IV.

Ha a hevesebb indulat nem nyughatatlankodnék az emlékezeten, hogy az a párbeszédet egymásután rakná; úgy Sándor nyugodtabban alkudoznék az észszel, mely kibonyolítaná a szavakból azon lelki állapotot, melynek uralma alatt él a leány, kit azonban majdnem hajlandó volt, a még kuszálódva megmaradt szavak után, pusztán különcznek venni, - ha véletlenül a visszaveretés sajgása nem unszolná, hogy ezt a kis vesztett pört egy új, határozottabb s kedvezőbb eredményre apellálja.

Végét érni egy napnak, melyen egy gyenge lány az erős férfiúnak ajkán állítja meg a szót, s mielőtt az visszahúzódhatnék, a gondolatnál állapodást int, mint a ki szent helyen födött fővel mert megállani; - ez oly kín, mit szivesen szeretne az éjszakába ölni, ha annak maradna annyi nyugalma, hogy egy kurta álom után felét a valónak elmondhatná az emlékezetből.

Nem lehet! ... nem lehet!

Küzdeni kell, vagy megvetésért, vagy egy olyan párbeszédért, melyben, mint az adós a kötelezvényről, lesikálhassa azon jeleket, melyekkel magát egy másiknak hatalmába adta.

De hát a remény?

Csábító gondolat, mely nem mer még előre tolakodni, - még a küzdelem első zajgása sem verődött át lelkén...! megvárja, míg az indulatok elfekszenek! s ő a csendes fölszint fényporával behintheti, - megmutatja azt a délibábot, melyben nem a való, hanem a képzelet tündérei laknak.

Vágy, szerelem, - sértett hiuság, bosszú, - égető fájdalom, panasz, - ábrándok, szenvedélyek, - tiétek e kebel, osztozzatok meg rajt.

Ezen öntudatlan órában nyitott be Varjas, egy év óta nem lépvén át e küszöböt, - minthogy a főnök e rablónak ügyelt nagyon is megunta. Még egy befejezetlen ügy maradt el a többi után, s ő hihetőleg azért kullogott ide.

Kivülről jó formán megtudta, hogy a főnök nincsen az irodában; mert csak annyi udvarisággal nyitott be, mint akármely négylábu állat.

- Itt vagyok, - mondja.

- De látom, - feleli Sándor.

- Rég voltam itt.

- Most sem hívta senki, - mondja amaz, meg sem mozdulván ezen merengő állásból, melyben néhány negyed órája van az ablaknál.

- Talán nem ösmer az úrfi? - mondja, - én Varjas vagyok.

- Szerencséje, hogy nem varju, - viszonzá Sándor.

- Valljon miért? ha merem kérdezni?

- Mert eddig lelőtte volna valaki a fáról, - mondja Sándor mintegy bevezetésül, hogy csakugyan ösmeri.

- Az ifiurnak nagyon jó kedve lehet, - mosolygott Varjas.

- Csak tudná, milyen? bizonyosan nagyobbat köszöntene, mint mikor bejött, - mire Varjas mentegetni akará magát.

- Soha se törődjék, - tudom, hogy csak azért kiván valakinek jó napot, - mert ezt előre kigondolta maga, hogy más is vissza kivánja!

- Mindig tréfa, mindig tréfa, ifiur, - hanem mondjon nekem valami jót, - pöröm hogy áll?

- De majd megüti a guta, ha szólok! - mondja Sándor szemközt fordulva.

- Mit akar mondani? - kérdi remegve Varjas, látván a komoly arczot.

- El van-e készülve mindenre, a mit mondok, Varjas úr? mert én tudom, hogy maga meg nem áll azon a két rossz lábon, melyen ötven esztendeje, hogy lótfut gyalog, hacsak isten nevében föl nem veszi valaki.

- Az isten áldja meg az ifjú urat, - tudom hogy az előbb goromba voltam.

- Mint a pokrócz, édes Varjas úr, - hanem az mindegy.

- Tüstént jóvá teszem a hibát, - mondja Varjas folyvást remegve.

- Hát mit akar?

- De aztán nem haragszik rám?

- Nem, nem! - mondja Sándor, el nem tudván gondolni, hogy a ravasz róka mivel akarná kibékíteni - hát mit akar?

