III.

Mondtam, hogy Tamási Pál nagyon megválogatta az embert; félesztendeig, de néha tovább is firtatta a legényt, míg utóbb rászánta magát, hogy egy árvalányt keze alá adjon.

Ebben az időben volt egy árva fiú a faluban, ki ugyancsak kiágaskodott a többi közül, s nem egy leány volt, ki a szenes vizet itta, hogy a nézése meg ne ártson neki.

Mint afféle árva, bele tartozott Tamási Pál számadásába, ki az árvákat mindaddig csak darabszámra vette, míg embersorba nem nőttek; aztán pedig válogatta össze-vissza; javát-rosszát mérték alá vette, s addig keresett kutatott, míg a vásottabb legénynek olyan feleséget szerzett, hogy a nyelvét fölvágta a bába; valamint a lusta lánynak olyan párt keresett, ki az ifiasszonyt biztatóképp kézzel is elérte.

Ilyenképpen adta-vette az árvák dolgát, és ha már igazat kell mondani, nem átkozta senki.

Fejes Imrét vette most kéz alá az öreg, - rőfszámra is elég hosszú, gondolá magában, férhet rá a jóból, s ha majd arravaló leszen, ennek is megkerül a melléje való.

- Itt légy minden héten kétszer, - mondja a fiúnak, - mielőtt a kezem alól kiszabadulsz, hadd lássam, mi válik belőled? előbb meglátom a szarvadat, mint más; mert én majd leütöm, mielőtt valakit megöklelnél vele.

Nem kellett Imre után vendéghivót küldeni, még akkor is megkérdezte: Itthon-e, gazduram? mikor az utczán maga beszélt vele.

Tamási Pálné szerette lányát, egy kis szemrevaló czifraságot jó pénzért is megvett, s ha aztán a lány magára szedte, maga is jól tudta, hogy a mennyit a czifráját, ugyanannyit őt magát is nézik.

Elég az hozzá, nem igen akadt még olyan leány, ki a tükröt földhöz vágta volna; mert ha már a czigányasszony is szépnek tartja saját porontyait, az olyan még könnyebben hiszi, kinek más is mondja.

Jól esett az anyának, ha meglátták a lányát, s ámbár jól tudta, hogy egyszerre csak egy veheti el, tudom mégsem csapna agyon egyet is, ha egyszerre tizenketten nézik.

Alkonyodott a nap, Imre az udvarba lépett, s minthogy Tamási Pál még mindig a falu házánál van, azt mondja: megvárom.

Az öregasszony elvégzé munkáját, bekezdésül ekképp szólítá meg Imrét.

- Imre fiam, ágaskodol, vagy magad vagy olyan hosszú?

- Belémfogódzott az idő, nénémasszony, az nyujtott meg majdnem egy ölnyire.

- De így megnőni, ... uram bocsá, ... talán a földből ástak ki, - mondja rá Tamásiné.

- Magam sem tudom nénémasszony, csakhogy az ilyen árva gyereket, mint én voltam, földhöz dobtak, padlásra hánytak, mostak, szapultak száraz kézzel, a megevő falatomért pedig akkorát kellett kapaszkodnom, hogy míg egyszer elértem, hát kétszer is nyujtózkodtam érte.

- Szegény pára te, hát mióta voltál árván?

- Három esztendős lehettem, mikor apa-anya nélkül mások tornáczára kerültem.

- Csakhogy agyon nem ütöttek!

- Hát aztán az elég volt nénémasszony? nem is hinné talán, hogy... de sok koczamalacz kövérre hizott én mellettem, én meg hulladékon éltem.

- Hát enned sem volt elég?

- Azt akkor megszoktam hamar, nénémasszony, ... a kevés is jól esik az éhesnek, ... csak azt vártam nehezen, hogy nagyobb, meg erősebb leszek.

- Miért? - kérdi az asszony.

- Hogy szolgálni tudjak; mert a szolgának megvan a kialkudott bére; s a milyen a munkája, olyan bért kap érte; a mit Istennek legyen hála, jókor megkaptam.

- Azóta hát nincsen bajod, úgy-e?

- Bajomat nem éreztem; annyi kéztül a bajt megszokhattam, nénémasszony, csakhogy az ilyen ember, mint én, utóbb aztán a tele tál mellett is keres valamit, mintha a legjobb falatjából elmaradt volna a java.

- Ugyan mi, - édes fiam Imre?

- Nem is hiszi, nénémasszony, még ha mondom is.

- Dehogy nem hiszem, gyermekem, ... csak mondd meg, mid hiányzik?

- Az, a mit senki sem mond.

- Hogy jó fiú vagy?

- Azt akárhányan mondják, nénémasszony.

- Tán, hogy jó dolgos vagy?

- Dolgoznom csak kell, nénémasszony, akarom, vagy nem akarom.

- Ej selma! ... bizony még azt várod, megdicsérjenek, milyen szép legény vagy?

- Eszembe sem jutott soha, nekem elég, hogy ép kezem-lábam van.

- Hát mi az, a mit úgy megkivántál? édes fiam! - mondja jó képpel az öreg.

- Ne kérdezze nénémasszony, ha csak magam tudom, legalább más nem veszi észre.

Örzse végig hallgatta a beszédet, utóbb mintha többet értett volna, mint édes anyja, annak a nyakába kapaszkodott.

- Kedves édes anyám! - mondja a lány.

- Ugy, úgy lányom, szeresd anyádat; mert én is nagyon szeretlek, - mondja az asszony, mire a fiú is közbeszólt, egy hosszú várakozás után, mikor az anya meg a leány összecsókolták egymást.

- Nénémasszony! ne hagyják oly hamar félbe, hadd látom még egyszer, mikor úgy szereti kend a lányát.

- Hát mi van azon nézni való, édes szolgám? - kérdi Tamásiné.

- Csak azt gondolom, hogy nekem milyen jól esett volna, ha valaha valaki nekem úgy tett volna.

- Hogyan?

- Hogy ha szeretett, vagy csak egy szóval egyszer mondta volna!

- Hát senki sem mondta? - kérdi megindulva a lány, mire tele hangon mondja a fiú.

- Nekem? ... soha!

Ha az öreg Tamási be nem lép a konyhaajtón, nem mondom, hogy a megindult öregasszony lányostól a fiú nyakába nem esik.