V.

Néhány hó mult el e találkozás óta, az öreget egy meghülés ágyba fogta, Sándor tehát az alatt végképp nélkülözhetlenné vált.

A házban oly megszokott dolog volt Sándort korlátlan helyzetben látni, hogy a ki e helyzetről okoskodott az már annak nem a kezdetén tünődött: hanem inkább csudálkozott, hogy e viszonynak egy ünnepélyesebb végződése még mindeddig be nem következett.

Minő könnyen megleli a világ saját okoskodásának alapját. Van egy ház, gondolja magában egyik vagy másik, - a házban apa, anya, azoknak egy csinos lányuk, - nem okoskodnak sokat, - a lány férjhez menő, - a házban foglalkozik egy csinos fiatalember, - használható igen - miért gondolkozzék odább az ember, - lárifári: házasodjanak.

Talán magunk sem igen találnánk sok ellenvetést, ha nem tapasztaltuk volna, hogy az egyik szobának ajtaját bedönteni ugyan lehet, hanem abban elfogadtatni nehéz.

Ahol ez az eszményi vonal megvan, - ott hasztalan csavarog valaki az ablak alatt, hogy mámort idézzen elő az a bódító illat, melyet a fodrász az úrfi fejére döntött.

Az álom elnyomá az öreget, a szerető nő a legtávolabbi szobában lesi a krizis lefolyását, míg Róza az első szobában foglalkozék, hogy minden neszt tovatartson a beteg apa ágyától.

Sándor jött be, - szokott köszöntés után a lány előtt akarván elhaladni az öreghez, munkájától fölnézve mondja a lány:

- Nem szabad, atyám alszik.

Oly közel áll, - lehetetlen e közelségből visszalépni, ha csak ezt oly ügyetlenséggel nem teszi, hogy még a gyermeket is megpirongatnák érte.

- Régóta alszik?

- Egy órája már, mondja a lány, - s nem lehet tudni, meddig tart. Azaz, vagy soká, vagy rövid időig, s e kifejezés egyiránt alkalmas arra, hogy maradhatsz, vagy mehetsz.

- Tehát még várok, mondja Sándor, mire Róza széket mutatván, Sándor a himzőkeret mellett helyet foglalt.

E pillanatra nem számolt, de érzé, mint a Dunába esett ember, hogy itt úszni kell, vagy a vizbe fog fulni.

- Róza kisasszony nagyon szorgalmas!

- Dicsérni akar? kérdi Róza, - úgy inkább megmondom, hogy e munkát semmi erőltetéssel sem tudám befejezni.

- És miért?

- Féltem tőle, hogy kész lesz.

- Furcsa aggodalom - mondja Sándor, kivált ha várja valaki.

- Senki! mondja határozott hangon Róza, szemközt nézvén Sándornak s mutatván az őszinte arczot, mely ily nyugalommal a legnagyobb bizonyitvány.

- S mind e mellett elég emlék ez, véli Sándor.

- Kinek? - kérdé a lány.

- Nekem, - felel amaz.

- Nem értem, - mondja magyarázatot várva Róza.

- Hosszabban néztem a multkor e himzésre, minthogy el tudnám feledni azon órának emlékezetét, s véle e hímzést.

- Nem restelt azon órára gondolni?

- Lehetetlen volt elfelednem, mondja Sándor.

- Ugy tanácsolom, tegyen látogatásokat, - a másodiknál nevetni fog azon órára.

- És ön nem hiszi, hogy volna egy valami, a mi vissza kérné tőlem azon órának emlékét?

- Mi volna az?

- Hogy nem volt bátorságom kilenczvenkilencz kérdést tenni kilenczvenkilencz "nem"-ért, mint ön mondá - hogy ma a századiknál volnék.

- Hogy megkiméljen a fáradságtól; kérdezze ön a századikat.

- Jó - kényelmessé teszem a feleletet, mondja a fiú, - a kérdés igen egyszerü lesz.

- Hiúság gyötri önt Sándor, - mondja a lány bizalmasan, - úgy kisértsük meg, és nevessünk el a multkori beszéden, melynek határát elfeledtük kialkudni, - és én szivesen hallom, ha engem kikaczag, ki elég gondatlan valék ingerelni önt.

- Nem bánt a hiúság, - hisz a multkori dacz akárkinek el lett volna mondva, ha helyemben áll, - de én tökéletes megveretést akarok, - mely e szobát elzárja tőlem; de nem szégyent, mely pajtásaimnak való, kik szórul-szóra tudják reggel azt, a mit délután hazudnak. Az utólsót nem érdemlem.

- Tehát ez vallomás? - mondja elpirulva a lány.

- Szóról szóra, - és nincs egyéb hátra; mint a századik kérdés.

- Előbb egy viszont-kérdést! - mondja Róza.

- Parancsoljon!

- Egy ócska győzelem kielégíti önt?

- Nem! ... s minthogy oly kinos helyzetem, menni akarok e házból, - és most azt kérdem, menjek-e? ez a századik kérdés.

- Maradjon, - mondá a lány kezét nyujtva, - de egy föltételt kötök ki.

- Mi volna az?

- Férjem és nem uram!

- A kit szeretünk, azzal szivesen osztozunk, - mondja Sándor éppen azon pillanatban, midőn az anya sírva jött ki; mert az álom fölébreszthetlenné lett.