VI.

Varjas urat látogassuk meg; - rossz kedve van, Ágnes asszony nagyon szórakozott volt, ruhái helyett Varjas urat mosdatta meg irgalmatlanul.

Sándor bekopogatott Varjasnál, Ágnes asszony vezetvén az ajtóig, hol asszonyos gyengeséggel megállt hallgatózni.

- Isten hozta, - mondja a ravasz róka, - mi jóval szolgálhatok?

- Egy kis emberséggel, Varjas uram! kölcsön fejében.

- Majd meghallom, mire kölcsönözzek.

- Varjas uram! ne járjon az esze mindig a pénzen, - mondja Sándor, - hanem emlékezzék vissza, midőn én magának egyszer olyan jó hirt mondtam, hogy a hideg majd kilelte.

- Átkozott kópé az ifjú úr, hogy megtréfált.

- Most meg tréfáljon vissza engem, Varjas úr, - és adja vissza azt a nyugtatót, mivel az özvegy asszonyságot fölzaklatta.

- Közbenjárónak jött az ifiúr?

- Ahogy tetszik venni, nekem az mindegy, az öreg asszonyság bizalmát birom, ennyi az egész.

- Jó, tehát ne zörögjünk.

- Magam is azt akarom, nehogy oktalanul koldusbotra jusson az asszony.

- Mondja meg hát neki, hogy támaszkodjék rám.

- El akarja venni Varjas uram az asszonyt? - mondja félig mosolyogva Sándor.

- Azt már nem teszem, kedves ifiúr, hanem...

- Mit hanem?

- Hanem, ... a lányát!

- Nem jól hallok Varjas úr, - mondja Sándor ügyetlen arczczal, - mondja csak még egyszer?

- Az özvegy ügyvédnének lányát akarom elvenni! - kiáltja hangosan.

- Az én mátkámat? - riadt rá Sándor.

- Ha az, hát azt! még pedig ma akarom tudni a választ.

- Majd elmegyek postának, - mondja Ágnes asszony bejőve, - hát ezért kellettem én mai napig a háznál, úgy-e?

Varjas ijedten nézett körül: nincs-e valahol a szobában egy ördög, hogy Ágnest elvitesse vele.

- Kérem a teins ifiurat, - mondja Ágnes, - hagyjon csak engemet magamat Varjas urammal, - elég leszek én magam is, - mire Sándor csakugyan elment, előbb módba hagyva az asszonyt, hogy csak annyit bántsa, hogy ő üthesse agyon.

- Mit akar Ágnes asszony? - hebegi Varjas.

- Húsz esztendőmet add vissza, vén tolvaj! ... add vissza hitemet, mit zálogba adtam vén orgazda, neked, ... hol a húsz esztendő?

- Kedves Ágnesem, - mindent adok, a mit igértem, csak ne dühösködjék!

- Én irást akarok... nem igéretet; magától, ki nekem még egy gombolyag czérnát sem adott.

- Jó, ... meglesz! csak hagyjon lélegzetet vennem!

- Meglesz, ... mondja Ágnes... egy órát hagyok, de többet egy perczet sem, vagy megyek. Ezzel magát hagyta Varjast, ki Ágnes asszonyt húsz éve bolondítja bér fejében, de még egy fillért sem adott, sőt régebbi néhány száz forintját is markában tartá.

Eszébe jutott Sándor; és nagyon hitte, hogy a mátka jobban megőrzi a lányt, mint hogy ő hozzá férhessen, s íme még a ház is fejére gyúlt! Hogyan oltsa most el?

Félórai gondolkodás után meglelte a legolcsóbb módot.

Elővette az ügyvéd nyugtatóját, és azt összehajtogatván, egy csomó házi fonált gombolyított reá. Azt gondolta magában, Ágnes asszonynak több lesz ez a soknál, és ha Sándor át akarna jönni, Ágnes asszony szájánál nagyobb ágyú nem készült a földön, - ha az elsül: jaj annak, ki szemközt áll vele.

Eltelvén az óra, bekullogott Ágneshez, ki az ablaknál ült s a szomszéd házra nézett, nyitva lévén az ablak ott is; - éppen Rózát bámulgatta, miként járt föl alá.

- Ágnes asszony! - mondja Varjas nyájasan, - ma születése napja van.

- Igen, mit akar vele?

- Ágneskám! ezen a napon mindig jó kedvü volt.

- Annál rosszabb van ma!

- Ne búsuljon, Ágneskám, ... ne búsuljon, ma nem lesz panasza rám, - mondja Varjas, Ágnes asszony kosarába csúsztatva a gombolyagot, - egy kis ajándékkal kivántam meglepni, kezdetnek ez is jó, Ágnes asszony.

- Na! ... majd meglátom, mi az? - mondja engeszteltebb hangon Ágnes.

- Csak addig ne nézze meg, míg itt vagyok, galambom Ágnes asszony, csak addig ne, míg itthon vagyok, - ezzel kiment.

- Ugyan mi tellett ki ezen fösvény párából? - kiváncsiskodék az asszony a kosarat az ablakhoz húzva.

- Egy gombolyag fonal! - csodálkozék Ágnes asszony, - még ez is milyen goromba! - indulatoskodék tovább - ki veled az ablakon, - mondja; s a mint tőle tellett, kiveté, s éppen a szomszéd ablakán beesett.