IV.

Az öreg Tamási azonban rakta a számokat odább; szinte jól esett neki, hogy azok megállnak rendben, mint ő akarja, valamint árva cselédei is szemmeresztve várták a kész parancsolatot.

Maradt azonban olyan ideje is, midőn hazagondolt, s mondhatom, hogy mikor árváit házasította, kivált, ha legényt keresett, a kit meglátott, egyszer ugyan az árváért nézte meg: de másodszor saját lányára gondolt haza az öreg.

Csakhogy ő is ott kezdte, ahol nem kellett, saját szájizéhez vette a mértéket; s minthogy már nagyon megszokta a pénzszámlálást... mindjárt eszébe jutott, hogy ennek vagy amannak mennyi lehet a váltott pénze, s mennyi a váltatlan?

A falu derekán akadt el a szeme, - lakott ott egy fösvény ember, ki csak azt várta, hol szólamlik meg a dob? hogy ott kótyavetyén féláron kapja meg a földet; s ezután jól fölgazdagodott. Megvolt a hitele, s ha pénz kellett, Tamásihoz befordult egy szóra, s az árvák pénzéből kurta időre fölszedett, a mennyi csak kellett.

Ingyen ő sem kapta az igaz, csakhogy míg más ember olyan alázatosan járkál, hogy másztában a kapu alatt is befér; addig ő kelme, egy kurta "Jó napot" után mindig kapott elegendőt.

- Majd megszolgálom, - mondta ilyenkor Tamásinak amaz, - ha én nem, hát a fiam, - veté hozzá nevetve Keresztes István, mit amaz utóbb készpénz gyanánt vett, s elkezdte csinálni az egyszeregyet, hogy Keresztes Istvánnak fia van, neki meg leánya, hogyan lehetne a kettőből egy pár?

Mintha bebotlott volna, többször megfordult Kereszteséknél, míg máskor a marasztalás elől is elfutott, most az óra egyremásra verte el a tizet, tizenegyet, - de sokszor még a déli harangszó sem tudta kimozdítani helyéből, szinte megszokott dolog volt, hogy úgy hivták haza.

Hosszan tartott ez a dolog; mert Tamási nem akarta úgy odakinálni, mint az eladó marhát; hanem azt gondolta, hogy jól kiismeri amazok szándékát, egyszer majd odavet nekik egy szót, melyben az sem botlik meg, ha voltaképpen felelni akar.

Addig készült a szent Iván-ének, hogy vége felé járt már, Keresztes is látta, hogy sokszor élt Tamásinak emberségével, - de meg újra egy nagy fába vágta a fejszét, melyet Tamásinak embersége nélkül bajos lett volna kihuzni; nem szabadulhatott, végre megszólamlott.

Ezt várta Tamási Pál; ezért ülte meg Kereszteséknél a padot, s mintha megcsipték volna, oly gyorsan ugrott föl, mikor Keresztesben felengedett a szó, s a leányt megkérte.

Hanem, mint afféle ravasz ember, nem elégedett meg a száraz kenyérrel, - a mellé még mást is akart, a mint előbb mondám. Minthogy a maga falujából úgyszólván, mint a tüdő a fazékból, kidagadt, - azt gondolta, nem ártana a szomszéd határba nyujtózkodni, s minthogy jó füllel meghallotta, hogy a szomszéd faluban is ütik már a dobot... tetszett neki az ilyen muzsika, átment hallgatózni.

Ösmerték a vén rókát, s bármint huzódott eleinte egy szegletbe, az ösmerős szomszédok előre tolták. Lassan ment az igérgetés, kevés volt a hozzávaló ember, s alig tátotta fel a száját Keresztes uram, rajt feledték az alkut.

Nem az volt itt a baj, hogy meg nem érné az alkut, hanem ötszáz forint volt a foglaló, a mit tüstént letett ugyan, hanem ha egy hét alatt le nem tesz még ezer forintot, elvesz az ötszáz is.

Minden sarkot kifürtetett otthon, két kézzel vakarta a fejét, hiába, sehol sincs pénz. Busult, káromkodott; de más szegény ember is próbálta ezt, anélkül, hogy egy árva fillért kapott volna; tehát nem volt más mód, hirtelenében megkérte Tamási Pál lányát.

Két kézzel kapta amaz, és nagy szerencse, hogy hirtelenében azt nem kérdezte: hát a feleségem kell-e?

- Hanem még egy mondani valóm van, Pál gazda! - mondja Keresztes.

- Csak ki vele, vagy ha az örege kinn van, az apraját is hadd hallom, - mondja Tamási.

- Nem tom' biz én, apró-e? - okoskodik amaz.

- Majd meglássuk, kifér-e... okoskodék amaz biztatólag, hadd hallom.

- De majd nagyot kiáltok, aztán megijed kend, Tamási Pál!

- Ijedek a manót, ... csak nem tömték meg kendet puskaporral, hogy úgy rezzeget?

- No, jól van, hát mondom.

- Hála istennek, hogy rászánta magát Keresztes komám.

- Vettem valamit, - mondja amaz.

- Hát aztán?

- Alig szóltam, rajtam maradt az utolsó szó, s ha egy hét alatt ki nem fizetem az árát, ott marad az ötszáz forint is.

- Pedig ne maradjon, hanem ki kell fizetni.

- Elhiszem, hogy ki kell, de nem kendnek, hanem nekem; pedig kiforditottam már minden erszényemet, most is kiforditva mindannyi.

- Azt gondoltam, hogy más bajt akar mondani Keresztes komám, hisz ezen egy kézzel segithetek mindjárt.

- Volna kelmed körül készpénz?

- Majd csak találok, ha az erszénybe nézek.

- Jól bele nézhet kelmed, mert... ezer forint kell ám! - mondja nagy szuszszal Keresztes.

- Annyi is lesz, komám uram, hanem előbb bejelentem az előljáróknak, biró uram ugyan a vármegyén van, hanem megjön a jövő héten.

- Jaj, mikor lesz az, - óbégat Keresztes, - addig későn lesz.

Gondolkodóba esett Tamási Pál, végre nagy szóval kimondja:

Biró uram nélkül is van, - majd ha megjön, bemondjuk neki, addig irja föl Keresztes komám valami kis papirosra, hogy ezer forintot tőlem fölvett, addig hozom a pénzt.

Amint mondá, úgy lett, hazaszaladt az ezer forintért, öreg csizmájával meghagyogatván a nyomot, hogy utána csapázhatott volna az ember, s míg Keresztes egy lapos orrú tollal megirta a kötelezvényt, lévén a bötűk olyanképpen vetve, mintha valamennyi rugós volna, azonkivül pedig a toll perczegése is szép apró pontokkal teleczirógatván a papirost, - mondom, addig visszajött Tamási Pál mindenféle bankójával, behintvén velük az asztalt, hogy szintén megkerülne az embernek az étvágya, ha melléje ültetnék.

- Itt a pénz! - mondja Tamási.

- Ez meg az irás, - nyujtá oda Keresztes a kötelezvényt, mit amaz egy csomó jól megfülezett papiros közé dugott dolmányának oldalzsebébe, honnét ő "fogadásképpen" azt a darabot rántotta ki, a melyikre legnagyobb szükség volt.

Hagyjuk azonban a kötelezvényt azon kopott kurrens mellett, melyen meg van irva marhahúsnak, s több efféle kövér falatoknak ára; nézzünk haza Tamásiékhoz, mit csinálnak ott?