- Szépen kimegyek az ajtón, s aztán kopogtatok és - jó estét kivánok.

- De már lesz valami Varjas úrból, - mosolyga Sándor, - de azért ne menjen ki, - hanem még egyszer kérdem, - hogy hiszi-e hogy ezt a pört megnyeri?

- Jaj! ... mondja nagyot huzódva Varjas, - eláll a lélegzetem.

- Mondtam úgy-e? - azért hát csak üljön le ide a nagy székbe, - mert úgy is hanyatt vágja magát, ha egyéb baja nem lesz is.

- Ifjú úr, - nyöszörgőit Varjas, - az a főnök úr oly híres ügyvéd.

- Meghiszem, ... de hisz azért a maga nevét is ösmerik, - csak hogy még a gyerek is keresztet vet, ha hallja.

- Nem sajnál engem? ifiúr, - rimánkodék Varjas, - nem sajnál?

- Nem én, csak azt nem szeretném, ha itt a szobában szörnyet halna.

- Tehát olyan hírt akar mondani nekem? - mondja Varjas végképp elhagyatva a vértől.

- Olyant, a mit maga sem hisz!

- Tehát... hát... vége a pörnek?

- Egészen vége, ... többet azt nincs olyan biró, ki megváltoztassa.

- Meghalok! oda vagyok! papot nekem! - orditott Varjas.

- Tudtam, hogy halódni fog; pedig még nem is mondtam, hogy...

- Mit? kapott a szóba Varjas, azt gondolván, hogy még föl is kötik, - mit nem mondott?

- Hogy... megnyerte a pört.

Varjas olyan egyenesre ugrott, hogy mértéknek állíthatná az ember.

Még akkor sem tudott mozdulni, mikor a főnök bejött, - ki előtt Varjas rendesen úgy remegett, hogy inkább térdepelve beszélt volna, mint állva.

Az örvendetes tudósítás ismételteték, így nemsokára újra fölmelegedék benne a vér; mert már a számadást is kérte.

Az öreg átadá neki az irományokat, melyek egy tetemes birtokba vezeték őt; kezdődött a számlálás:

- Itt van a bizonyitvány tizezer forintról, melyet a beruházásokért fizettem, - s így kérem az én nyugtatványomat vissza.

- Mindjárt, - mindjárt! höbögött Varjas, átvévén a bizonyitványt és a többi irományokat, és egy előkaparászott tárczából kezde mindenféle papir között kutatni, - az alatt az ügyvéd néhány papirból számadást csinált.

- Itt van a nyugtató! - mondja Varjas, kiteritvén az irományt, mit az ügyvéd odavetőleg megnézvén, folytatá a munkát, mi néhány negyedig tartott, Varjas piszkos megjegyzései után, mi közben az ügyvéd Varjast jól leszidá.

- A kikötött összeget tudja Varjas uram? - kérdi az ügyvéd kemény hangon, végét akarván vetni a dolognak.

- Itt van az is, - felel amaz, néhány nagyobb bankjegyet teritvén ki, - mit az ügyvéd tárczájába tett.

- Az apró költségek tesznek száz forintot összesen...

- Az is itt van! - mondja Varjas, egy újabb bankjegyet nyújtva oda, mit a főnök ismét átvett.

Ekkor jött be Sándor és hallván a dolgot, azt jegyzi meg:

- Főnök úr! a tegnapelőtti kocsibér nincs beszámolva.

- Az igaz, - helyesli az ügyvéd, - arra jár még tiz forint.

- Talán öt forint is elég lesz? - mondja alázatosan Varjas.

- Varjas uram azt gondolja, hogy talyigán jár más is, mint maga? - riadt föl az ügyvéd.

- Drága idők vannak, - mormogá Varjas, kivéve a tiz forintot.

- Most tüstént takarodjék! - parancsolá az ügyvéd fölindulva, mire Varjas ijedten kapkodta össze irományait az ügyvéd tizezer forintos nyugtatványával.

- Elvégeztük a dolgot, - szemtelenkedék Varjas.

- Többet hozzám be ne merjen jönni, - kiáltja utána az ügyvéd, mire az kisompolygott, gondolván, csak kivül legyek egyszer.

Sokkal nagyobb volt az ügyvéd felindulása, hogy a nyugtatvány eszébe juthatna.

Bezzeg jó kézbe került most.