- Ritkán.
- De gondolhatok ide?
- Ne tegye! - szólt határozott
hangon a leány.
- Gyűlöl?
- Erre nem felelek! - mondja
engeszteltebben a kérdett.
- Istenem! - kiált föl Sándor, -
vagy elvesztem itélőtehetségem erejét, vagy nekem a jelek ellenkezőt
jelentenek; - Róza, miért van az ön lelkében az az örökös tagadás?
- Miért? ... kérdi ön? ... mondja
magasztaltan a leány - a férfiak millió alakban csúsztatják elénk a szót, mely
biztató feleleteknek kérdésjele. - Önök szégyenlenek egy visszavonulást tenni,
- de a nő feleletével diadalt ütnek. - Mi vagyunk a gyengék s minden
fegyverünk száz kérdés ellenében kilenczvenkilencz nem!
- De a századik kérdés?
- Arra még nincs felelet,
- mondja diadallal a lány fölkelve üléséből, hallván, hogy az apa kopogása
közelít az ajtó felé, - se küzdés után jól esik az apa nyakába borulni.
- Apjának leánya! - mondja
Sándor, s az irodába ment el.
- Kedves apám, magát szeretem! -
mondja a lány atyjához.
- Hát másnak azt mondtad, hogy
nem szereted?
Elvörösödött a lány, érzi, hogy
az apa megérté a gondolatot, - s hirtelenében nem tudott egyebet tenni, mint
apja mellére bujni, míg egyik kezével annak arczát simogatá.
- Most én vallatlak ki téged.
- Csak most ne, kedves, édesapám.
- Titkaid vannak?
- Semmi! ... semmi!
- Lány, én lelkedig látok,
hiszed-e?
- Nem!
- Nézz rám!
A lány még jobban apja mellére
hajolt.
- Lányom! a férfiakat lehet ugyan
nem szeretni, de óvakodjál, hogy bár egyet megvess!
|